Pontosan harminchárom évvel ezelőtt tartották meg az első többpárti választásokat Szerbiában.
A választási részvétel hihetetlenül nagy volt (71,48 százalék).
A polgárok többsége (77,6) százaléka a balkáni mészáros Slobodan Milošević vezette Szerbiai Szocialista Pártra szavazott, ami 194 parlamenti mandátumot eredményezett. Következett a Szerb Megújhodási Mozgalom (19 mandátum), a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (8 mandátum), a polgárok csoportjai (8 mandátum), a Demokrata Párt (7 mandátum), míg a többiek – különböző kisebb pártok összesen 14 mandátumot szereztek.
A szerb nép legnagyobb része tehát már akkor megmutatta, hogy nem tud mit kezdeni a demokráciával, hiszen a sötét kommunista-nacionalista diktatúra mellett döntött, amely aztán véres délszláv háborúkat, etnikai tisztogatást, hiperinflációt, nyomort, szenvedést és tömeges elvándorlást eredményezett.
Az események tragikus alakulásának legnagyobb elszenvedői kétségkívül a délvidéki magyarok voltak.
Miloševićék rengeteg magyar fiatalt hurcoltak balkáni frontokra, ahol többen életüket vesztették vagy onnan súlyos sérülésekkel tértek haza. Több mint ötvenezer fiatal nemzettársunk pedig a háborús katonai behívó elől menekülve elhagyta Délvidéket.
Az időközben megalakuló VMSZ egyfajta hallgatólagos technikai koalíciót alkotott a szocialistákkal (máskülönben például Kasza József aligha lehetett volna Szabadka polgármestere).
A későbbiekben megerősödő és a szocialistákkal együtt uralkodó, “Nagy Szerbiáért” küzdő, Vojislav Šešelj vezette Szerb Radikális Párt is előszeretettel vette ki részét a háborús történésekből.
Šešelj akkori jobbkeze és Pásztor István későbbi cimborája, Aleksandar Vučić háborús uszító propaganda-miniszterként szintén jelentősen hozzájárult a délvidéki magyarok szenvedéséhez.
Az elvándorló magyarok helyére a szocialista-radikális rendszer horvátországi és boszniai szerb menekülteket telepített a városainkba, falvainkba, amivel teljesen felborította Délvidék nemzetiségi összetételét, magyarán: elszerbesítette Délvidéket.
A rendszerváltás sem hozott sok jót. A rablóprivatizáció következtében munkahely és megélhetés nélkül maradó nemzettársaink elvándorlása tovább folytatódott.
Az áldemokratikus garnitúrák (amelyeket a VMSZ kisebb megszakítással szintén örömmel kiszolgált) egy árnyalattal ugyan elviselhetőbbek voltak, mint Miloševićék, de ők sem tartották tiszteletben az általuk nemzeti kisebbségnek nevezett délvidéki magyarok alapvető jogait.
A folyamatos tragédiák hosszú sorát zárta (?) a kilencvenes évek bűnöseinek újbóli hatalomra kerülése.
Mint ismeretes, a tizenegy évvel ezelőtt “haladókká” átvedlett radikálisok jelentős része, a miloševići rendszer kádereivel és a gyomorforgatóan szolgalelkű VMSZ-szel együtt újra rátehénkedett a népre.
Ennek hatására a délvidéki magyarok elvándorlása drámai módon felgyorsult.
Elmondhatjuk tehát, hogy az elmúlt harminchárom évben szinte semmi sem változott. A forma némileg módosult, de a lényeg, a végeredmény ugyanaz. A szereplők sem cserélődtek ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése