Ökrész Rozália folytatta...

Nem álltak le, sőt!

 

„Szégyellheti magát Varjú Márta, Ökrész Rozália és a teljes szerkesztőbizottság (Kabók Erika, Németh Zoltán, Léphaft Pál, Fodor István, Herceg Elizabetta, Diósi Árpád).” Független Hét Nap és Magyar Szó Facebook csoport:
Szerdán, július 27-én Ökrész Rozália, a Magyar Szó kft. igazgatója ott folytatta tevékenységét, a parancsok végrehajtását, ahol nemrég – Kókai Péter mondvacsinált okokra való hivatkozással történő kirúgása – abbahagyta. A VMSZ utasításait betartva közölte Mihájlovits Klárával, a Magyar Szó Nívó-díjas újságírójával, valamint az éppen betegszabadságon levő, többkötetes szerzővel, Szögi Csabával, hogy pénteken megkapják a felmondólevelüket, mert nem voltak hajlandók egyértelmű igent vagy nemet mondani arra a nyilatkozattételre, amelyben az állt: vállalják-e az újvidéki munkahelyet?
Azt a szót, hogy emberség, a Varjú Márta és Ökrész Rozália vezette Magyar Szóban még véletlenül sem szabad kiejteni, hiszen emlékezzünk, nemrég a hetente háromszor dialízisre járó Horváth Zsoltot akarták naponta utaztatni az Újvidék-Zenta-Újvidék vonalon, most pedig a háromszor csípőműtéten átesett Mihájlovitsot rendelték le a székvárosba, tudva azt, hogy az előző munkaszerződésében az egészségügyi állapota miatt a cégvezetés a munkavégzés helyenként a tartózkodási helyét jelölte meg. Szögi Csaba, aki hétfő óta betegszabadságon van, éppen az orvosokat járta, amikor az igazgatónő közölte vele, azonnal adjon határozott igent vagy nemet, mert ha nem, akkor ő a betegszabadság alatt is kirúghatja. Szögi időt kért, hogy legalább várják meg a vizsgálatok végét. Idő helyett felmondást kapott.
Szégyellheti magát Varjú Márta, Ökrész Rozália és a teljes szerkesztőbizottság (Kabók Erika, Németh Zoltán, Léphaft Pál, Fodor István, Herceg Elizabetta, Diósi Árpád), hogy semmilyen kritériumrendszert nem alkalmazva, meghatározta kiket kell kirúgni a cégből, kik a nemkívánatos elemek. És szégyellheti magát Hajnal Jenő is, aki zentaiként hallgat, és nem mondja azt a parancsolóinak, hogy álljatok le, mert szétveritek a magyarság legfontosabb, több évtizedes múlttal rendelkező intézményeit, vagy azt, hogy ennek csúnya vége lesz. Márpedig az lesz. És mi ki fogjuk várni. Perek lesznek, mert az átszervezés szó mögé bújva négyszer sértették meg a törvényeket, s ezekről a perekről folyamatosan értesítjük majd a nyilvánosságot.
És nem lesz csönd, nem lesz olyan, hogy „jaj, csak ezt a tüntetést éljük túl”, mert jól tudjuk, ti vagytok azok, akik nem tudnak este tükörbe nézni. Ti vagytok azok, akik szó nélkül nézitek, tűritek és asszisztáltok ahhoz, hogy a kollégáitokat az utcára dobálják. És komolyan, azt hiszitek, ezt lehet így folytatni a végtelenségig?! Hogy minden kritikát megfogalmazót kirúgtok és majd csak ti maradtok?! Azt hiszitek, az első adandó alkalommal, mikor nem lesz rátok szükség, nem ugyanez a sors vár rátok?! Ha ezt hiszitek, naivak vagytok. De ez már a ti bajotok meg a leszármazottaitoké, akiknek majd magyarázkodhattok a tetteitekért.

 

2016. július 28.

http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=8182

Tusványos, migránsok, kisebbségi akcióterv, autonómia

 

Míg Tusványoson a Magyar Nemzeti Tanács és a szabadkai székhelyű szerb-magyar párt elnökei azt bizonygatták milyen jó a vajdasági magyarok helyzete és a kisebbségi akciótervet hatalmas sikernek és lehetőségnek mutatták be, addig itt a Délvidéken megmutatkozott, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének felvetései beigazolódtak. Mert helyzet van. Nem is helyzet, hanem baj van.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége több alkalommal is kezdeményezte a Magyar Nemzeti Tanács ülésén annak a kisebbségi akciótervnek a megvitatását és elfogadását ami a délvidéki magyarság igényeit fejezné ki. Ezt az ott  lévő Liga és szabadkai székhelyű szerb-magyar párt többség rendszeresen leszavazta. Helyette olyan zártkörű tanácskozást szervezett, amelyen a meghívott "szakértők" ide-oda tologatták azokat a mondatokat amit az illetékes szerb minisztérium fogalmazott meg. Majd ezt "közös" dokumentumnak nevezték, azzal az apró megjegyzéssel, hogy rajtuk és a szerb hatalmon kívül senki sem látta a végső szöveget, annak a tartalma nem lett elfogadva egyetlen délvidéki magyar fórumon sem.
Már itt lehetett észlelni a nemzeti érdekek cserbenhagyását és a szerb érdekek leközvetítését. Aztán ez folytatódott a választások alkalmával. A VMDK és koalíciós partnere  az  MM,  választási programjában  azt az autonómia tervezetet tűzte ki célul, amely tartalmazza a területi és a perszonális autonómiát is. Ezt a tervezetet fogadta el a valamikori Magyar Koalíció is.
 A másik oldalon, a Biztos Pontnak nevezett, egy párt plusz két rövidítés csapat választási programjában csak a perszonális autonómiát említik, amit úgy képzelnek el, hogy a szerbiai alkotmánybíróság által megnyirbált nemzeti tanácsokról szóló törvény egyes, most hatályon kívül helyezett rendelkezéseit átfogalmazás útján visszaemeljenek a törvénybe.  Ez azt jelenti, hogy a szabadkai székhelyű szerb-magyar párt lemondott a területi autonómiáról, és azt is, hogy az elsődleges,  gyenge  felhatalmazásokkal rendelkező nemzeti tanácsokról szóló törvény még gyengébb változatával is megelégszenek. Csakhogy ez nem autonómia. Se nem volt, se nem lesz az.
Mindebbe belementek azok is akiknek évtizedek óta vesszőparipája a perszonális autonómia. Saját maguk is többször kimondták a Nemzeti tanácsokról szóló törvény gyenge és a Magyar Nemzeti Tanács nem autonómia. Ezért maradtak távol két alkalommal a Magyar Nemzeti Tanács választásaitól. Most meg elfogadhatónak tartják a rossz törvény foldozását, és az általuk is élesen kritizált kisebbségi akciótervet.
Sajnos nem értették meg a VMDK választások előtti ajánlatának lényegét: a délvidéki magyar autonómia ügyét csak úgy lehet életben tartani ha utat nyitunk neki. És az az út nem a szabadkai székhelyű szerb-magyar párton keresztül vezet. Mi a VMDK-ban megtettük amit lehetett. Utat nyitottunk, még ha egérutat is, de nyitottunk. A KMAT utolsó ülésén átadtuk azokat a kezdetleges, munka jellegű dokumentumokat, amelyek kimutatják milyen módon lehetne párhuzamot vonni és alkalmazni a koszovói szerb területi és a délvidéki magyar területi autonómia közötti modelleket. Egyenlőre elméleti síkon.
Mert mi is történik  a választások után? Szerbiának még mindig nincsen új kormánya, technikai kormány vezeti, amiben ott vannak a Biztos Pont államtitkárai. Nos, ez a kormány pár nappal a 23. és 24. EU csatlakozási fejezetek megnyitása után azt mondja már most 82% teljesítették a kisebbségi akcióterv követelményeit!  Nem húz ez így egy kicsit a nemzeti érdekek elárulása felé?    
                              
     
Most pedig ugorjunk vissza Tusványosra. Tőkés László, az EMNT elnöke és egyben a KMAT elnöke, már másodszor hozta fel Magyarország védhatalmi státuszát. Az első alkalom után, Bayer Zsolton keresztül kapott hideget-meleget. Mostani felszólalása előtt Tőkés-Orbán  megbeszélést tartottak. Nem tudhatjuk  mi hangzott el ott, de eddig még nem érkezett semmilyen "üzenet" Bayer Zsolt tollából. Ami biztató, mert Tőkés felvetése teljesen jogos.

Minden eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a többségi nemzet csak úgy nem ad autonómiát. Vagy a létszámbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek harcolták ki maguknak ezt a jogot (fegyver és politikai eszközök alkalmazásával), vagy az adott nemzeti közösség anyaországa államközi szerződéssel (bevonva a nagyhatalmakat)  csikarta ki ezt a jogot a "gazdaállamtól". Így történt ez a Tőkés által említett  Dél- Tirol esetében is. Ha ez Ausztriának sikerült, miért nem sikerülhetne Magyarországnak is?

A felvetés jogos, és reménykedni is szabad. Mert ez számunkra is jót jelenthet. Igaz, eddig Magyarország ( értsd mindenkori politikai elit) nem élt helyzeti előnyével Románia és Szlovákia esetében, de Ukrajna és Szerbia esetében még megteheti. Ukrajnánál  másodszor adódik meg ez a lehetőség (feltéve ha az EU felé tartanak).
A kérdés megmeri-e ezt lépni a magyarországi politikai elit, vagy a pillanatnyi geopolitikai helyzet ismét felülírja jogos követeléseinket?

Végezetül, térjünk ki a migránsügyre is. Délvidéki szempontból nézve igenis érintettek vagyunk. Elsősorban azért mert a migránsok ott tanyáznak a horgosi és a szabadkai magyarok udvarában, közvetlen szomszédságában. Másodsorban azért is mert az október 2. tervezett népszavazáson számos délvidéki külhoni magyar állampolgár szavazati joggal bír.

A VMDK-nak nincsen kétsége afelől hogyan fog szavazni az itteni magyarság.  Persze, nem azért mert egyesek Tusványoson aláírtak valamit (nem képviselik a délvidéki magyarság egészét), hanem azért mert napi szinten tapasztaljuk hogyan vélekednek a délvidéki magyarok.  És ebbe nem fér bele az a Belgrádnak is, meg Budapestnek is játszott hintapolitika. Amikor Belgrád bírálja Budapestet migránspolitikája miatt, vagy éppen rátolja őket a határ menti magyarlakta településekre, mélyen hallgatunk, de azért a népszavazást szervezzük meg hangoskodunk.    

2016. július 28.

www.vmdk.org.rs        

hirmondo@vmdk.org.rs

TUSVÁNYOSI PÁSZTORMESE

„Szerbiában a legbiztatóbb a nemzeti kisebbségek jogi helyzete”

Belátható időn belül – ismerve az ezzel kapcsolatos szerb gyakorlatot – nem lesz előrehaladás

a nemzeti kisebbségek arányos képviseletének biztosításában a „közszférában és a közvállalatokban”!

Messziről jött ember azt mond, amit akar

Magyar közmondás

– A Magyarországgal szomszédos államok közül Szerbiában a legbiztatóbb a nemzeti kisebbségek jogi helyzete – fogalmazódott meg a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) július 21. délutáni pódiumbeszélgetésén.[1]

Az MTI által közölt szövegből azonban nem tudjuk meg, hogy ki által, mi által „fogalmazódott” meg ez az (valójában) semmitmondó értékelés. Az írás ugyanis nem ad választ a kérdésre, mi miatt és miért a „legbiztatóbb” az itteni magyarok „jogi helyzete” a szomszéd államokhoz viszonyítva. Mi alapján állítja a szövegíró, mire alapozzák a „pódiumbeszélgetés” részvevői ezt a megállapítást? Talán Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének szavaira? Egyáltalán mit jelent az, hogy „Szerbiában a legbiztatóbb a nemzeti kisebbségek jogi helyzete”?

Szerbiában a nemzeti kisebbségek „jogi helyzetét” az alkotmányos rendelkezések, a hatályos jogszabályok és az ország által ratifikált sokoldalú és kétoldalú egyezmények határozzák meg. Arról persze lehet vitatkozni, hogy ezek jók-e vagy rosszak („a szomszéd államokhoz viszonyítva”), de „jogi helyzetről” még nem hallottam olyan minősítést, hogy „biztató”. Azt viszont Tusványoson már nem hozták szóba, hogy milyen a vajdaságban élő nemzeti kisebbségek jogi és a valós helyzetének a viszonya?

A VMSZ elnöke tusnádfürdői meséjének legfontosabb része – az idézett írás szerint – „a nemzeti kisebbségek tagjainak arányos alkalmazásáról szólt a közszférában és a közvállalatokban”.

            Pásztor „áttörésnek nevezte” az európai uniós csatlakozási tárgyalások 23. fejezetéhez kapcsolódó, a szerb kormány által március 3-án elfogadott cselekvési tervet,[2] amely a valóságban e fejezetből eredő feladok megvalósítása céljából készült. Ennek „kidolgozásában a VMSZ is részt vett”. Hogy milyen módon és sikerrel képviselte a vajdasági magyarok érdekeit, a tudósítás nem tesz említést. Ez azonban már komoly vita tárgyát képezhetné.

A nemzeti kisebbségek részarányos foglalkoztatásának témája nem új keletű, mint ahogy Pásztor azt Tusványoson beállítani igyekezett. Ebben e kérdésben már a múl század hetvenes nyolcvanas éveiben konkrét eredmények voltak, aztán komoly visszalépés/visszaesés történt.

A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelmére vonatkozó 2002. évi törvény 21. szakasza[3] már rendelkezett a nemzeti kisebbségeknek a közszolgálatokban való foglalkoztatásáról: „A közszolgálatokban, beleértve a rendőrséget is, foglalkoztatáskor figyelembe veszik a lakosság nemzeti összetételét, a megfelelő részvételi arányt és a szerv vagy szolgálat területén beszélt nyelv ismeretét”. (Egyébként a „figyelembe veszik/kell venni” megfogalmazás valójában nem kötelez senkit semmire. Ezt igazolta a kialakult gyakorlat is.)

A szerb (Koštunica) kormány még 2006. május 11-én záradékot fogadott el a nemzeti kisebbségekhez tartozók részvételének növelésére vonatkozó intézkedésekről az államigazgatási szervekben.[4]

A számadatok azt mutatják, hogy semmi javulás ezen a téren nem történt. A magyarok részvétele például a tartományi szervekben jelenleg 6,38%, vagyis a fele, mint a lakosságban.

Milyen „áttörés” az, ami még a harminc-negyven évvel korábbi szintet sem éri el?

Újabban a tartományban és a helyi önkormányzatokban foglalkoztatottakról, a végrehajtásról és a közjegyzőségről valamint a rendőrségi törvénnyel kapcsolatban kerül szóba a kisebbségiek nagyobb arányú foglalkoztatásának lehetősége.[5]

A nemzetiségi arányok jegyzékének vezetését is – mégpedig önkéntes alapon – „csak 2016 szeptemberétől kezdenék, semmilyen garancia nélkül a részarányosság elve alapján szavatolt kisebbségi helyek feltöltésére, illetve nem lát elő büntető rendelkezéseket arra az esetre, ha a munkahelyek betöltésénél nem tartják be az «előnyjog» alkalmazását”.[6] 

            A (Pásztor)meséből megtudtuk továbbá, hogy csak a „következő három évben” szándékoznak „felmérni a kisebbségek jelenlétét a közintézményekben” és majd „ezt követően kell elérni az etnikai arányoknak megfelelő állások biztosítását”. Ebből az következik, hogy belátható időn belül – ismerve az ezzel kapcsolatos szerb gyakorlatot – nem lesz előrehaladás a nemzeti kisebbségek arányos képviseletének biztosításában a „közszférában és a közvállalatokban”! Ez egyenesen elfogadhatatlan és felháborító! De irritáló is.

Pásztornak egy dologban viszont teljesen igaza van: „Ha ma kellene tíz magyar bírót felvenni a szabadkai bíróságra, nem lenne meg hozzá a megfelelően felkészült magyar szakember”.

Először is belátható időn belül nehezen képzelhető el tíz bíró felvétele a szabadkai bíróságon. Másodszor, a megfogalmazásból úgy tűnik, mintha a magyar közösség lenne az oka, hogy nem tud tíz bírót biztosítani és nem a Pásztor vezette VMSZ politikája!

Ezzel az állítással kapcsolatban több kérdés is felvetődik: Mit tett az elnök úr a magyar nyelvű felvételizés biztosítása érdekében az újvidéki Jogi Karon? A magyar ügyvéd és bíró jelöltek miért buknak meg az igazságügyi vizsgán? Mikor teszik már nyilvánossá a bíróságok és ügyészségek nemzeti összetételét?  Ezekről a kérdésekről Tusványoson miért nem volt szó?

A Tartományi Képviselőház július 18-i ülésén a 11 tartományi titkárhelyettes megválasztásakor csak egy magyar jelölt volt.[7] Jó alkalom volt ez arra, hogy Igor Mirović (SNS), az új tartományi kormányfő több nemzeti kisebbségi jelölt állításával jelezze: megváltozott a nemzeti kisebbségeknek a közügyekben való részvétele iránti viszonyulása. Nem tette…

A VMSZ elnöke arról is pozitívan beszélt Tusványoson, hogy SNS-ben – amellyel pártja koalíciós tárgyalásokat folytat – „nyitottság mutatkozik az arányossági törvény elfogadására”, és hogy a készülő koalíciós megállapodás része a törvény „tisztába tétele”.

Mit jelent az, hogy az SNS részéről „nyitottság mutatkozik”, amikor erről alkotmányos rendelkezések és hatályos jogszabályok vannak? Vagy arról lenne szó, hogy alkalmazzák-e azt, amire az alkotmány és törvény kötelez?

A VMSZ és a SNS közötti (2014. április 27-i) koalíciós szerződés szerves részét képezik a „VMSZ programbeli prioritásai”, melynek 7. pontja „a nemzeti kisebbségek részvételére a közszférában” címet viseli. Ez a következő „célokat” tartalmazza:

a) a jogszabályi alap megteremtését, amely alapján létrehozható lesz a közszférában

    foglalkoztatottak nemzeti összetételének nyilvántartása;
b) a jelenlegi állapot minden részletre kiterjedő elemzését a közszféra nemzeti

    összetételéről szóló átfogó nyilvántartás alapján;
c) a nemzeti kisebbségek részarányának növelését célzó Stratégia és Akcióterv

    elfogadását, amely számos hosszú távú intézkedést tartalmaz;
d) egyes törvények módosítását;
e)  a Stratégia, az Akcióterv és az elfogadandó törvénynek megvalósulásának

      monitoringját a 2014-2018. közötti időszakban.[8]

Pásztor István Tusványoson arról nem mesélt, hogy ezekből a „célokból” az elmúlt két év alatt mi valósult meg. Varga László, a VMSZ volt alelnöke szerint a koalíciós szerződés nem is érvényes, mivel „nem írta alá mindkét szerződő fél”.[9]

– Egy pillanat! Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem is volt érvényes, a haladókat az egyezség betartására kötelező koalíciós szerződés a két párt között? – Szigorúan jogi értelemben véve nem tekinthető koalíciós szerződésnek az a dokumentum, mivel nem írta alá mindkét szerződő fél. Pásztor István akkor sem a koalíciós szerződés tartalmával, a megállapodás lényegével volt elfoglalva, hanem arra koncentrált, hogy Aleksandar Vučić miniszterelnökkel fényképezkedhessen, megmutathassa a szerb sajtóban önnön politikai nagyságát, illetve építhesse saját személyi kultuszát. Végül még ez sem jött össze, mert amikor Vučić már a zsebében érezte a VMSZ-t, akkor beült az autójába és lelépett, így Pásztor csak az SZHP egyik alelnökével közösen tarthatta meg a sajtótájékoztatót. Igazából már ebből a gesztusból is látszott, hogy miféle partnerségre lehet számítani a haladók részéről.[10]

Pásztor most újabb „koalíciós tárgyalásokat folytat” a SNS-vel. Ez azt jelenti, hogy az előző koalíciós szerződésből a részarányos foglalkoztatásra vonatkozó kötelezettségeket átírják az új egyezségbe? Mikor lesz ebből a gyakorlatban valami?

A vajdasági magyarok megelégelték már a (pásztor)meséket. Konkrét eredményeket, helyzetük javulására várnak, ami sehogy nem következik be.  

            A tusványosi pódiumon (amit Tamás Gáspár Miklós Orbán-cirkusznak nevez)[11] persze lehet bármit mondani, mesélni és talán még sokan el is hiszik. Messziről jött ember azt mond, amit akar – tartja a magyar közmondás. Ezzel még a helyzet sajnos nem változik.

Ideje volna, hogy a szervezők felülvizsgálják a rendezvény elképzelését (is)…

BOZÓKI Antal

2016. július 28.

---

[1] MTI: Tusványos: A kisebbségi jogok terén Vajdaságban a legbiztatóbb a helyzet. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/20382/Tusvanyos-A-kisebbsegi-jogok-teren-Vajdasagban-a-legbiztatobb-a-helyzet.html, 2016. július 21. [16:39]

[2] http://www.ljudskaprava.gov.rs/images/pdf/Savet_P_23/Akcioni_plan_Poglavlje_23-sa_semaforom.pdf

[3] Zakon o zaštiti prava i sloboda nacionalnih manjina. Megjelent a JSZK Hivatalos Lapja [Sl. list SRJ]  2002 február 27-i 11. számban. vagy Zakon o zaštiti prava i sloboda nacionalnih manjina. Savezni ministarsto nacionalnih i etničkih zajednica. 104.

[4] „Zaključak o merama za povećanje učešća pripadnika nacionalnih manjina u organima uprave”. Službeni glasnik RS [az SZK Hivatalos Közlönye], 2006. május 12. 40. sz.

[5] Lásd a Részarányos foglalkoztatás c. írást. http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=7289, 2016. március 3.

[6] Csonka Áron: Néhány szó a szerbiai részarányos foglakoztatásról.  http://us11.campaign-archive.com/?u=bc564c2b14d784b53071ebd00&id=45c3f2a155, 2015. december 30.

[7] Csonka Áron: Néhány benyomás Vajdaséd Autonóm Tartomány (Képviselőházának – B. A.) negyedik üléséről. http://csonkaaron.blogspot.rs/2016/07/nehany-benyomas-vajdasag-autonom.html?utm_source=VMDK%20H%C3%ADrmond%C3%B3

[8] Koalíciós szerződés a közös, programszerű együttműködésről és részvételről a Szerb Köztársaság kormányában. http://vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/koalicios-szerzodes, 2014. április 29 [16:01]

[9] Stephen Bozhen: A Magyar Mozgalom nem fog a haladókhoz dörgölődni (2. rész). Családi Kör, 2016. március 24. http://www.csaladikor.com/hu/201612/ric/2157/bozso.htm

[10] Uo.

[11] LMP, agyő! http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=8166

 

Magyar Szónk jövőjéről

Nyílt levél Pásztor Istvánnak, Hajnal Jenőnek és Varjú Mártának

A Magyar Szó hányatott sorsa, belső megosztottsága és újra meg újra felülről csiholt agóniája; a lap csökkenő színvonala, példányszáma és olvasóinak eltávolodása; a lapvezetés, sőt a formális alapító marionett-tánca; valamint a legrátermettebb munkatársak megalázása, leváltása, kirúgása és a kollektíva szerepének lesüllyesztése arra késztet, hogy nyilvánosan megszólaljak a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának, legrégibb és egykor legtekintélyesebb közéleti intézményének – mindannyiunk Magyar Szójának, közgondolkodásunk szabadságának – a jövője érdekében.
Június végén hazalátogatva kísérletet tettem arra, hogy – az áldatlan helyzetet átgondolandó – kerekasztal köré ültessem a Magyar Szó jelenlegi főszerkesztőjét és valamennyi élő elődjét.

Sajnos éppen a mostani főszerkesztő ódzkodott leginkább a részvételtől, amivel saját maga tette egyoldalúvá a szabadkai beszélgetést.

Pedig kiváló esélye volt rá, hogy a kollégáknak és a nyilvánosságnak megmutassa párbeszédre való készségét. Saját kudarcomnak is tarthatnám a távolmaradását, de mivel a kolléganő az utolsó pillanatban egy hosszú telefonhívással mégiscsak betekintést nyújtott „aggályaiba és sérelmeibe”, döntését így inkább politikai parancs teljesítésének tudom be. Ami természetesen nem enyhíti a párbeszéd elutasítását sem az ő, de különösen nem felettesei részéről. Az már csak járulékos, ám tünetértékű jelenség, hogy a félszáz főnyi közönség előtt három volt főszerkesztő részvételével (és egy negyediknek a budapesti üzenetével) tartalmassá tett kétórás rendezvényt a Magyar Szó teljesen elhallgatta.
A súlyos helyzetről azonban mégsem lehet hallgatni, ezért írok most annak a három legfelelősebb személynek – a Magyar Szó főszerkesztőjének, a Magyar Nemzeti Tanács, illetve a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének –, akik tehetnének valamit a lejtőről való visszafordulásért. Mivel mindhármukat személyesen ismerem (kettőjüket évtizedek óta), mellőzöm a hivataloskodó, cikornyás megszólításokat. Levelemmel amúgy is a jobbik énjükhöz, a lelkiismeretükhöz próbálok fordulni – ha már a racionális érveknek oly kevesen adnak hitelt a mai magyar politikában.

 

Kedves Márta!

Óriási lehetőséget szalasztottál el, amikor nem tettél eleget a június 24-ei szabadkai kerekasztalra szóló meghívásnak, noha éppen téged kértelek fel legelőször, külön személyes levélben, mielőtt bármelyik elődöd meghívót kapott volna. Akár fel is kínálhattad volna, hogy beszélgessünk a Magyar Szó székházában, hiszen volt rá egy egész heted, hogy aktív szerepet vállalj a szervezésben. Biztosítottalak, hogy a résztvevők közül senki sem fog személyeskedve letámadni, tehát

sikeresen megmutathattad volna, hogy autonóm egyéniségként állsz a szerkesztőség élén, és lapod meg kollégáid sorsát viseled inkább a szíveden, mintsem az alapítói bürokratizmust, a pártparancsot, netán valamiféle szürke eminenciásnak a pozíciódat fenyegető utasításait.

Az, hogy az általad jegyzett évfolyamokban érezhetően csökkent a lap színvonala, súlya és értéke, nem okvetlenül csak a te felelősséged. De amikor a romlásra a vajdasági magyar gondolkodók jelentős része figyelmeztet (legnevesebb íróink, tudósaink, színészeink, művészeink, filozófusaink, politológusaink, jogászaink, az újvidéki Magyar Tanszék és vezetője, mindkét hetilapunk és mindkét, évtizedes hagyományokkal rendelkező hírportálunk publicistái), akkor mélyen el kellene gondolkodnod, hogy a politikai vonalat kövessed-e, vagy a szakmai és közösségi értékeket.

Amikor pedig azt követelik tőled, hogy saját kollégáid között rendezz „vérfürdőt”, akkor már nemcsak lapminőségről van szó, hanem alapvető szolidaritásról, emberi tisztességről és vezetői tartásról.

Kókai Péter elődödnek – akitől korábban te is számtalanszor kértél tanácsot szorongatott helyzetekben – mondvacsinált ürügyekre alapozott kirúgása a laptörténet egyik legszánalmasabb mélypontját jelenti. Ezt már végképp nem vállalhatod, ha saját személyes integritásod még jelent valamit a számodra. Talán maradt még egy esélyed a bátor kiállásra, mielőtt téged is eltávolítanak.

 

Kedves Jenő!

Régi zentai ismeretségünk, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumot támogató együttműködésünk nevében kérlek: gondold át, milyen határokig vagy hajlandó teljesíteni a párt politikai parancsait, amikor az egész
vajdasági magyar közösséget képviselni hivatott, választott szerv élén állsz. Jól tudod, hogy közvetlen elődöd is megbánta egy hasonlóan értelmetlen, ostoba, lapsüllyesztő pártfeladat teljesítését – amely óta egyre gyorsul a Magyar Szó lejtmenete.
Biztos vagyok benne – hiszen személyesen is hallhattam tőled –, hogy a legjobb szándékkal vállaltad el a Magyar Nemzeti Tanács elnökének a szerepét. Éppen ezért őszintén remélem: találsz magadban erőt ahhoz, hogy megállítsd a vajdasági magyarság legfontosabb sajtószervének pártalapú kisajátítását. Te, aki oly sokat tettél az önálló vajdasági magyar művelődés rendszerváltás utáni fellendítéséért, különösen a zentai intézményrendszer kiépítéséért, nem vállalhatod az értelmiségünk túlnyomó többsége által elítélt, lapromboló folyamatok további támogatását, főleg nem a formális alapító szerv képviselőjeként azok izomból való kikényszerítését.
Zentaiként és a szabadkai Magyar Házban ülő funkcionáriusként pontosan tudod, hogy Kókai Péter kirúgása közönséges politikai bosszú a másként gondolkodás miatt. Saját személyes integritásod megőrzése érdekében – amiről sejtem: fontos neked – nem vállalhatod, hogy ilyen kicsinyes és durva cselekményeket a neved mögé bújtassanak, még úgy sem, hogy azokat bürokrata formalizmusba csomagolják. Ha Kókai esetét túl személyesnek vagy egyedinek tartod ahhoz, hogy végre felemeld szavad a politikai parancsokkal szemben, akkor jusson eszedbe, hogy ő volt az a főszerkesztő, akinek a torkán a 2004-es MNT lenyomta a Magyar Szó „háromlábúsítását”. De ő is – meg közvetlen elődöd is – talált magában erőt ahhoz, hogy félreálljon, amikor belátta, hogy a pártpolitikát csak hatalmi érdekek vezérlik.

Akkor a szerkesztőség szétzilálásával próbálták elérni (az Olvasóhoz való földrajzi közeledés nemes céljának leple alatt) az újságírás semlegesítését. De a kudarc eleve sejthető volt, azóta pedig messzemenően be is bizonyosodott, és a lap képtelen felemelkedni a lesújtó következményekből.

Az akkori döntés „visszacsinálása” azonban szintén álca, ami mögött újabb politikai önkény rejlik. Ha nem így lenne, akkor most Szabadkán egyesítenétek a szerkesztőséget, vagy legalább az egészet visszavinnétek Újvidékre. A most beindított folyamat azonban további laprom(bo)láshoz fog vezetni.
Az meg egyenesen elképesztő, hogy az általad irányított Magyar Nemzeti Tanács megengedi saját magyar lapja magyarul beszélő vezetőjének, hogy saját magyar újságíróinak a Magyar Szó nevében – személyes megszólítás nélküli! –, szerb nyelvű levélben küldje meg saját magyar nevének szerbesített aláírásával, a magyart hivatalos nyelvként elismerő Újvidékről a magyart hivatalos nyelvként elismerő Szabadkára a magyart hivatalos nyelvként elismerő Vajdaságban, a magyar embereket ellehetetlenítő magyar hatalmi szentenciát. Ez lenne a magyar kulturális autonómia?

 

Kedves István!

Tehetséges és rugalmas politikusnak ismertelek meg, és kitüntetésként éltem meg, hogy 2009-ben pártonkívüli létemre meghívtál a VMSZ-ben való közreműködésre. A párt külkapcsolatainak és értelmiségmozgósító tevékenységének koordinálása megtisztelő bizalmadról tanúskodott, és én teljes erőmmel belevetettem volna magam a munkába, ha nem látom az első három hét után, hogy

pártodban olyan irracionális háttérerő működik, amely képes felülírni minden érdemi egyeztetést, közösségben való gondolkodást és célirányú stratégiát.

Ennek ellenére három választáson át nyilvánosan is a VMSZ-t támogattam – aligha nevezhettek hát lefizetett ellenségnek, amivel a pártot szánalmasan propagáló portál mostanában rágalmazni próbál.
Talán emlékszel, hogy a Magyar Szó kapcsán neked is és pártod meg az általatok dominált Nemzeti Tanács vezetőinek is folyamatosan azt tanácsoltam: ne csináljatok a napilapból pártközlönyt; hagyjátok meg az újságírói szellem függetlenségét; saját legjobban felfogott politikusi érdeketekben ne fojtsátok el, hanem ösztönözzétek a sokszínűséget, de legalábbis a párt és a Nemzeti Tanács építőjellegű bírálatát. A VMSZ és az MNT akkor válik a leghitelesebb szervező—mozgósító—képviselő erővé, ha nem retteg a közösség legkülönfélébb érdekeinek és tarka gondolatvilágának a megjelenítésétől. A sajtó nem attól lesz „magyar szellemű”, ha magyar parancsot teljesít, hanem ha a közösségbe beágyazódva annak minden épkézláb gondolatát kutatja és tükrözi.

De hisz magad is folyton hangoztatod: „a történet nem arról szól”, hogy utasításokat adnál a sajtónak. Ha így van, akkor vesd el az együgyűen alákérdező interjúkat, a címlapszereplés kultikus kényszerét, az ostoba pártpropagandát. És főleg ne hagyd, hogy eluralkodjék a szolgalelkűség – mert az előbb-utóbb saját munkádat is aláássa majd, amint azt minden eddigi parancsuralmi rezsimnél tapasztalhattuk.

Emlékezz arra, hogy 1994-ben Zentán azért alapítottatok új civil szervezetet a VMDK-n kívül, mert az akkori egyetlen magyar párt vezére nem tűrte meg az autonóm gondolkodást. Kétségbevonhatatlan sikereid fényében és taktikai képességeid birtokában nem volt semmi szükséged arra, hogy az 1994-es párthangulattal analóg viszonyokat teremtve akkori szövetségeseidet most éppen te kényszerítsd hasonló lépésre, majd pártkatonák seregével kiátkoztasd őket – először a pártból, aztán egyeseket a munkahelyükről is.
A Magyar Szó sorsa közösségünk sorsát tükrözi. A Magyar Szó lezüllesztése tünetértékű következmény vajdasági magyarságunk helyzetének süllyedésében. Ti, akik a Kárpát-medence magyar kisebbségei közül a legtöbbet értétek el politikailag, nem engedhetitek meg magatoknak, hogy a negyed évszázad előtti legnyitottabból a legegyszólamúbbá silányítsátok szellemi életünket.
Továbbra is a legügyesebb vajdasági magyar politikusként sem szükséged, sem okod nincs arra, hogy pártállami sajtóviszonyok közé engedd romlasztani közszolgálati médiánkat. Már az előző főszerkesztő nevetséges okokkal indokolt leváltása is folyamatos színvonalromláshoz vezető, szégyenletes döntés volt, de ami most folyik, az még azon is túltesz.

Kókai Péter alaptalan fegyelmi eljárások útján történő fenyegetése, meghurcolása, majd kirúgása a közönséges bosszúállás hozzád nem méltó szándékát veti fel.

A lap összes eddigi főszerkesztője közül éppen ő volt az egyetlen, aki önként mondott le a tisztségről, amikor úgy látta, hogy nem élvezi az alapító támogatását. Az ilyen becsületet és bátorságot tisztelni és művelni kell, nem pedig üldözni.

Ne engedj a gonosz befolyással bíró, távlatilag rád nézve is katasztrofális tanácsoknak – még ha legintimebb környezetedből érkeznek is.

A legjobb szándékkal, szívből kérlek: akadályozd meg a napilap további szétverését, a legtehetségesebb, legrátermettebb szerkesztő- és újságírógárda ellehetetlenítését, az egyéni véleménynyilvánítás intézményének kiiktatását, a független vajdasági magyar gondolkodás végletes – és egyre gyorsuló fogyatkozásunk következtében könnyen végzetes, sőt végleges – elfojtását. Túl sokat tettél már a vajdasági magyarságért ahhoz, hogy érdemeidet kicsinyes érdekek vagy politikai félelmek lassan de biztosan elhomályosítsák.
Végezetül, ha az én nyitottságra, bizalomra és befogadókészségre kérő szavaimat nem tartod megfontolásra érdemesnek, akkor legalább figyelmezz legeslegfontosabb szövetségesed és nélkülözhetetlen támogatód, Orbán Viktor minapi tusványosi gondolatfolyamának egyik kevésbé hangoztatott, ám annál fontosabb intésére: „A nagy dolgokhoz kitárt lélekre és nagy szívre van szükség, amikor az ember minden tudást, minden gondolatot meg akar ismerni, be akar fogadni […] Ehhez nyitottság, gondolatok befogadása, együttműködés és bizalom szükséges. A félelem [viszont] sündisznóállásra kényszerít mindenkit.”
Tárd ki a lelked, István, és mutasd fel nagy szívedet, hisz ez kell még a nagy orbáni dolgok létrehozásához is! Bontsd le a sündisznóállásokat, ne félj a magyar emberektől, még akkor se, ha nem értesz velük egyet! Ismerd meg és fogadd be mások tudását és gondolatait, hogy a közösség saját fejükkel gondolkodó tagjai is elfogadjanak. Egy béklyózatlan, hiteles, szabad Magyar Szó nem az ellenséged, hanem akár szövetségesed is lehet. De mindenképpen a vajdasági magyarság legpatinásabb és – ha tönkre nem teszitek – engem is, téged is, mindenféle pártot is túlélni képes tükre–szócsöve.
Reményteljes üdvözlettel mindhármatoknak,
Purger Tibor Washingtonból
2016. július 27. 

(Autonómia)

http://hu.autonomija.info/purger-tibor-magyar-szonk-jovojerol/

Mađarska manjina u Srbiji

– prošlost i sadašnjost –

    

Belgrádban a Forum za etničke odnose [Etnikai kapcsolatok fóruma] szervezésében június 25-én kerekasztal beszélgetés tartottak Szerbia és Magyarország kétoldalú kapcsolatai, Szerbia kisebbségi politikája és az európai integrációk címmel.

Tóth László nyugalmazott újságíró a beszélgetésre az alábbi írást készítette, amit utóbb a (hon)lap rendelkezésére bocsátott.

            Manjinska tema na našem terenu pojavila se  posle I svetskog rata, završenog Versajskim mirom. Za Srbe on je značio ostvarenje  sna o ujedinjenju u jednu državu. Za Mađare to je bila najveća tragedija i  kraj njihove 1000 godišnje istorijske  države. Iz te suprotnosti nastalo je iskustvo o manjinskom  problemu kakvim ga danas znamo.  Ono se dopunjavalo u  vreme Kraljevine, u ratnim godinama od 1941-1945, u komunističkom period u znaku Tita i posle njega, pod Miloševićevim režimom i posle njega. Manjinskim pravima svako je nešto dodavao ili oduzimao 

      U vreme kada su ga počeli upoznavati  nova država je i  za Srbe i za Mađare  bila potpuna novost. Srbi su u  nju ušli sa 22,4 odsto gubitka muške populacije u ratu na strani pobednika  i očekivali  priznanje  koje bi im osiguralo  opstanak. To je moglo biti samo u Vojvodini . Bila je to situacija u kome se, figurativno rečeno, narod sa stečenom državom bez zemlje naselio na teritoriji naroda sa zemljom i izgubljenom državom. Srbima kao pobednicima  uz teritorije  pripale su i   manjine  koje su morali primiti.  U poražene novi status je uneo  zebnju i strah. Veliki  etnički debalans je bio prvi problem s kojim  se nova država suočila. Odmah se počeo i rešavati sa ciljem da se svom narodu najbrže obezbedi fizički opstanak,  a istovremenom  osigura i bezbednost nove države. To se postizalo dinamičmim doseljavanjem, dodelom zemlje kroz agrarnu reformu, sa kućom i okućnicom, izgradnjom naselja  u graničnom pojasu prema Mađarskoj, promenom  sastava stanovništva.  Od 1918. do 1925.  na razne načine, najčešće od proterivanja, broj Mađara se smanjio za 45.000.  Prinudno se suzio   prostor upotrebe mađarskog jezika, na osnovne škole  do 4 razreda, na kulturne ustanove i  kod kuće,   kao i imperativom na  javnim mestima „govori državni jezik”. Vredi se setiti reči osnivača Radikalne stranke Jaše Tomića, po kome država i društvo moraju poštovati ono po čemu se narodi razlikuju, iznad svega jezik. U celini  Kraljevina je donela demađarizaciju svih domena života, i potiskivanje onoga što se nazivalo „mađarski kulturni mentalitet”.

        Žalbe dvojice  uglednih predstavnika Mađara,  Nikola Pašić  je 1922.   nazvao  „sitničavim zamerkama” i rekao im da u odnosu  na „teške okolnosti pod kojima su Mađari ušli u zemlju, ne iznenađuje ako se neki slučajevi nelojalnosti moraju suzbiti”. Vrhunski politički eufemizam velikog maga srpske politike. Kad se član delegacije vratio u Sombor, šef policije ga nazvao kukavicom i pretio mu proterivanjem. Prijem kod Pašića  značio je i polaznu tačku politike koja u raznim varijantama  dodiruje suštinu manjinske politike u Srbiji  do danas. Mađari su Pašiću izneli želju da se uključe u normalni politički život  svoje nove države na predstojećim izborima sa svojom partijom.  „Šta će vam to!” Pašić im nije baš tim rečima odgovorio, ali je ideju dvojice uglednih Mađara  skrenuo na kolosek  po  kome se, konceptualno, što se tiče Vojvodine, i dalje kreće. Objasnio im je da Mađari u Vojvodini svoje ambicije  mogu ostvariti  kroz Radikalnu stranku, a ne svojom partijom na nacionalnoj osnovi. Narednih godina po tom pitanju na scenu je stupila i Demokratska stranka. Mađarska manjina je postala, kako je neko primetio, „bogata udavača” o čiji se „glasački miraz” nadmetalo obećanjima. Radikali sa brojem poslaničkih mesta, proširenjem prava upotrebe jezika, dok su demokrati mamili uveravanjima da će i mađarsku sirotinju uključiti u agrarnu reformu, proširiti školsku mrežu na maternjam jeziku. U tom rasponu mađarska politika u Vojvodini je tražila svoj samostalni put.

    Na prve izbore 1923. Mađari nisu izašli. Ne samo zato što se nisu mogli pripremiti nego su i velike šupljine u biračkim spiskovima naterali da odustanu. Do prvih izbora stigli tek 1925., kada se od 65.000 mogućih glasača,  na izbore osmelilo manje od 25.000. Razjedinjeni Mađarski kandidati dobili su nešto preko 11.000 glasova, ni jedan dovoljno da bude i izabran. Godine 1927. su, pod okriljem Radikala, dobili  8 mesta u  Pokrajini i dva u Parlamentu u Beogradu. Sve se to dešavalo  u ambijentu  velike sumnjičavosti u lojalnost mađarske manjine koja je, po oceni profesora Kasaša, bila „prisutna u celom međuratnom periodu”.  Rešenje  se videlo u tri moguće varijante.

   - U okviru  međunarodnih obaveza davati im najmanje moguće,

   - Kao okorele teritorijalne revizioniste, samo ih sila i strogost mogu dovesti u   red.

   - Treba ih raseliti na Kosovo i u Makedoniju .  

                                                

Rat

    Rat je dramatično promenio status oba naroda. Posle ulaska mađarskih trupa u Bačku 11. aprila 1941. najvažnije bilo  da se u najkraćem roku etničko klatno vrati na stanje pre Trianona. „Povratak na hiljadugodišnje granice”, kako je Horti pokušao da oplemeni katastrofu, četiri meseca nakon svog potpisa na Ugovor o večnom prijateljstvu sa Jugoslavijom (10. decembar 1940). Ugovor je potpisao i premijer Teleki Pal ali on nije mogao podneti sramotu gaženja date reči i ubio se. Usledilo je brutalno  proterivanje svih Srba koji nisu rešili status boravka u Bačkoj do 31. oktobra 1918. U domove proteranih kolonista stizala je  bez zemljaška sirotinja Sekelja iz Bukovine i Čangova iz Moldavije. Agrarna reforma iz 1918. kojom je kolonistima bilo podeljeno 53.000 jutara zemlje, je poništena,  na korist novodoseljenih. Posle nepune tri godine sve su morali napustiti. U ovom ratnom periodu bilo je  drastičnog obračuna sa svim vidovima otpora, posebno oružanog, sa  masakrom  civila  u Čurugu,  Žablju,   Mošorinu, Novom Sadu  i drugim mestima.  Posle Oslobođenja usledila je žestoka odmazda.   

                                            

Titov period i  posle

       

       Mađarska manjina je u posleratni period ušla pod velikim kompleksom krivice zbog II svetskog rata. Taj period treba podeliti na dva dela. Prvi, Titova era i godine posle njega,  i drugi, sa Miloševićem i posle njega. Među njima  je bitna razlika, kako po odnosu prema manjinama daleko više  po tretmanu Vojvodine,   zavičaju najvećeg broja manjina u Srbiji. Tito je najpre strogo upozorio manjine koje ne smatraju Jugoslaviju svojom zemljom a zatim je rekao da „moramo transformisati Jugoslaviju tako da se oni ovde kod kuće osećaju”. Milovan Đilas  je  bio konkretniji:  „Ne može se svaki Mađar smatrati odgovornim za ono što su Horti i Salaši radili”.  Pod parolom „bratstvo-jedinstvo”  Tito je  pokušao  privoleti manjine  na saradnju. U Novom Sadu je  9. juna 1945. na inicijativu partijskih organa, formiran  sportski klub „Egység” za mađarsku omladinu iz Novog Sada, sa Telepa. U to vreme  koncentracioni logor u Bačkom Jarku za Mađare proterane iz Čuruga, Žablja i Mošorina, kao kolektivnih  krivaca  za  pokolj Srba u tim  selima 1942.  još je bio u funkciji. Sportski  život u „Egység”-u bila je i pogodnost da se  na oku drže mladi  u gradu  teško opterećenom racijom 1942. i odmazdom posle završetka rata. Kasnije, kada se ocenilo da napetost popušta, zaključilo se da nije dobro isticati etničku posebnost u sportu i „Egység” se rasformirao. Uspon manjina Mađara i drugih se pokušavao obezbediti političkim  metodama,  „po ključu” se moglo doći do dobrih  položaja. Sve se moglo  uz  jedan uslov – ni reči  o zbivanjima za vreme Vojne uprave u Vojvodini od oktobra 1944. do  prvih meseci 1945. Ta tema  se, ipak, načela i u Vojvodini i u Mađarskoj. Godine 1966.,  posle smene moćnog šefa tajnih službi Aleksandra Rankovića,  Buranj Nandor novinar „Magyar Szó-a”, računajući da to donosi i slobodu govora,  1967. objavio je knjigu o stradanjima Mađara u Senti. Kada se za  nju saznalo, po hitnom postupku celo izdanje je fizički uništeno, a on, pod velikim pritiscima, odustao je od opasnog  posla pisanja.  U Mađarskoj Čereš Tibor  je objavio priču jednog svedoka o likvidaciji 181 Mađara u Bezdanu. Izazvala je revolt u  Jugoslaviji. Kasnije, 1992. pojavila se njegova   knjiga „Hideg napok” (Hladni dani)  o raciji u Novom Sadu.  Kako je rekao, očekivao je da će neki srpski pisac nešto na tu temu napisati. Mediji su ovde komentarisali da je Čerešova knjiga samo zakasnelo buđenje savesti o zločinu  Mađara. Ovom temom se značajno bavio istoričar Mesaroš Šandor. Dobio je  uvid u tajne dokumente o likvidacijama Mađara. Krajem 80-tih novinar „Magyar Szó-a” Matuška Marton nastavio je istraživanja i objavio više knjiga. Godine 1990  prva mađarska politička partija VMDK tražila je da se naučno priđe obradi mađarskih stradanja.

      U mađarskim književnim krugovima 60-tih godina pokrenula se živa umetnička aktivnost, sa pitanjem „čiji je pisac u Vojvodini,  da li je on mađarski pisac ili jugoslovenski”. Jednom uglednom intelektualcu iz tog doba smetao je izraz „nacionalna manjina” i predlagao je da se u Ustav unese  „mađarski, rumunski govoreći jugoslovenski građanin”. Čuveni  časopis „Új Sympozion”, sa redakcijom mladih avangardnih pesnika u Novom Sadu, svojim estetsko-avangardnim tekstovima, bio je  melem i za disidentske intelektualce u Budimpešti pod blokovskom stegom. Ima ničim  dokumentovanih  mišljenja da je taj prodor Partija tolerisala, kako bi  pokazala  stvaralačku prednost  jugoslovenskog socijalizma nad  blokovskim. U časopisu nikada nije objavljen tekst o stradanjima Mađara 1944/45. Ukinut je kada se ocenilo da zadire u teme koje se tumačile kao osporavanje vodeće uloge Partije U ono vreme,  za mnoge Mađare u Mađarskoj,  Jugoslavija je  po slobodi mišljenja i putovanja već bila u Evropi. 

Pomirenje

     Najznačajniji period   problematike mađarske manjine u Srbiji vezan je za proceduru ulaska  Srbije u EU. Ona je  zahtevala čistu stranicu legitimacije o prošlosti, bez selektivnog  pristupa istoriji, prestanak   više decenijskog prećutkivanja stradanja Mađara. Do spektakularne najave  velikog preokreta   došlo  je 23. juna  2013.  u Čurugu, uz prisustvo predsednika Srbije Tomislava  Nikolića i Mađarske Ader Janoša. Čurug je određen kao mesto gde  se na drastičan način ispoljilo zlo i sa jedne i sa druge strane... Na stradanja Srba podseća muzej u centru sela,  u  nekadašnjem Magacinu za žito gde je januara 1942 pobijeno više stotina Srba, a spomenik  Mađarima podignut je na mestu ukopa pobijenih Mađara 44/45. To je finansirala Vlada Srbije, a Muzej  Vlada Mađarske.  Usledile su zaveti da će se poništiti kolektivna krivica mađarskih  žitelja Čuruga, Žablja i Mošorina i na hiljade drugih nevinih, koji su  posle rata olako proglašavali ratnim zločincima i po kratkom postupku ih likvidirali,  uz naknadno ispisane  presude. Uz to očekivao se odgovarajući gest obostranog praštanja kao bitnog postulata hrišćanske  vere, na čemu se, uz blagoslov Pravoslavne crkve i baziralo pomirenje.  Mađari su to učinili.  Sa srpske strane to je izostalo, verovatno kao deo tradicionalne naracije „mi nemamo za šta da se pravdamo”. Premijer Vučić je u Subotici 2014., za Dan mrtvih, tu prepreku  zaobišao argumentom da se „ne može ratnim zločincem smatrati devojčica od sedam godina za koju se sigurno zna da   je tada ubijena”. Premijer je njenu potresnu sudbinu upotrebio  kao formulu  praštanja, izvinjenja i pokajanja,  uz reči da  „mi svi u Srbiji Mađare želimo da vidimo kao naše ljude,  kao što želimo da i oni na Srbiju gledaju kao na svoju zemlju”.  Te  reči    dopunjuju ono što su o mađarskoj manjini rekli Nikola Pašić 1922. i Tito, indirektno, 1945. Uz Vučičeve benevolentne  reči lako se da zamisliti  pokroviteljski gest raširenih ruku, čiji se puni  značaj može ceniti ako se podsetimo  šta je na tu temu pre 20-tak godina, u jeku ultra nacionalističke euforije, tadašnji Vučićev politički mentor  ponudio – Mađarima jedan sendvič za put, a Slovacima dva, pošto oni dalje treba da idu.     

Sadašnje stanje

          Sadašnje stanje manjinske problematike u Srbiji obeleženo je činjenicom da ona u bitnim elementima više ne spada u nadležnost Pokrajinske vlade. Nekoliko podataka govore o umanjenom interesu za tu temu. Odnos prema manjinama se pomalo pretvara u jednu vrstu retorike namenjene  za briselske uši.  Posle izbora, u republičkom parlamentu ima četiri mađarska poslanika, u pokrajinskom osam, plus 5, 6 pomoćnika ili zamenika pokrajinskih sekretara. Nekada je u  Novom  Sadu  pp grada  bio Mađar.  Danas na 13.000 glasača to se ne može ni očekivati. Aktuelni mađarski politikum se troši u napadima na Pastora,  jer je ostao predsednik  parlamenta sa većinom onih koje je do nedavno žestoko napadao. Pastor je previše iskusan političar da ne zna zašto je to uradio. Utoliko  teže deluje upadljivo nastojanje da  njegova partija VMSZ (SVM)  kontroliše  mađarske medije, odnosno jedini dnevni list na mađarskom „Magyar Szó”, gde  je čak 14 novinara  na udaru. Tu kao da se VMSZ inspiriše merama kojima se sada lomi novinarska kičma  RTV-a, sa  repertoarom nalik na onaj  iz Miloševićevog doba.

        Pravosuđe je oblast u koju svaki građanin želi da veruje i da oseti da je zaštićen.  U Novom Sadu u Opštinskom sudu ima nekoliko mađarskih sudija, u Prekršajnom sudu jedan.  O stanju u sudstvu govori i  stambeni spor u Novom Sadu sa manjinskim elementom koji traje preko 16 godina.

     Stanje u oblasti rehabilitacije optuženih za ratne zločine  i restituciju konfiskovane imovine je nedovršen proces. U okružnom sudu u Novom Sadu postoje podaci za 1383 spora od novembra 2011 do kraja juna 2016.  Od tog broja 1059 se odnose na konfiskovanu imovinu. Nedostupni su podaci o etničkom obeležju   spora. Taj pristup je razumljiv, ali on ne štiti stranku ponižavajućih grubosti. „Znaš ti šta ti je deda radio!” – tako je dočekana unuka koja je želela da podnese molbu za rehabilitaciju svog dede. I odustala je.

       Izjašnjavanje o etničkoj pripadnosti ulazi u sferu velike diskrecije. Novom Sadu se ne može saznati koliko Mađara radi u javnim ustanovama, koliko  ima mađarskih studenata, profesora, da li neko u osnovnoj ili srednjoj školi  fakultativno uči mađarski.

     Zna se  da  mađarska vlada  sa 17.000 forinti mesečno (nešto preko 4.000 dinara) pomaže školovanje  23.753 mađarske  dece svih uzrasta od  zabavišta do fakulteta. U promociji multietničkih odlika  grada i Srbije i, u okviru toga Pokrajine, zapaža se estetsko preuređenje Novog Sada za kandidaturu kao evropski glavni grad kulture. Lepo, ali je na 30-tak km u Žablju urušeni krov skoro 200 godina stare katoličke crkve, u punoj arhitektonskoj harmoniji i simetriji sa pravoslavnom  crkvom u strogom centru sela,  već više godina  čeka spas i od gore i od dole.

      Naučno istraživanje prošlosti u okviru zajedničke Komisije Akademije nauka Mađarske i Srbije,  koje su podržali  i prethodni predsednici Srbije i Mađarske,  Boris Tadić i Sólyom  László, polako zamire, kao da se i jedna i druga strana umorila. Mezei Žužana, naučni saradnik Komisije, strahuje da  to znači prestanak daljeg traganja za masovnim grobnicama u Vojvodini i Srbiji, a može se obezvrediti i ogromna dokumetacija o 85.000 žrtava sa imenom i prezimenom i drugim podacima.  Znači li to da znanje, u nedostatku sredstava i zainteresovanosti, ustupa mesto zaboravu kao pogodnijem leku za prošlost, pogotovo ako ona uključuje i naraciju druge strane?

     U celini  misao velikog istoričara Tukidida  važi i za ovo područje:  „Moćni rade sve  što  mogu,  dok  slabi  propate sve što moraju”.

Tot Laslo 

2016. 07. 15.

Romokban a Horgász-tanya Péterrévén

A Csík-parti halászcsárda kifosztása mellett rablótámadás is történt a faluban

Elmarad az idén a Péterréve mellett lévő Csík-parti Horgász-tanyára tervezett hagyományos etnotábor és a nemzetközi ifjúsági Tisza-tábor is, a kiváló táborhelyet ugyanis a napokban ismeretlen tettesek teljesen kifosztották és megrongálták.

A terasz romokban hever

A nemrég felújított táborhelyről az elkövetők szinte mindent elvittek, amit nem tudtak elmozdítani, azt pedig kalapáccsal tették tönkre.
A Csík-parti halászcsárdája a péterrévei Györe család tulajdonában van. Ifj. Györe István elmondása szerint nem először jártak itt hívatlan vendégek.
– Most azért lepődtünk meg nagyon, mert ekkora kárt eddig még sosem csináltak. Lebontották a tetőt, elvitték a cserepeket, a gerendákat, a léceket, a bojlert, az ajtót, az ablakokat, a szekrényeket, a mosdókagylókat, a vécét… Biztos vagyok benne, hogy az elkövetők rendelésre dolgoztak, és nem a faluba szállították el a lopott anyagokat, hanem valahova a környékre. Ha valakinek tudomása van az esetről, kérem, keressen meg bennünket – mondja István.
A család eddig is rendszeresen jelentette a betöréseket a rendőrségnek, de mint elmondták: soha egy rozsdás szög sem került meg. A mostani kárt tízezer euróra becsülik. Az idén fel is újították a halászcsárdát, jövőre viszont megpróbálják újjáépíteni.
A Csík-parti tanyahely másfél évtizede lett népszerű kiránduló- és táborhely. A környékbéli családok és a fiatalok is szívesen jártak ide kikapcsolódni vagy csak úszni, hiszen a vadregényes táj mellett vizesgóc, konyha, kemence szolgálta a vendégek kényelmét.

A csárda teljesen ki lett fosztva

A család most attól tart, hogy a tettesek még a megmaradt építőanyagot és nyílászárókat is el fogják vinni. István szerint a szerb parlamentnek olyan törvényt kellene hoznia, amely lehetőséget adna a lakosságnak arra, hogy megvédje a saját tulajdonát – enélkül szerinte ölbe tett kézzel kénytelenek végignézni a rendszeres lopásokat.
A napokban egyébként egy másik eset is felborzolta a kedélyeket a faluban, pénteken ugyanis egy 61 éves asszony lett rablótámadás áldozata. Tőle a férje postán felvett nyugdíját lopták el, miközben biciklivel hazafelé tartott. Az asszonyt a tettes lerántotta a kerékpárról, ezért meg is sérült. A rendőrség még aznap azonosította az elkövetőket. Az esetről készült jegyzőkönyvet vezető óbecsei ügyész elmondása szerint rövid időn belül ez volt a harmadik hasonló jellegű rablótámadás Péterrévén.
feró

Magyar Szó, 2016. július 27. 6, vagy

http://www.magyarszo.com/hu/3117/vajdasag_obecse/150562/Romokban-a-Horg%C3%A1sz-tanya-P%C3%A9terr%C3%A9v%C3%A9n.htm, 2016. július 27., 16:50