Miért nem szeretik a szerbek a vajdasági magyarokat?

2012. 08. 22. 07:00 Styxx

Egyik olvasónk kérdezte:

Nem igazán szoktam kommentelni, de időről időre olvasgatom a Serbia blogot, mert érdekel a téma (magyarországi magyar vagyok). Nem akarom nagyon rabolni az idődet, de van egy téma, ami piszkál engem mostanában, és nem nagyon tudok kinél rákérdezni, úgyhogy gondoltam, megírom levélben, hátha kicsit fel tudsz világosítani.
Az utóbbi időben néha találkozom és beszélgetek szerbiaiakkal. Nem magyarokkal, sőt, igazából nem is a magyarlakta területekről származnak, főképp belgrádiakkal. Nagyon nyitott, liberális gondolkodású értelmiségi fiatalokról (huszon-harmincasok) van szó, akik rendkívül toleránsak rengeteg dologban. Mindig találnak valamit a magyarországi magyarokban, ami nagyon tetszik nekik, sokszor számomra egész meglepő dolgokat (hétköznapi dolgokra gondolok persze, nem a nagypolitikára) és simán el lehet velük beszélgetni rengeteg témáról, kedvesek, barátságosak, és így tovább.
Amikor viszont időnként előkerülnek a vajdasági magyarok, akkor érzek egy váltást: nyitott emberekhez képest elég kemény véleményeket hallok tőlük és igazából jobbnak is tartom másra terelni a szót, mert kicsit kényelmetlenül érzem magam, miközben hallgatom őket. Így konkrétan nem mondják ki, de a lényege a mondanivalójuknak általában az, hogy ha Szerbiában élsz, akkor viselkedj szerbként. Pár konkrét példát is tudok írni: gyakran visszacseng, hogy arról panaszkodnak, nem tudnak rendesen szerbül a magyarok, illetve hogy az itteniek mit szólnának, ha Pesten ők mint szerbek leszednének egy magyar zászlót és kitennének egy szerbet helyette, vagy hogy a vajdasági magyarok tulajdonképpen maguk okozzák a problémát a hozzáállásukkal.
Én nem nagyon tudok általában mit mondani, igyekszem kerülni is a témát, nehogy egy még kellemetlenebb vitába fajuljon, de egyébként meg eléggé meglep ennyire nyitott beállítottságú emberektől (és ezt szeretném kihangsúlyozni, hogy az egyébkénti nyitottság miatt lep meg nagyon és ezt a részét nem értem). A kérdésem az, hogy vajon csak én találkozom ilyen emberekkel pont vagy tényleg megvan ez a vonulat és úgy általában jobb elkerülni az egész kérdéskört úgy, ahogy van még nyitott emberekkel is?

Novak Đoković megverte Szeles Mónikát?

 

Nem vagyunk coolok

Nos, a probléma gyökerei olyan mélyek, hogy több tucatnyi oldalon keresztül lehetne az előzményekkel foglalkozni, de a mostani helyzetre szorítkozás mellett is óhatatlanul néhány gondolat erejéig fel kell vázolni a történelmi előzményeket, amit lentebb megteszek.
A dolgok jelenlegi állása szerint a vajdasági magyarság lélekszáma zsugorodik, emellett a gazdasági és a kulturális befolyása is háttérbe szorul, éspedig a szerb populáció az, amelyik e kiszorítósdi legnagyobb haszonélvezője. A helyzet pikantériája, hogy mindeközben Szerbia lélekszáma is csökken és elöregszik, beleértve a szerb etnikumúakat is. Visszaesik a gyermekvállalás, ráadásul a fiatal, képzett lakosok elvándorlása jellemző az 1990-es évek elejétől, és e folyamat ma is tart. Cinikusan fogalmazva: fogy a szerb, ráadásul öregszik, szegényedik és butul, de a vajmagyar még inkább.

 

Milyennek lát bennünket egy cool szerb arc és mit lehet erre mondani?

A szerb nyelvet törve beszéljük, ami a hétköznapi életben bosszantó, megnehezíti a napi kapcsolattartást.

Nekünk nem anyanyelvünk a szerb, ráadásul a magyar nyelv meglehetősen távol áll a szláv nyelvektől. A szerb értelmiségi közegben dolgozók, vegyes házasságban és a szórványban élők (akiknek viszont a magyar anyanyelvtudásuk sorvad gyakran) kivételével csodát ne várjanak. Gondoljanak arra, hogy a Koszovón élő szerb kisebbség viszont jellemzően semennyire sem beszél albánul, vagy akár a franciaajkú belgiumi vallonokra, akik a másik államalkotó és mellesleg kétszer olyan népes entitás, a flamandok nyelvét nem hajlandók megtanulni. Mi ha törve is, de azért beszéljük a többségi nyelvet. (Persze aki teheti, sajátítsa el minél jobban környezete nyelvét az anyanyelve ápolása mellett, abból kára nem, csak haszna származhat.)

Nem élünk szerbként Szerbiában, márpedig aki Szerbiában él, az viselkedjen szerbként.

Szerbia most afelé tendál, hogy ugyan megcsonkulva, de egyre inkább homogén nemzetállammá válik, mint például amilyen a jelenlegi (valószínűleg véglegesen csonka a Trianon előtti állapotokhoz képest) Magyarország, ahol elhanyagolható, kb 3% a kisebbségiek aránya, akik szinte teljes egészében asszimilálódtak, a származási nyelvüket sokan egyáltalán, vagy csak alig beszélik (a sajátos helyzetű cigánysággal és a zsidósággal most elsősorban terjedelmi okokból ne foglalkozzunk).

Erre viszont azt tudom mondani, hogy bármennyire is a nemzetállamok korát éljük immár közel kétszáz éve, de a jelenlegi Magyarország e tekintetben inkább kivételes, mintsem a főszabályhoz tartozó ország. Vegyes etnikumú szövetségi államokban (Belgium és Bosznia, a tipikus állatorvosi lovak) többnemzetiségű, „kényszer” olvasztótégelyként működő birodalmakban okoz nem kevés feszültséget a többség és a kisebbségek együttélése (pl. a mai Oroszország (mondjuk csecsenek) Kína (pl. tibetiek, ujgurok), avagy olyan tarka vegyesfelvágott, mint India, illetve hatalmas bevándorló, befogadó államok, mint az USA, avagy a multikulturalizmust elsőként deklaráló Kanada, egy egész régió országait lefedő, anyaország nélküli népek, mint pl. a kurdok, És akkor a hagyományos, ilyen-vagy oknál fogva nem asszimilált kisebbségekről, mint például az erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarokról, dél-tiroli németekről, avagy a Szovjetunió széthullását követően, önálló államiságát visszanyerő balti országokról, különösen az Észtországban rekedt orosz etnikumról nem is beszéltünk.

Ugyan vannak olyan országok, ahol a kisebbség elsősorban az államalkotó nemzettel azonosul annak ellenére, hogy a nyelvét, kultúráját megtartja (mint pl. a finnországi svédek a szinte önálló Åland kivételével) de szerb barátaink fogadják el, hogy különböző közösségek másképp élik meg identitásukat.

Szerb zászló letépése, helyette magyar kitűzése.

Ilyen jellegű gerillaakció Szerbia északi tartományában elenyésző, viszont jellemzően az ilyesminek nagy a hírértéke. Meglepődnénk, hogy ha valamelyik szerb egyáltalán meg tudna nevezni bármilyen magyar politikai mozgalmat (és ebben se nem jobbak se nem rosszabbak mint mi, vagy más náció, hiszen mindenki elsősorban a saját közegével foglalkozik), ugyanis akkor valószínűleg  a legnagyobb vajdasági magyar párt, a VMSZ mellett nem egy másik vajdasági magyar formációt, de még csak nem is a  Fideszt vagy az MSZP-t, esetleg a Jobbikot, hanem még a magyar szélsőjobboldalon sem a legjelentősebb szervezetet, a 64 Vármegyét említené, hiszen ők szoktak arrafelé akciózni.

Beszédes a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom szerb nyelvű Wikipedia-szócikke:
 

Omladinski pokret 64 županije (magyarul: 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom) egy szélsőjobboldali, nacionalista, extrém fasiszta, irredenta mozgalom, akik az összes, Magyarország határain kívül élő magyar egyesítését tűzték ki célul és egyben a Magyarország határait 1920-ban megállapító trianoni egyezmény revíziójáért is küzdenek…..a mozgalom főképp Magyarországon aktív, de Szerbiában is jelen van, ahol politikai pártként is bejegyezték, azonban egyúttal a szerb belügyminisztérium adattárában a fasiszta szervezetként nyilvántartott egyesületek listáján is szerepel.

Ugyanakkor a vajdasági magyarverésekről a szerbek túlnyomó többségének halvány lila gőze sincs. A szerb sajtó, ha egyáltalán foglalkozik a problémával, akkor mindezt etnikai töltet nélküli, fiatalok közötti klasszikus diszkós-kakaskodásként tálalja, holott emberi jogi szervezetek is dokumentálják az eseteket.

Vissza lehetne kérdezni, hogy vajon hogy esne egy szerb srácnak, ha mondjuk Szentendrén vagy Lóréven éjjel egy buszmegállóban csupán azért vernék véresre, mert a barátjával szerbül beszélget?

Az aránytalanul súlyos börtönbüntetéssel sújtott temerini fiúk esetével sem foglalkozik a szerb média. Erre viszont azt lehetne felhozni, hogy ugyan kicsi és savanyú, de ez a mi vajdasági magyar Pussy Riot-ügyünk.  Ráadásul ezekre a fiúkra sokkal súlyosabb, összesen 61 év börtönbüntetést szabtak ki, fejenként 15 és 10 év között, azonban az is igaz, hogy az alapcselekményük is súlyosabb volt, mint a fejenként 2 évet kapott oroszországi punk lányoké. A két eset közötti hasonlóságot az aránytalanul szigorú büntetésre értem.
 

„Halál a magyarokra” – szabadkai falfirka.
(Oké, szerb zászlót se valami gusztusos letépkedni, no de ez se egy Banksy-színvonalú graffiti)

 

Történelmi áttekintés

Vajdaság mindig is multikulti volt, az etnikumok egymás közötti viszonyát tekintve több mélyponttal és több aranykorral. Balgaság arra gondolni, hogy itt állandóan feszültségmentesen éltek együtt a szerbek, magyarok, németek, horvátok, szlovákok, ruszinok stb., de a világ azon kevés földrajzi területének egyike, ahol az együttélés gyakran meglepően jól működött és e nyelvi, vallási, kulturális kavalkád több hasznot hajtott, mintsem szenvedést okozott.

Amikor még nekünk, magyaroknak állt a zászló

A török hódoltságig ne menjünk vissza, de némileg leegyszerűsítve: az 1848-as magyar szabadságharctól és még inkább a közel két évtizeddel későbbi kiegyezéstől kezdve Vajdaság jelenlegi területén elsősorban a magyar, másodsorban a német etnikum számára osztottak lapot a többi nemzetiség rovására. Mindez részben erőszakos, részben önkéntes elmagyarosítással is járt (a magyarokhoz hasonlóan túlnyomórészt római katolikus horvátok szerint őket még inkább sújtotta az elmagyarosítás mint a szerbeket, hiszen az azonos felekezetűek asszimilációja egyszerűbbnek bizonyult a XIX. században, amikor is a vallás még fokozottabb szerepet játszott, mint napjainkban). A jelenlegi Vajdaság területén a törökök elűzését követően még a legnépesebbnek számító, szerb populáció így a harmadik helyre szorult, előbb a német, majd az első világháború idejére a magyar vált a legnépesebbé, és még inkább a kulturális, valamint a gazdasági erejét tekintve a vezető etnikummá. Mind az erőszakos magyarosítás (pl. a más nemzetiségűek iskolarendszerének a sorvasztása, a közigazgatásban a magyar nyelvhasználat kötelezővé tétele), mind a többi nemzetiség önkéntes asszimilálódása a magyarba ekkor ért a tetőpontjára.

Trianoni vargabetű

Ausztria-Magyarország széthullásával eljött az államváltás is. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, későbbi nevén Jugoszláv Királyságban már cseppet sem volt cool magyarnak lenni. A magyar közigazgatás megszűntét erőteljes délszláv asszimiláció követte. Csak egyetlen példa: a vajdasági magyarság számára két legfontosabb város, Szabadka és Újvidék nevét ezentúl magyar szövegekben is a magyar helyesírásnak megfelelően ferdített délszláv nevükön, azaz mint Szubotica és Novi Szád volt szabad mindenféle hivatalos szövegben, beleértve a sajtócikkeket is leírni.

 

Tiszavirág életű revízió

Hogyan is számíthatott volna Magyarország a Délvidék végleges visszacsatolására, amikor is miniszterelnöke kétségbeesett tiltakozásának nyomatékosítása érdekében öngyilkosságot követett el Bácska elfoglalása miatt? A vitatható életművet maga mögött hagyó, „civilben” földrajztudós gróf Teleki Pálról ugyan sok mindent el tudunk mondani, de azt nem, hogy nem kívánta volna szívvel-lélekkel a trianoni határok revízióját, amiért a tárgyalóasztal mellett Felvidék és Észak-Erdély tekintetében komoly sikereket ért el, Jugoszlávia katonai megtámadása ellen azonban az élete feláldozásával is tiltakozott. És e röpke kaland ára az lett, hogy előbb magyar és német szövetségese részéről érték atrocitások az itt élő egyéb etnikumokat, a legkeményebben a zsidókat, majd bekövetkezett az újabb fordulat, ami immár nem csupán egy újabb államváltással (jobban mondva a Trianon utáni állapot helyreállításával) járt, hanem a kapitalistáról a kommunistára átálló rendszerváltással is.

Az úgynevezett Hideg napokra, vagyis a főképp szerb és zsidó nemzetiségűek ellen a magyar csendőrség és katonaság által 1942-ben elkövetett etnikai alapú tömegmészárlásra, amelyben közel négyezer ártatlan polgár vesztette életét, röpke 2-3 évvel később adott válaszként a legtöbb becslés szerint legalább tízszer ennyi ártatlan magyar és német nemzetiségű vajdasági lakost öltek meg a pogromszerű délvidéki mészárlások során. Minderre Josip Broz Tito, az első számú jugoszláv kommunista katonai és politikai vezető áldásával került sor. Nos, ilyen alapokról kellett kiépíteni a délszláv népek és az egyéb, köztük mint az egyik legjelentősebb, a magyar nemzetiségűek között a testvériség-egységet, és bármilyen furcsa, mindez meglepően jól sikerült.

Vajdaság utolsó aranykora

Titoék nem akarták fizikailag teljes egészében megsemmisíteni a vajdasági magyarságot, „csak” mint az egykori (az ő értelmezésükben) megszállók etnikumához tartozókat megtizedelni, illetve a délszláv hegemóniát visszaállítani, mi több, tovább erősíteni. Mindezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a magyarság rovására elkövetett pogromokkal egyidejűleg jelent meg a Magyar Szó napilap elődje, a Szabad Vajdaság, illetve ugyan elavult fegyverzettel felszerelve – és csak némi eufemizmussal nevezhetően kizárólag önkéntesekből álló –, de a partizán alakulatok közé magyarokból álló zászlóaljat, a Petőfi-brigádot is felállították. A második legnagyobb lélekszámú vajdasági etnikum, a magyarság a mindenkori Jugoszláviákon, majd egyéb délszláv utódállamokon belüli fénykorát az ezerkilencszázhetvenes években élte. A decentralizált, 1974-es vajdasági alkotmány széleskörű autonómiát biztosított a tartománynak, és egyben a kisebbségek nyelvi (többek között a magyar is szinte teljes értékű hivatalos nyelv volt) és kulturális önrendelkezését is tágította.

Trianon után a határhoz „veszélyesen közeli” Szabadkáról átkerült a vajdasági magyarság kulturális központja Újvidékre és a helyzet csak a kilencvenes években fordult vissza. A vajdasági magyar elit kényszerű délre húzódása azonban a múlt század hetvenes éveire minőségi kibontakozást is hozott. Ugyan egy szocialista államban, ám a Vasfüggöny mögötti anyaországétól, a Magyar Népköztársaságétól jelentősen szabadabb, szabadosabb légkörben élhetett a vajdasági magyar értelmiség. Sok nagyformátumú anyaországi magyar író, egyéb, a szocialista kánontól eltérően gondolkodó értelmiségi is a vajdasági magyar sajtóban publikált olyan cikkeket, ami Kádár fortélyos cenzúráján (hisz hivatalosan ugye ilyesmi nem is létezett) nem slisszanhatott volna át. Jugoszláviában az úgynevezett nem államalkotó nemzetek (az államalkotó nemzetek a szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói, muzulmán (lényegében bosnyák) – vagyis a délszláv népek), az úgynevezett nemzetiségek (vagyis a nem délszláv etnikumúak) közül az albán után a magyar volt a legnagyobb lélekszámú, ami viszont a kulturális önrendelkezést illeti, még a szövetségi országon belüli diaszpórában élő államalkotó nemzetekétől is jobban ki tudták használni a kínálkozó lehetőségeket (pl. a horvátországi szerbekétől). Több szempontból a vajdasági magyarság helyzete számított a leginkább sikersztorinak. Mindez azonban természetesen relatív sikertörténet, különösen ha a Vasfüggöny mögött sínylődőkhöz viszonyítunk. Tito országában korántsem érvényesült korlátlanul a szólásszabadság, így a XX. században a vajdasági magyarsággal szemben elkövetett legkegyetlenebb atrocitás, a délvidéki mészárlások a szocialista rendszer végéig elhallgatott tabu maradt.

Slobo alatt véget ért a tejben-vajban fürdőzés

Slobodan Miloševiċ végzetes karrierjét a Tito által taktikusan háttérbe szorított, ám ismét éledező nagyszerb nacionalizmus meglovagolásával kezdte. Először a déli tartományban, Koszovón minden korábbi kommunista néptribunust populizmusban túllicitálva állt ki az ottani szerbek mellett és a koszovói albánság megregulázásáért, majd az arányosság elvét többé-kevésbé követve, emiatt logikusan Szerbia másik, északi tartományában, Vajdaságban is a nemzetiségek, elsősorban a legnagyobb létszámú, a magyarság jogainak a csorbítására került sor, ráadásul mindez erős központosítással is párosult. Az addig jellemzően fejlettebb észak – fejletlenebb dél – típusú országban a Vajdaságban beszedett adót ezentúl a jelentősebb helyi felhasználás helyett szinte kizárólag a központi szerb kincstár söpörte be. Mindez napjaikban odáig fajult, hogy a kiszipolyozott Vajdaság már korántsem az egyik legfejlettebb szerbiai tájegység. Ráadásul a délszláv polgárháború alatt a nagyszerb törekvéseket kiszolgáló jugoszláv néphadseregbe aránytalanul sok vajdasági magyar tartalékost soroztak be, és mivel érzelmileg nem tudtak azonosulni annak a háborúnak a célkitűzéseivel, több ezresre duzzadt a Magyarországra, vagy még távolabbra szökő, fiatal hadkötelesek száma (magam is így települtem át az anyaországba). A fiatal vajdasági magyarság száma emiatt még inkább csökkent, ráadásul Miloševiċ rendszere arra kötelezte a – különösen Észak-Bácskában tömörülő, abszolút illetve relatív magyar többségű településeket–, hogy arányaiban több, horvátországi-, boszniai-, majd koszovói szerbet fogadjanak be, mint más városok és falvak. Miloševiċ már a történelem szemétdombjára került, ám a kilencvenes években betelepített szerb menekültek javarésze maradt, ehhez számoljuk hozzá a kitelepült vajmagyarokat, és máris látható, hogy ismét a vajdasági magyarság rovására módosult az etnikai összetétel.

 

Hát most itt tartunk

Mindez ahhoz vezetett, hogy újabban a vajdasági magyarság köreiben egy önkéntes, gettósodó szegregáció is megfigyelhető. Inkább az anyaország felé fordulnak, illetve egymás között járnak össze. Vegyes etnikumú településeken felerősödik a külön szórakozóhelyek látogatása, sokan például az együttélés olyan, totális csődjét sem tartják kizártnak, amikor is a nem is olyan távoli jövőben a szabadkai szerb és magyar fiatalok egymással angolul beszélnek.  

Bizalmatlanok a szerbekkel, ami egyféle másodrendűségi érzettel, „Tamás-bátyja”-mentalitással is párosul. (A nyolcvanas évek végétől egészen a kétezres évek elejéig bevett sajtófordulat volt a szerbséget privilegizálva, „államalkotó nemzetként” nevesíteni. Egy olyan jelentős lélekszámú és komoly gazdasági, valamint kulturális teljesítménnyel bíró kisebbség, mint a vajdasági magyarság ezt bizony  meglehetősen megalázó kirekesztésként élte meg.) Míg a vajdasági magyarok egy kisebb része túlkompenzál és a  pápánál is katolikusabb (stílszerűbben: a pátriárkánál is pravoszlávabb), mint a montenegrói telepesfalu fiataljaival gyakran perpatvarba keveredve szocializálódott, a vídiakemény megmondóember pózában tetszelgő Csernus Imre. Az ilyen megosztó személyiségek szintén nem vezetnek a liberális, cool, hipster yuppie szerb fiatalok részéről a vajdasági magyarság kedvező megítéléséhez.

http://srbija.blog.hu/2012/08/22/miert_nem_szeretik_a_szerbek_a_vajdasagi_magyarokat

Csődország

LEGYEN EZ SZERBIA ÚJ NEVE!

Miért is ne?! Elvégre lehetne. Ráillik. Tökéletesen.

Ha történetesen mindenre elszánt, pártos honanya (vagy legalábbis ábrándos, pártatlan honleány) lennék valamelyik mezei parlamentünkben, Istenemre mondom, menten indítványoznám, hogy kereszteljük át sürgősen ezt a mi nagybetegünket. Hátha megmenthetjük vele az életét. Azt mondják, hogy mindenki a nevében hordozza a sorsát. Hátha ezzel a pofonegyszerű névváltoztatással, ezzel a másodkeresztséggel Szerbia nem csupán nevet, hanem sorsot is cserélhetne. Hátha egy csapásra jobbra fordulhatna a jelenlegi – teljességgel kilátástalan – helyzete. Nem akadna sok vesztenivalónk, hiszen a napjai már meg vannak számlálva. Vagy másképp is mondhatnám, idézhetném az egykori, csupa-csupa szépfiúkból álló svéd rockcsapat, a Europe Final countdown-ját.

A visszaszámlálás elkezdődött

Egy próbálkozást mindenképpen megérne. Még így, halál előtt három nappal is akár.

Mivel hamarosan egyébként is kénytelenek leszünk egy kicsikét elszöszölni/elmolyolni az avítt, idejétmúlt Alkotmányunk átszabásával, egy füst alatt az úgymond újra-anyakönyvezést is lebonyolíthatnánk. Persze a nagyon is időszerű külső átváltoz(tat)ás és a kiadós lelki/szellemi fürösztés is hozzátartozna a teljes megújuláshoz. Az átlényegüléshez. Különösen aktuális ez most, amikor megint elkezdtünk az Európai Unió irányába kacsingatni. Reménykedve abban, hogy ha egy vadonatúj, kiglancolt imázzsal, meg persze illemtudóan kéredzkedünk fel az EU – kocsitengelyig és a lovak szügyéig érő, sárban megfeneklett szekerére –, akkor talán a bakon ülők nem fognak egy jól irányzott rúgással fenéken billenteni bennünket. (EU-kompatibilissá transzformálódásunknak amúgy is végső ideje lenne. Tényleg, de tényleg a földhöz kéne már csapni azt a divatból rég kisétált, avas szagú sajkacsát, és lerúgni a lábunkról a perge, kunkori orrú gumibocskort. Mert az már végképp nem trendi. Egyik sem.)

Úgy, mint a ledér, városi nőcskék…  

Amikor megkérdezték Tomislav Nikolićtól, hogy mire számítson az ország népe, milyen lesz majd az új kormány, akkor válaszképpen mindössze annyit mondott, hogy az eddigieknél gyorsabb, hatékonyabb és őszintébb. Ha netán elhittük neki ezt a „kegyes” hazugságot, akkor bizonyára annak a vaskos csúsztatásnak a megemésztésével sem fog meggyűlni a bajunk, hogy Szerbia hamarosan egy gyökerestől felforgatott ország lesz. Kifordítják még a négy sarkából is.

A szépen csengő ígéretek szerint már csak alig néhányat kell aludnunk, és máris dübörögve beindul a gazdaság fellendítése meg az azzal karöltve járó munkahelyteremtés. (Igaz, előtte azért a hivatalosan még be nem jelentett államcsőddel is illene valamit kezdeni. De nemigen tudnak vele mit kezdeni! Mert sürgősen elő kellene varázsolni, akár a föld alól is, legalább 4 milliárd eurót. A puszta túléléshez. Na, meg azért, hogy mi is úgy tehessünk, mint a régi megfigyelés szerint a városi ledér nőcskék, akik hitelre öltöznek, készpénzre vetkőznek.) Kedvező kölcsönökről szóló ajánlatokkal viszont nem szokás bombázni a szegénység(é)ben a templom egerével vetekedő Szerbiát.

Mélyebbre már aligha süllyedhet ez az ország. Mindent elárul rólunk az az egy arcpirító információ, amely szerint a most épülő autópályáink egy részét Azerbajdzsán hitelezi. Idáig jutottunk… (Nem csekély szégyen. De bűnnek is hatalmas.)

Amíg komoly külső segítség nem tűnik fel a láthatáron, addig az új kormány a még megmaradt hazai pénzforrásokat igyekszik csapra ütni. Ahhoz kénytelen nyúlni, amije van. Agyafúrt kezdésnek egy ravasz húzást eszeltek ki: enyves kezüket máris rátették a Szerbiai Nemzeti Bank devizatartalékaira. Ha viszont az abból kimarkolható összeg nem bizonyul elégségesnek, hát majd pótolják a hiányt jóféle, inflációgerjesztő pénznyomtatással.

Arra is kaptunk ígéretet, hogy megejtik a rengeteget kritizált adórendszer reformját, és folytatják a korrupciógyanús ügyek felgöngyölítését. Rettegjen csak, és ne aludjon nyugodtan senki, akinek vaj van a fején, mert a jókora elánnal beindult letartóztatások után újabbnál újabbakat helyeznek kilátásba! És így megy ez majd végtelen végig. (Könnyen meglehet, hogy nem is másokra kéne mutogatni, hanem saját magukon meg egymáson lenne csak igazán tisztességes meg etikus kezdeni a sort. Példát mutatva. Persze ezzel egyidejűleg az igazságszolgáltatásban és a belügyben is el kellene végeznie valakinek a nagytakarítást. Mert változatlan állapotában, érintetlenül hagyott bíróságtól meg rendőrségtől nem kis naivitásra vallana csodatételt várni.) Ha teljes gázzal dübörögnek a letartóztatások, akkor hamarosan dugig megtelnek öltönyös-nyakkendős pénzemberbűnözőkkel a hazai börtönök. De nem kell attól félni! Az lesz ám a jó! Mert azt már a szocializmus egyik szülőatyja is megmondta, hogy minél zsúfoltabbak a börtönök, annál közelebb van a szabadulásunk napja. Minél több csirkefogó kerül a rácsok mögé, annál előbb megtisztul a társadalom, és végre hozzá lehet kezdeni az új alapokon történő építkezéshez. (Ezen ősi kommunista logika mentén haladva, a mi számunkra alighanem még sokáig nem jön el a várva várt szabadulás.)

A dicső főváros csődje

Hiába takargatja a lompos farkát a róka, előbb-utóbb csak kilátszik az. Valahogy így vannak a miniszter urak is a pompás fővárosunk, Belgrád totális eladósodásával. Merthogy a dicső fehér városnak még a legmagasabb tornya sem látszik ki a tartozásokból. Belgrád nem egyéb egy csődhalmaznál. Az igazán nagy fejtörést az okozza, hogy csúcspolitikusaink pontosan tudják, hogy az idő most éppen nem nekik dolgozik. Most éppen nagyon is szorítja őket. Ugyanis hamarosan ki kell állniuk a lakosság elé, és kénytelen-kelletlen be kell vallaniuk, sőt be is kell mutatniuk a tényeken alapuló meztelen igazságot. Magyarán: valakinek el kell vinnie a balhét. Mert az eddig felhalmozott 500 millió eurós tartozással csak muszáj lesz elszámolni. Ha netán egy összegben akarnák tisztázni (ez persze csak vicc), akkor az adósság azon nyomban elvinné a város évi költségvetésének a 83 százalékát. Csak az év végéig, azaz a soron következő négy hónapban 52 millió eurót kellene visszafizetni. Ebből 30 millió az aktuális hitelrészlet és 22 millióra rúg a kamat.

Csődben az egész ország, csődben a fővárosa is. Úgyhogy sikertörténet ez a javából.

Hát nem indokolt a névváltoztatás?

Szabó Angéla

„Intellektuális szemtelenség”

(Vagy tényleg készül valami Vajdaságban?)

Mintha valami készülődne Vajdaságban. Mintha valamilyen mozgolódás támadt volna. Jó két évtizede tartó álmából mintha kezdene ébredezni, mintha kezdene éledezni a csendességéről és a béketűréséről híres tartomány. Némi képzavarral élve: a szavak szintjén mindenképpen.

Józan mezei észjárással valami ilyesmire lehet következtetni például egyik-másik vajdasági politikus legutóbbi megnyilatkozásából.

Az egyik ilyen szelid kirohanó a nyilvánvalóan második nagy „come back“-jét erőltetni próbálgató Nenad Čanak. Aki, úgy tűnik, mintha andalító és nosztalgikus érzéseket táplálna az egykor volt ifjúsága és az azt követő topformás csúcsidőszak irányába, amikor még a politikusi fénykorát él(het)te, és napfürdőzhetett a sikerben. Erre utal az, hogy lefújta a rárakódott vastag porréteget az egykori politikai szólamairól, és frissen hadra foghatónak most önkéntesen jelentkezett.  Való igaz, a valaha volt legendás hevessége az életkora előre haladtával azonos mértékben csökkent. Mert sem önálló, független Vajdaságot, sem Vajdaság Köztársaságot már (vagy egyelőre még) nem követel, az viszont egyértelmű, hogy újraindította az egykori, recsegő, nyikorgó magnószalagot. Amelyről megint hallgathatjuk órabérben az ismerős monológját. 

Merthogy Čanak most megint felhördült. Úgy is mondhatnám, hogy bepöccent. Egyik napokban megjelent nyilatkozatában szégyenletesnek minősítette az utóbbi időben  elterjedt szófordulatot, a Vajdaság mint az északi szerb tartomány elnevezést. Pontosabban: közhelyet. Így tiltakozva a mind gyakoribbá váló – másodrendűségről, megalázottságról, leminősítésről árulkodó – ilyesfajta besorolás, beskatulyázás ellen. “Nije ona nikakav severni deo Srbije!” – nyomatékosított rendreutasításképpen. Mert magával az ilyen megfogalmazással egyenesen a tartomány létezését kérdőjelezik meg, és azokat a Slobodan Milošević nevével fémjelzett időket idézik, amikor még maga a Vajdaság kifejezés is épp csak megtűrt, sőt majdnem tilos volt.

Amikor ebben az országban valaki fel merészeli vetni azt a kérdést, hogy „ugyan meddig akarjátok még fosztogatni Vajdaságot”, akkor azonnal érkezik is az előre gyártott felelet, szigorú ledorongolás formájában. Akkor azonnal szeparatizmust kiáltanak. A hiperérzékeny téma ilyen irányból történő megközelítése mi egyéb is lehetne, mint színtiszta szeparatizmus, elszakadási törekvés! Mindig ez húzódik meg a háttérben: a kiválástól, az elszakadástól és az önállósulástól való rettegés. Ezzel a – rendszerint hideg zuhanyként érkező -- különutas szeparatizmusról szóló (Nenad Čanak szerint) intellektuális szemtelenséggel mindmáig sikerült is elhallgattatni a vajdasági hivatásos pöntyögőket, disszonáns hangoskodókat.

Hogy tulajdonképpen meddig zajlik még ilyen olajozottan és szép csendben a tartomány gazdasági ellehetetlenítése, koldussá tétele, azt nem olyan nehéz kitalálni. Mindaddig, amíg ezt a lepisszentett, csendhez szoktatott vajdaságiak a leigázóiknak, a nyakukon élősködőknek megengedik.  Vagy mindaddig, amíg van mit rabolni és fosztogatni. Legrosszabb esetben még akár a végkimerülésig, a végelgyengülésig is eltarthat. Akkor is, ha a nekibőszült és megtáltosodott politikus most azt lobogtatja, hogy Vajdaság nem fogja ezt a megaláztatást a végtelenségig tűrni. És nem fogja tétlenül bevárni a véget, nem fog csak úgy kimúlni -- egyetlen sóhajtás nélkül.

Hanem? Mi fog történni?

Hogy milyen konkrét elképzelései vannak ezzel kapcsolatban, hogy miféle lehetséges (és főleg nagyon gyors) ellenlépéseket kéne megtenni, annak ecsetelésére már nem futotta a hőzöngéséből. Csupán az alkotmány mielőbbi módosításának szükségességét érintette, de azt is csak szőrmentén. Így pedig, muníciója fogytán, töltényeit gyors egymásutánban eldurrogtatván, el is viharzott a tűzvonalból, sebbel-lobbal visszavonult a biztonságos hátországba.

A rablás meg folytatódik.

Közéletünk másik ilyen – hamvaiból feltámadt -- figurája az a Živan Berisavljević, aki a szocializmus szépreményű esztendeiben küzdötte fel magát a kommunista elvtársak legfelső köréig. Most őt is előszedték a naftalinból, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy a veterán alaposan „ráijesszen“ a vajdasági kincstár fáradhatatlan kiürítőire. Persze az ő erejéből és hatalmából is csak arra telett, hogy egy-két röpke, ámde igen szívhez szóló interjúban elkeseregje ugyanazt, ami felett már a szociáldemokrata Čanak is elhullatta a maga könnyeit. Az autonómia-törekvések megkésett, de (úgy látszik, hogy mindmáig) elnyűhetetlen vajdasági harcosai iparkodtak is leszögezni, hogy tartományunk jövőbeni hatásköre éppen akkora lesz majd, amekkora ütközetet hajlandó lesz megvívni érte. Illetékessége csakis olyasmire terjedhet ki, amit képes lesz kibokszolni magának. Semmit sem fognak úgymond tálcán kínálni.

Ez mind csak feltételes mód. Ez mind csak jövő idő. A jelenről egy árva szó sem esik.

Azt például egyikük sem bátorkodott kezdő intézkedés megtételeként javasolni, hogy azon nyomban zárják el a tartományi pénzcsapokat, és ne guruljanak tovább a vajdasági dinárok lefelé a szerbiai lejtőn. Pedig micsoda hatása lett volna! Alighanem olyan, mint semmi másnak. Így viszont a megfélemlítés, a megkiskorúsítás, a rablás a megszokott mederben, a terv szerint tovább folytatódik. A tartomány totális kifosztása a húzó ágazata lett az ország gazdaságának.

Maguk a vajdaságiak meg mit is tesznek? Kapkodnak fűhöz-fázhoz? Dehogy! Legfeljebb csak beszél(get)nek a mérhetetlen kizsákmányolásról. De hogy a suttogássá erősödő vajdasági hangok összeállnak-e majd hamarosan egy határozott kiáltássá, arra most még nyilván sem Čanak, sem pedig Berisavljević nem merne mérget venni. Mint ahogyan azt sem árulták el, hogy kivel/mivel is gondolták a csúfosan megnyírt tartományi hatáskörök visszaszerzését, visszaállítását megvalósítani. Így legfeljebb csak találgathatunk. A jelenlegi tartományi parlamenttel? Vagy a fölényes, dölyfös többséget jelentő államalkotó nemzet Vajdaságban élő, jócskán előítéletes fiaival? Netán az utca éhes, lázongó, elégedetlen népével? Reménykedjünk: talán mégsem erőszakkal, talán nem fegyverrel.  

Szabó Angéla

Kegyeletsértés és történelmi emlékek megrongálása ellen tiltakozik a Magyar Remény Mozgalom

A Magyar Remény Mozgalom (MRM) erélyesen tiltakozik a nyugat-bácskai Hódság katolikus temetőjében zajló kegyeletsértési és történelemhamisítási folyamat ellen. A szerbiai Blic napilap 2012. augusztus 18-i számában megjelent A régi német emléktáblákra csak felírják a saját nevüket (Na stare Nemačke spomenike samo dopišu svoja imena) c. írás és a temetőben tapasztaltak is azt erősítik meg, hogy a német és magyar síremlékek helyén egyre több szerb név jelenik meg, mivel a felvásárlás után egyszerűen letörlik a korábbi feliratokat.

A régi sírhelyek felvásárlását egy kb. húsz évvel ezelőtt meghozott önkormányzati rendelet teszi lehetővé, és miután a helyi plébános, Pfeiffer Jákob is hozzájárult a történésekhez, ezért már több oldal felelőssége is felmerül. A leszármazottak nélküli elhunytak emléke nem lehet anyagi üzérkedés tárgya. A történelem megmásítása és a kegyeletsértés olyan kategóriák, amelyek nem hagyhatják hidegen a délvidéki német és magyar szervezeteket, de a Németország és Magyarország kormányát sem.

1945-ig Hódság német többségű település volt, kisebb számú magyar népességgel, de a németeket ebben az évben deportálták és szerbeket költöztettek a helyükre. Ma is túlnyomó részt szerbek lakják, de él kb. 300 magyar polgár is. Az MRM kéri, hogy az önkormányzat és az egyházkerület azonnal szüntesse meg a síremlékek etikátlan megsemmisítési folyamatát, a korábbi rombolások érintettjei számára pedig méltó emlékhelyet alakítson ki. 

Az MRM Elnöksége nevében,

László Bálint, elnök

Szabadka, 2012. augusztus 18.

Augusztus 20.

A magyar államalapítás (Államalapító Szent István) ünnepe (magyar állami ünnep) [Dan državnosti Mađarske (osnivanja mađarske države) / Dan Svetog Stefana, osnivača države – mađarski nacionalni praznik / The Hungarian Statehood Day, St. Stephen’s Day] 

Augusztus 20. az egyik legrégibb magyar ünnepnap: Szent István király napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapja. Uralkodása idején I. István még augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, ekkorra hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot és tartott törvénynapot. Élete végén a beteg király azon a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, s 1038-ban ő maga is azon a napon halt meg.
Az ünnepi dátumot Szent László király tette át augusztus 20-ra, mert 1083-ban ezen a napon, VII. Gergely pápa hozzájárulásával oltárra emeltette I. István (még abban az évben fia, Imre, valamint Gellért püspök) relikviáit a székesfehérvári Bazilikában, ami szentté avatásával volt egyenértékű.
I. (Nagy) Lajos uralkodásától (1342-1382) kezdve egyházi ünnepként élt tovább e nap. István kultusza ugyan bajor és német városokban, valamint Namurban és Monte Cassinóban is elterjedt, de az egyetemes egyház nevében csak 1686-ban XI. Ince pápa nyilvánította szentté. A pápa akkor elrendelte, hogy Buda vára töröktől való visszafoglalásának évfordulóján az egész katolikus világ évente emlékezzen meg Szent István ünnepéről, amelyet az egyetemes egyház augusztus 16-án tart.
1771-ben XIV. Benedek pápa csökkentette az egyházi ünnepek számát, s így a Szent István-nap kimaradt az ünnepek sorából. Mária Terézia (1740-1780) ismét elrendelte a Szent István-nap megtartását, sőt azt nemzeti ünnepként a naptárakba is felvétette. 1771-ben ő hozatta Bécsbe, majd Budára István kézfej-ereklyéjét, a Szent Jobbot, amelyet ez időtől körmenetben vittek végig a városon augusztus 20-án.
István ereklyéjét a legenda szerint 1083-as szentté emelésekor épen találták a koporsójában, s már az 1222-es Aranybulla is törvénybe iktatta tiszteletét. Valószínűleg a tatárjárás vagy a török idők alatt veszett el, később (1590 körül) a raguzai (dubrovniki) dominikánus kolostorban találtak rá, talán még IV. Béla vitette oda menekülése során. (A Szent Jobb ezüst ereklyetartóját 1862-ben készítették, ma Budapesten, a Szent István-bazilikában őrzik.)
Az 1848-as szabadságharc leverése után hosszú ideig nem tarthatták meg a nemzeti ünnepet, hiszen Szent István a független magyar állam szimbóluma volt. Először 1860-ban ünnepelhették meg a napot, amely országszerte nemzeti tüntetéssé vált.
Az 1867-es kiegyezést követően az ünnep visszanyerte régi fényét, majd 1891-ben Ferenc József az ipari munkások számára is munkaszüneti nappá nyilvánította, 1895-ben pedig a belügyminiszter elrendelte a középületek címeres zászlóval történő fellobogózását.
A két világháború között az ünneplés kiegészült az össz-nemzeti célkitűzésre, a Szent István-i (Trianon előtti) Magyarország visszaállítására való folyamatos emlékeztetéssel. Augusztus 20-a 1945-ig nemzeti ünnep volt, ezután ezt eltörölték, de egyházi ünnepként még 1947-ig ünnepelhették nyilvánosan. István ereklyéjét a Szent Koronával együtt a II. világháború végén a nyilasok Nyugatra menekítették. A Szent Jobbot 1945. augusztus 18-án hozták vissza Ausztriából Budapestre, s 1947-ig ismét szereplője volt a Szent István-napi ünnepnek. (A Szent Korona csak 1978-ban került vissza az Egyesült Államokból.)
A kommunista rendszer számára az ünnep vallási és nemzeti tartalma miatt nem volt vállalható, de teljes megszüntetését vagy jelentéktelenné süllyesztését sem látta célszerűnek, és ahogy az a tisztán vallási ünnepek egy részével történt, inkább tartalmilag újította azt meg. Először az új kenyér ünnepének nevezték el augusztus 20-át, majd az új alkotmány hatályba lépését, mint új – szocialista – államalapítást, 1949. augusztus 20-ra időzítették. Ezután 1949-1989 között augusztus 20-át az alkotmány napjaként ünnepelték. 1950-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Népköztársaság ünnepévé is nyilvánította.
A rendszerváltozással ismét felelevenedtek a régi tradíciók, 1989 óta ennek megfelelően rendezik meg a Szent Jobb-körmenetet. Szent István ünnepének igazi rehabilitációja 1991-ben történt meg: az első szabad választáson létrejött Országgyűlés 1991. március 5-i döntése a nemzeti ünnepek – március 15., augusztus 20., október 23. – közül Szent István napját emelte a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepe rangjára.

Augusztus 19.

Humanitárius Világnap (Svetski dan humanitarnosti / World Humanitarian Day)

A világnapot 2008 óta az ENSZ kezdeményezésére tartják meg világszerte. Arról emlékeznek meg ezen a napon, hogy 2003. augusztus 19-én Irakban az ENSZ bagdadi főhadiszállása elleni terrortámadásban a világszervezet 22 dolgozója halt meg, köztük a brazil Sergio Vieira de Mello, az ENSZ-főtitkár iraki különmegbízottja. Ezen a napon a Föld minden részén önkéntes munkával emlékeznek meg azokról, akik saját életük kockáztatásával segítenek másokon.
Tiszteletet érdemelnek, akik életüket áldozzák, hogy megóvják és jobbítsák azok életet, akiknek a puszta túléléshez is segítségre van szükségük. A humanitárius gondolat egyike az alapvető európai értékeknek. Az Európai Bizottság 2010-ben működő humanitárius segélyszervezetek tevékenységeit 1,115 milliárd euróval támogatta, ami 80 országban 151 millió szenvedő számára hozott enyhülést és reményt.
„A humanitárius munkatársak szerények, ám eredményeik nem azok: mindegyikük több száz ember sorsán változtathat, a halál helyett az élet, az éhínség és nélkülözés helyett a remény és az önellátás felé vezetve őket” – jelentette ki Krisztalina Georgieva, az Európai Unió nemzetközi együttműködésért, humanitárius segítségnyújtásért és válságkezelésért felelős biztosa a tavalyi világnap alkalmából tartott beszédében.
A Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (ECHO) szervezetében több mint 400 fő dolgozik 47 helyi kirendeltségen szerte a világon, ahol humanitárius segélyre van szükség. A Bizottság több mint 200 segélyszervezettel működik együtt. Humanitárius partnerei között 14 ENSZ-ügynökség, 191 nem kormányzati szervezet és három nemzetközi szervezet található (a Vöröskereszt/Vörös Félhold Nemzetközi Bizottsága, a Vöröskereszt/Vörös Félhold Nemzetközi Szövetsége, valamint a Nemzetközi Migrációs Szervezet).

Augusztus 18

Európa-nap (Magyarországon) [Dan Evrope (u Mađarskoj) / European Day 

(in Hungary)

Az Európa-nap elnevezésű találkozót 1990-től minden évben ezen a napon rendezik meg az osztrák határ közelében. Az ünnepségen arra az eseményre emlékeznek, amikor 1989. augusztus 19-én az Ellenzéki Kerekasztal pártjai által rendezett Páneurópai Pikniken keletnémetek százai szakították át a határt, a határőrök hallgatólagos beleegyezésével.