2021. július 14., szerda

A délszláv háborúról – 30 év után (12.)

„Nem akartam ezt még meggyónni sem…”
Vass József tartalékos katona háborús emlékei

– Gondolom, tisztában van vele, hogy a háborúban voltunk, ahol nem kendert áztattunk, hanem gyilkoltunk! – így, meglehetősen keményen indítja a beszélgetésünket. Ridegen, fagyosan, a szükségesnél jóval nagyobb távolságtartással, de szemmel láthatóan nyugtalanul, izgatottan. Később aztán megszelídül. Amikor felvillannak a 30 évvel ezelőtt elraktározott emlékképek, elérzékenyül.

Törökkanizsán született, de már régóta Szabadkán él. Pontosabban már ott sem, mert – ugyanúgy, mint mások, a jobb élet reményében, ő is – külföldre ment. De most éppen itthon tartózkodik. Vass József a neve. A balkáni háborúk idején bő egy hónapot töltött a hadseregben, a Kopácsi-rét Természetvédelmi Parkban található Tökös-puszta kastélyában.  A nagyvadakban gazdag tökösi tölgyerdő kastélyát még a Habsburg család építtette, később viszont Tito vadászkastélyaként vált ismertté.

A tökösi vadászkastély (Darko Tepert fotója)

– Hogy történt a háborúba menetele?

– 1991. december 24-én a templomból, az éjféli miséről mentem haza, amikor két férfi várt a házunk előtt, a kapuban. Azt mondták, hogy reggel 9 órakor jelentkeznem kell a rendőrségen, mert visznek a háborúba.

– Hogy fogadta a hírt a család?

 – Anyámnak és a nagyszüleimnek megtiltottam, hogy elkísérjenek, sőt még azt is, hogy a kapun kilépjenek utánam. Tudtam, hogy csak sírnának. Apám nem volt otthon, reggel ért haza, és az a látvány fogadta, hogy az egész család sír a konyhában, majd közlik vele, hogy engem elvittek a háborúba. Azonnal beszaladt a rendőrségre, hogy elköszönjön tőlem.

 – Sikerült? Vagy magukat akkorra már elvitték?

– Még éppen ott voltunk. Búcsúzóul azt a tanácsot adta, hogy ha rám lőnek, rögtön feküdjek hasra, és tettessem magam halottnak. Mindketten a Kos csillagjegyében születtünk, és rengeteget vitatkoztunk akkor is, meg még ma is, de ez a cselekedete, ezek a szavai örökre megmaradnak bennem. Most, 53 éves fejjel is elérzékenyültem, könnyes lett a szemem, ahogy ezt felidéztem.

Törökkanizsa nem nagy helység, ott mindenki mindenkit ismer. Ahogy igyekeztem a rendőrség épülete felé, a hátamon a nagy táskával, akikkel az utcán találkoztam, mentek a piacra, köszöntek, megbámultak, voltak, akik meg is szólítottak. Nemsokára megérkeztek az autóbuszok is, a miénket éppen az egyik volt osztálytársam apja vezette, ő is nagyon meglepődött, amikor végignézett rajtunk. Eléggé vegyes társaság verődött össze Törökkanizsa-község magyar és szerb fiataljaiból. Voltak köztünk padéiak, jázovaiak, csókaiak és egy kisebb csoportban önkéntesek is. Köztük egy fiatal magyar nő – a nevét nem mondom –, aki a pici gyermekét hagyta otthon azért, hogy zsoldos katonának állhasson. Később azt hallottam, hogy rossz körülmények között éltek, szüksége volt a pénzre.

Még elmenőben azt láttuk, hogy a központban ott lézengtek azok a szerb fiatalok, akik elszöktek, akik Horvátországból ide menekültek, és akik a három ujjukat összeérintve még integettek is nekünk, a frontra indulóknak. Minket pedig besoroztak az ő szülőföldjüket védeni… Nagykikindára vittek bennünket, ott négy napot töltöttünk, utána átkerültünk Baranyába, a Kopácsi-rétre. Tito egykori rezidenciáján szállásoltak el bennünket. Ott volt a bázis, onnan irányították a támadást Vukovár ellen. Állandó tűz alatt voltunk, a Horvát Nemzeti Gárda egységei szüntelenül támadtak bennünket, vállról indítható rakétákkal lőttek és mezőgazdasági repülőgépből lánccal körbetekert gázpalackokat dobtak ránk.

– Milyen kárt okoztak?

– Eltalálták a traktorunkat, ami a meleg ételt szállította a bunkerokban lévő katonáknak. A robbanás következtében szétrepült minden, a jármű is, az étel is, a kísérő személyzet is… A magam 23 évével a legfiatalabbak közé tartoztam, és nagyon féltem. A nemzeti park tele volt vaddal, őzzel, vaddisznóval, a csörtetés, a mocorgás állandó volt. Óvatos voltam, ezért nem is ittam. Pedig lehetett volna, mert Hercegszőlősről bevásárló szatyrokkal hordták a bort meg a pálinkát.

– Horvát oldalon harcolt katonák mondták, hogy a kopácsi frontvonalon, a választóvonal körül annyira közel voltak egymáshoz, hogy az ellenséggel látták is egymást, hallották, miről beszélgetnek, érezték az illatát annak, amit sütöttek, főztek.

– Akiket én láttam, azok mind halottak voltak. Civil lakosokkal nem találkoztunk, mert akkorra ők már elmenekültek a faluból. A kastélynak volt egy horvát nemzetiségű ezermestere, aki a karbantartást végezte. Ha gondunk adódott a villanyárammal, őt hívtuk. Vele jól kijöttünk. 

– Sok hullát látott?

– Többet a kelleténél.

– Szakácsként dolgozott. Milyen volt az élelmezés, az ellátás?

– A vizet kizárólag csak a tartálykocsiból használtuk. Szinte minden élelmiszer Vajdaságból érkezett. Kivéve a vadhúst, azt a helyszínen szerezték be a tisztek.

– Meg a halat is. Mondták a baranyaiak, hogy a szerb katonák kézigránáttal halásztak.

– A kastély halastavából hatalmas pontyokat szedtünk ki gránáttal.  

– A kenyeret is innen vitték?

– A kenyérrel akadt egy kis gondunk. Amikor megérkeztünk, nagy mennyiségű gyári kenyeret találtunk. A rágcsálók már megtámadták, de azt az utasítást kaptuk, hogy amíg el nem fogy, addig nem rendelhetünk frisset. Többször előfordult, hogy megjelent egy tiszt, szó nélkül bement az élelmiszerraktárba, és ha ott talált például 5 zsák szárított vöröshagymát, akkor abból három zsákkal elvett. Vitte oda, ahol nem volt. A szárított zöldségeket éppen a törökkanizsai Alevából kaptuk.

– Ezek szerint nem éheztek! Hogy zajlott a főzés?

– Éhezni nem éheztünk, de fázni fáztunk, mert 92 januárja nagyon hideg volt. Bekészített, száraz tűzifát nem találtunk, ezért az erdőből gyűjtöttük az akácfaágakat, de azok annyira nedvesek, vizesek voltak, hogy még be sem lehetett velük gyújtani. Azt találtuk ki, hogy lelocsoltuk benzinnel, és ettől egyből lángra lobbant. Az aknák miatt szigorúan tilos volt bemerészkedni az erdőbe, de mi feltaláltuk magunkat.  Három főzőprikolicát alakítottunk ki, vagyis három traktor pótkocsijára két-két nagy üstöt helyeztünk fel, azokban készült a bab vagy a krumplipaprikás. A húst általában már feldarabolva kaptuk, azt mondták, ennyi van, ezt osszuk be. Meg kellett oldanunk a füst elrejtését, elvezetését is.

– Hány személyre főztek naponta?

– Kétszáz-kétszázötven adag étel készült.

– Milyen emlékei vannak még?

– Egy alkalommal a fehér szakácskötényemben kint álltam a konyha épülete előtt, amikor a közelben hatalmas robbanás történt. Valószínűleg egy vad lépett taposóaknára. Abban a pillanatban hatalmas nyomást és fájdalmat éreztem a mellkasomban – azt hittem, hogy végem van. Imbolyogva próbáltam pár lépést tenni hátrafelé, szerencsére a társaim azonnal elkaptak és behúztak az épületbe. Ezt a nyomást időnként még most is érzem, előjön.

Az önkéntesekkel adódtak gondjaink. Ők nagy hazafiak voltak egészen addig, amíg be nem vonultak, de miután bevetésre kerültek, egykettőre összecsinálták magukat. Volt a csoportunkban egy huszonéves fiatalember, akinek időközben megszületett a kisfia, és mivel nem mehetett haza, azzal fenyegetőzött, hogy kézigránáttal felrobbantja magát. Ha megteszi, akkor vele együtt az egész épület és mind a 35-40 ember a levegőbe repült volna, ezért egy szobába bezárva tartottuk egészen a hazaindulásig, még a vécére sem mehetett ki. 

Emlékezetes marad az is, hogy az ortodox karácsonyi ünnepekre eljött hozzánk a törökkanizsai pópa, meglátogatott bennünket, és annyi csesznicát hozott, hogy még dobálóztunk is vele. Az otthonról küldött névre szóló csomagokat viszont nem sikerült kiosztani, mert nem tudtuk, hogy kit merre keressünk. Nagyon sajnáltam, hogy a sok, finom házi étel megromlott és a szemétben végezte. Csalódottak voltunk, mert az akkori katolikus plébánosunk, Erős Ferenc, nem látogatott meg bennünket, de nem jött el a csókai vagy a padéi pap sem. Megalázó volt, hogy a lelki vezetőink a legnehezebb időszakban magunkra hagytak, úgy éreztük, hogy lemondtak rólunk. Igaz, hogy a pravoszláv pap jelenlétének nem kis nacionalista felhangja volt, de legalább megtette azt, hogy eljött a fronton lévő híveihez, karácsonykor ott volt velünk.

– Mennyi ideig katonáskodott?

 – 1991. december 26-ától 1992. január 31-éig, de ezt az egy hónap 5 napot duplán számították, úgy jegyezték be a munkakönyvembe. 

A katonai szolgálatot igazoló bejegyzés Vass József munkakönyvében

– A napokban beszélgettem egy csantavéri tartalékossal, aki ugyanezt említette. Amikor a nyugdíjaztatását intézte, azt mondták neki, hogy az akkori bejegyzés ma már nem érvényes… De térjünk rá a nehezére! A beszélgetés elején azt mondta, hogy a háborúban nem kendert áztattak, hanem gyilkoltak. Kénytelen volt embert ölni?

– Elmesélem annak az éjszakának a történetét. Tél volt, hó volt, nagyon hideg és holdvilág. Mindent tisztán láttunk. Az épületnek mind a négy sarkán homokzsákok voltak elhelyezve, és két-két katona őrködött. Az előre megbeszélt módon jelet adtak, ha mozgást, ha bármi gyanúsat észleltek. Észrevették, hogy a hóban kúszva, csúszva-mászva valakik közelednek. Fehér ruhában voltak, egymás mögött, libasorban. Észrevétlenül mi is kimentünk a kastély előtti parkolóba, ugyanúgy hasra feküdtünk és bevártuk őket. Egy sem úszta meg élve.

 – Hányan voltak?

– Tizenhárman. Fiatalok, mind fiatal…

– Kiderült-e, hogy kik voltak?

– Nem találtunk náluk semmilyen dokumentumot.

– Lehettek közöttük magyarok is. 

– Nem tudom.

– Nem kérdezem meg, hogy hányszor húzta meg a ravaszt…

Ránk támadtak, nem volt választási lehetőségem.

– Mit csináltak a holttestekkel, eltemették?

– Nem lehetett. Fekete cipzáras zsákba tettük őket, és átküldtük Újvidékre. A sebesülteket is mindig átszállították. Amikor hazajöttem, két hétig nem tudtam aludni, utána hullani kezdett a hajam. Az orvos azt mondta, hogy az átélt stressz miatt van. Azóta is naponta kétféle nyugtatót és kétfajta altatót szedek. Erről senkinek nem beszéltem. Csak egy horvát nemzetiségű ferences rendi szerzetesnek mondtam el a szabadkai Barátok templomában. Elvállaltam egy bérmakeresztapaságot, és akkor mindent meggyóntam.

– A bűnvallás után sikerült-e megkönnyebbülnie, le tudta-e rakni a sok éven át cipelt terheit?

– Megkérdeztem a paptól, hogy egy háborúban hol van az a végső pont, amikor a katona használhatja a fegyverét. Azt felelte, ha az életére törnek, vagy ha a bajtársát kell megmentenie, akkor elfogadható a fegyver használata. Én hívő ember vagyok, de sokáig nem akartam ezt még meggyónni sem. Olyan dolgokban kellett részt vennem, amelyekben normális ember nem vesz részt. Azok a hullák, amiket a kezemmel érintettem, azok a holttestek, amiket megfogtam, ma is itt vannak az ujjaimban, most is érzem őket. Nem lehet ezt csak úgy letenni… Terápiára, kezelésre lett volna szükségem… Tagja vagyok a szabadkai háborús veteránok egyesületének. Mi, akik megjártuk azt az Istenverte háborút, olyanok vagyunk, mint a partra vetett hal, nincsen, aki visszadobjon. Csak szenvedünk. 

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése