„Mindig azt vártuk, hogy mikor lehet hazajönni”
– Kilencszáz kórógyi gondol rettegéssel a közeledő éjszakára – Szaniszló Ferencnek, a Magyar Televízió külpolitikusának a szájából hangzott el ez a mondat még 1991 nyarán, amikor a helyszínen járt, és amikor heves támadások érték Kórógyot, az Árpád-kori baranyai falut. – A világtól lassan egy hete elvágott szlavóniai magyar község, Kórógy felé közeledünk. Szép magyar falu ez, egy évezrede alapították, azóta az itteni nép őrzi a magyarságát, ellenáll idegen hódítók önkényének, és most meg el akarják törölni a föld színéről a csetnikek, akik ultimátumot intéztek a kórógyiakhoz: vagy önként meghódolnak, vagy ők jönnek ide erőszakkal.
Akkor Kel József helybeli lakos is borúlátóan nyilatkozott a Panoráma című műsor riporterének: A falu körül van fogva erdővel, ez az erdő innen egy kilométer – innen várjuk a támadást minden órában, minden percben.
– Együtt ettünk-ittunk, másnap már el kellett zárni az utat, kérdés volt, hogy melyik pillanatban támadnak meg. A külföldiek, a Szerbiából jöttek, azok diktíroznak, azok csinálnak, amit akarnak, ezek most hallgatnak rájuk. Az a kis fegyverünk, ami van – majd megvédjük a falunkat. Nyolcszáz éve itt vagyunk, ők hetven éve, és ők zavarnak ki minket? – mondják a tévéműsorban megszólalók.
– Mit éltek át azokban a napokban, hogy emlékeznek az akkori történésekre? – ezt kérdeztem a ma is Kórógyon élő 65 éves Dezső (Fábián) Juliannától és fiától, Csongortól (a fotón).
Julianna: Általában éjjel támadtak, akkor hallottuk a lövéseket. Az ellenség a kertek alatt közlekedett. Azt beszélték, hogy a búzatáblákban rejtették el a fegyvereiket. Nappal leginkább csend volt, az emberek igyekeztek elvégezni a munkát a földeken, éjjel viszont le kellett mennünk a pincébe. Szinte az egész nyarunk így telt el.
Csongor: Én akkor 11 éves voltam. Rettegésben éltünk. A nagymamára ráverték az ajtót, nekünk mindenünket elvittek, a jószágot is összeszedték. Ha valahol disznót vágtak, azt a legnagyobb titokban kellett végezni, hogy még egy árulkodó vércsepp, egy darabka bőr se maradjon utána. Eleinte a katonaság, a megszállók fosztogattak, aztán pedig jöttek valahonnan civilek, szerbek, cigányok, akik ugyanúgy folytatták a garázdálkodást.
Julianna: Akik nagy horvátnak tartották magukat – nagy HDZ-sek voltak –, azoknak a házát fel is gyújtották. Amikor már elviselhetetlenek voltak a támadások, összegyűjtötték a gyerekeket, a nőket és az idős embereket, és átvittek bennünket Magyarországra.
– A faluban élő Kanalas Erzsébet négy évvel ezelőtt ezt így fogalmazta meg: „Kórógy sorsa így megpecsételődött, exodusa teljes lett”. Hogy zajlott a kimenekítés?
Julianna: Horváth József vitt bennünket két pótkocsis traktoron Tordincéig, onnan pedig buszokkal mentünk tovább. Isten mindvégig velünk volt az úton, olyan köd ereszkedett a tájra, hogy az ellenség semmit nem vett észre.
– Magyarországon hova kerültek?
– Három hónapig Zánkán éltünk, a menekülttáborban, aztán Dobszán meg Szigetváron. Folyton csak azt vártuk, hogy mikor lehet már hazajönni, de hosszú hét esztendőnek kellett eltelnie, mire végre elérkezett az a nap is.
Csongor: Követtük a hírműsorokat, néztük a tévét, vártuk, hogy mit mond Szaniszló Ferenc, mikor térhetünk végre haza.
– A házuk megmaradt épségben?
– Állt a ház, de az évek folyamán tönkrement. Már korábban szerettük volna felújítani, meg is vettünk hozzá mindent: téglát, blokkot, ajtót, ablakot, de ebből semmi sem maradt, mire visszajöttünk, mert időközben mindent kipakoltak, széthúztak – még egy rozsdás szöget sem lehetett találni. Amikor megérkeztünk, olyan látvány fogadott bennünket, mintha itt megállt volna az idő. Mindent benőtt a gaz.
– Mire visszatértek, akkorra a házfoglalók kiköltöztek?
– Igen, akkora már elmentek. Valahonnan Okučani mellől irányították őket ide. Egy napon apám megelégelte a dolgot, éppen egy lovaskocsi szénát hozott be az állatoknak, kinyitotta a nagykaput és behajtott az udvarba. Nyilván rögtön megértették, hogy ez mit jelent, és utána el is mentek – de nem költöztek messzire, csak áttelepültek Silašra, ott kaptak házat. Jól ismerjük őket, a sors fintora, hogy még jóban is vagyunk.
– Amikor a haditudósító Posza Rudolffal találkoztam – nem kis meglepetésemre –, kiderült, hogy kórógyi születésű. Azt mondta, hogy a faluban az ő házuk az egyetlen, amelyet a háború után nem építettek újjá.
Ez maradt a házunk helyén! – mutatja Posza Rudolf
Julianna: Éppen itt van a szomszédunkban. Szerettük volna megvenni, beszéltünk is a tulajdonosokkal, de később már nem jelentkeztek, így nem sikerült megegyezni. A ház helyén már csak az üres telek maradt, azt is benőtte a gaz. Nemrég azt hallottuk, hogy Rudi meghalt, a testvérei sem élnek a faluban, a gyerekei pedig még a tájára sem jönnek Kórógynak.
– A megszálló szerb hatóságok 1992. április 13-án azt találták ki, hogy a falut nem Kórógynak, hanem Srpska Palačának fogják hívni.
Czánki Szekeres János nevét is akkor ismerte meg a magyarság, amikor nyilatkozott a Panorámának.
Julianna: Neki nem állt be a szája. Abban a riportban azt mondta, hogy hiába tették ki az új helységnévtáblát a falu bejáratához, Kórógy soha nem lesz Srpska Palača, hanem mindig Kórógy marad. Ez a kijelentése az életébe került, pár nap múlva kivégezték, fejbelőtték. De másokat is megöltek. Akik itthon maradtak, azok sokat szenvedtek. Szabó János 3 hónapig rejtőzködött a padláson. Szöllőskei János bácsi, aki a templomtorony szétlövésekor súlyosan megsebesült, nemrég halt meg. Ennek a falunak nagyon kijutott a háborúból, megszenvedte a lakosság. Nem szeretünk még visszagondolni sem azokra az évekre.
Nagy Margit Pislogó mécses című könyvében ezt mondja Kanalas János Kórógyon élő református lelkész: A kórógyiakat úgy jellemezném, hogy olyan szorgalmasak, mint a svábok, csak magyarul beszélnek. Nálunk nincsenek segélyosztások, itt mennek az emberek dolgozni. Bárhol megfordultak a nagyvilágban, akár Kanadában, akár Svédországban, Ausztriában, Németországban, mindenütt megállták a helyüket. Általában nyugdíjas korukban visszajönnek. Mert ez egy élhető falu, jó itt élni.
– Tényleg jó itt élni?
– A háború óta sok minden megváltozott, sokan elmentek, sokan meghaltak. A földek itt maradtak, azt nem tudták elvinni. A mi családunk mezőgazdasági termeléssel foglalkozik. Csongor fiamék turizmussal is próbálkoznak. Két évvel ezelőtt nyitották meg a kétszobás Turul Apartmanházat, amelybe várják a pihenni vágyókat – Vajdaságból is.
Mi szépet mondhatnánk a végén? Az 1100 éves magyar faluból parancsszóra és még tankokkal, aknavetőkkel sem lehetett szerb falut csinálni. A megboldogult Czánki Szekeres János bácsinak igaza volt: Kórógy nem lett Srpska Palača.
Maradjon is így.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése