„FÁJT!”
Nem lehet elégszer végignézni azt a négyrészes dokumentumfilmet, amelyet Brády Zoltán és Tóth Péter Pál készített Magyarok a balkáni háborúban 1991–1997címmel. A sorozatnak különösen az első fele, az első két epizódja a hátborzongató. A maga egyszerűségében, pőreségében ábrázolja a 30 évvel ezelőtt történteket, a benne szereplő kisemberek úgy mondják el az akkor átélt szörnyűségeket, hogy a bamba néző – ismeretlenül is – képes azon nyomban a szívébe fogadni őket. Nem tudom, hányszor néztem meg ezeket a filmeket, mindig mind a négy részt, az elejétől a végéig, egy ültő helyemben, egy evésre, hogy minél nagyobbat üssön. Vannak olyan szavak, mondatok, amelyek mélyen elraktározódtak bennem. Ilyen Karakas Gedeon „Fájt!”-ja, mert ebben az egyetlen szóban minden szomorúság, csalódottság, átverés, árulás benne van. És ilyen Kudlik Gábor keserűen megfogalmazott színigaz végső következtetése: a „Velünk végeztették el ezt a munkát”.
Kiemelek még néhány (számomra értékes) részletet a filmből – hátha még valakivel megszerettetem ezeket a baranyai és vajdasági őszintén kitárulkozókat, akik vállalták, hogy kamera előtt mondják el azt, amiről hallgatni is, beszélni is egyformán nehéz. Ha itt-ott még könny is fut a szemünkbe, a néma, magányos „mozizás” attól válik igazi élménnyé – gazdagodik általa a lelkünk.
Karakas Gedeon (Kopács): Beszélgetnek, hallom, magyarul beszélnek. Katonák. Kettő kijön innen, kettő onnan. Hallom a beszédjüket, hogy bácskai magyarok, nem baranyaiak. Hát, hogy ne lepett volna meg!? Fájt! Oda jártam vadászni néhány évig, Bajmokra meg Orahovóra, voltam Bánátban is, rokonság is van ott. Nem lövök rá magyar emberre, ha nem tudom, mekkora ellenség, akkor se!
Nekünk az volt a célunk, akit el bírunk fogni élve – nem, mint ez a barbár, ez a marha állat, ha minket meglátott, szó nélkül lenyakazni, lelövöldözni – a becserélés végett. A szerb, ha valami megzörrent itt, akárhol az erdőben, az addig lőtt, amíg vagy lelőtte azt a vadat, vagy amíg el nem csendesedett. Millió golyókat lőttek ki… Három kilométerre nagy lövöldözés van Dárdán, Mercében. Az egyik kolléga odajön, azt mondja, elesett Dárda, elesett Merce – ez meg itt van egy kilométerre. Odajött egy katona, az már horvát katonai egyenruhában volt, azt mondta, aki nem akarja bevárni a jugoszláv hadsereget, menjünk, hagyjuk itt a gyárat. Hát mondom: „Mit csinál a jugoszláv hadsereg?” Azt mondja, bevonultak az utcákba, Dárdára és mind sorban nyírta, lőtte, ahogy bírta, tankkal, mindenhogyan, akit látott.
Rabbi Ferenc (Sepse): Kérdezik, hogy: „Maga magyar?” „Hát hogyne!” De azt mondja: „Ez a falu, a maguké, többnyire usztasa!” „Ez a falu nem lehet usztasa, amikor 99 százalékban magyar nemzetiségű él!” S akkor olyan visszatetszően: „Hát nekünk nem így lett mondva. Azt mondták, hogy ez usztasa falu és vigyázzunk, hogy le ne lőjön a civil nép!” Én azt mondtam nekik: „Fiúk, ha énnekem nem hisztek – nem ismerjük egymást –, menjetek ki a temetőkbe (van 3 temetőnk: katolikus, református és nazarénus), nézzétek meg a sírköveket, ott ahogy van írva, talán úgy kell lenni!” És pár nap múlva találkozok velük, azt mondják: „Voltunk kint a temetőben. Feri, nem találtunk egy szerb és egy horvát nevet sem a sírköveken, ti tényleg magyarok vagytok.” Ahogy leláttam az arcukról, ők is megörültek, hogy magyar faluban vannak, és nem kell nekik félni semmitől. Estefelé, amikor már nem volt katonai dolguk, akkor fölkerestek, úgy, hogy a fölső kerten jöttek le, titokban és mondhatom, hogy ebben a háborúban énnekem is azok a napok voltak a legboldogabbak. Akkor borunk volt, leültünk és elborozgattunk, és elbeszéltük a mi magyarságunknak a baját, hogy ők vajdasági magyarok, mi baranyai magyarok, így kellett hogy megismerjük egymást. Ebben a háborúban össze akartak veszíteni bennünket a két ország miatt.
Vukosavljević Irma (Kopács): A magyarokat hozták Bácskából ide, hogy ők lőjék a horvátokat, közben még azt se tudták, merre van Eszék. Mondom, hogy mit kérdeztek tőlünk: „Most honnan kapjuk a lövést?” Én tudtam, hogy onnan kellene kapni, de persze hogy a horvát katonák nem lövik, mert általában a horvát katonák Baranyából voltak, és ezeknek a szülei itt maradtak. Az én fiamnak a felebarátja biztos nem lövi a barátja anyjának a házát.
Magyar tartalékos katona (Vajdaság): Nagyon siralmas dolgok történtek Szentlászlónál és Eszék alatt, több faluban, ahol az emberek alig várták, hogy onnét haza tudjanak jönni, meg tudjanak szabadulni ebből a pokoli állapotból. Egyszerűen pszichikailag, lelkileg nem tudták mindezeket a nyomásokat már elviselni, amik ott történtek velük.
Tóth Sándorné (Kopács) arról beszélt, hogy a vajdasági magyar tartalékosok nagyon megértőek voltak. Az első egy-két napban még nemigen beszélgettek a helyi lakosokkal, mert a feletteseik már jó előre megrémítették őket, azt mondták nekik, hogy vigyázzanak, mert itt még az öregasszonyoknak is fegyverük van, de miután belátták, hogy a fele sem igaz, akkor már beszédbe elegyedtek a falubeliekkel.
Markos László (Eszék): Ha valaki magára lő, akkor vissza kell lőni. Nem nézhettem azt, hogy az magyar vagy szerb, szakállas-e vagy nincs szakálla. Különben mi egy 12 tagú csapattal jártuk ezt a Kopácsi-rétet, úgyhogy sokat láttam őket, amint sétálnak.
Magyar tartalékos katona (Vajdaság): Távolról lőttük a falvakat. Annyira nem is tudtuk felfogni, hogy mit csinálunk, csak láttuk a nagy pusztításokat, hogy most egy akna fölrobbant és akkor egy házat eltörölt, hanem amikor házról házra kellett menni, az volt nagyon szörnyű – amikor láttuk is, hogy mit csináltunk. Rengeteg halott lett… Nekem 10 évet elvett biztos az életemből. Pár órás, ha nagyobb településről volt szó, akkor egy-kétnapos ágyúzás alá vették, s utána a tankok megálltak a falu előtt körülbelül 2-3 kilométerrel, mi pedig bementünk ezekkel a transzporterekkel, a falu előtt kiszálltunk, úgyhogy nem maradt csak az operátor meg aki a kupolát irányította. Ezen a transzporteren egy 22 milliméteres ágyú van meg egy gyorstüzelő géppuska. Aki az utcán próbált menekülni, semmi esélye nem volt. Mi pedig nyolcan szétosztozkodtunk, kettő ment be egy házba, a másik hat pedig körbevette jóformán minden oldalról a házat. Amelyik ajtón bementünk, azon is jöttünk ki. Előre szóltunk, hogy mi vagyunk azok, ne lőjetek. Ha valaki idegen ugrott ki valamelyik ablakon, az likvidálva lett. Normális ésszel nem tudtuk kibírni, szinte korlátlan mennyiségű italt kaptunk. Egyértelmű parancsot kaptunk: ami mozog, lőjük! Sebesült nem kell, nem nagyon tudunk a mi sebesültjeinkkel sem mit csinálni. Fogoly nem kell… Tudtuk azt is, hogy arra is nagyon sok magyar él, több házban magyar könyveket találtunk. Utánunk jöttek a szerb szabadcsapatok. Azoknak az volt a feladatuk, hogy minket „vigyázzanak”. Előfordult velünk is, hogy egy alkalommal tartottuk az első vonalat éjszaka, 36 kilométer hosszan, meg 2-3 kilométer szélességben bent voltunk horvát területen, és elkezdtek hátulról lőni. Az őrünk beszaladt, hogy erősebb tűz alá kerültek. Akkor majdnem szembeszálltunk a szerb csapatokkal, mivel ők lőttek miránk.
Magyar tartalékos katona (Oromhegyes): Egy újvidéki ismerősöm mesélte, hogy a magyarok, egy magyar század, egy magyar falut hogy tisztogatott. A szíve szakadt meg, amikor az ember a pinceablakon keresztül dobta be a gránátot, ahonnan csecsemősírás hallatszott. Utána kiderült, hogy magyar család volt… Annyira fejetlenség ment ott, hogy néha az sem tudtuk, a saját egységeink hol vannak.
Markos Sándor (Várdaróc):1400-an indultak a bácskai részről (Cservenka, Kishegyes stb.), és ide, Laskóra már csak 120-an jöttek az alakulatból, a többi elesett Vukovár alatt. És azok mesélték, hogy ott is volt olyan probléma, hogy nem akartak már támadásba indulni, erre a szerbek, azok voltak mind a tisztek, a parancsnokok, egyet hátulról le is lőttek. A 120 emberből 20 átszökött Eszékre a Kopácsi-réten, mert nem bírták már tovább ezt a tortúrát, amit rájuk erőszakoltak.
Kudlik Gábor (Szabadka): Egyetlenegy hadsereg Kelet-Európában nem mondhatta el magáról, hogy olyan tekintéllyel és olyan népszerűséggel bírt, mint a titói néphadsereg. Ez a néphadsereg egy dicstelen szerepet játszott el, felvállalta a szétválasztó erő szerepét a horvátok és a szerbek között – nemcsak Baranyában, egész Horvátország területén, és keményen beleavatkozott a háborúba a szerbek oldalán. Ez az egész ott, Vukovár tájékán, novemberben csúcsosodott ki, és akkor döbbentek rá végérvényesen, azt hiszem, mindenkiben az összes kétely eloszlott, hogy ez igenis egy nagyszerb, soviniszta háború, ahol területek szerzésére megy ki a játék. Itt jelenik meg Šešelj csetnikvajda (addig nagyon keményen és óvatosan háttérben tartották), Arkan vezér akkor fut be – tehát egy egészen más minőséget vesz az egész háború.
Számunkra a legnagyobb megalázás az volt, amikor 10 nap után egyik szerbiai egység kellett hogy fölváltsa ezeket a csapatokat, egyszerűen megtagadták és nem jöttek el. Loznica környéki egységekről volt szó, akik úgy mérték föl – és azoknak a felettesei –, hogy ilyen bizonytalan kalandba már bizony ők nem viszik a csapataikat. Számunkra a megalázó az volt, hogy a túloldalon is magyarok és horvát katonák voltak, és velünk végeztették el ezt a munkát.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése