Katonai tiszteletadás mellett múlt héten Karlócán újratemették Ðorđe Stratimirovićot, az 1848-as magyarellenes szerb szeparatista lázadás vezérét.
Stratimirović maradványait Bécsből szállították át Karlócára, ahol az Istenanya bemutatása kolostorban ravatalozták fel. Aleksandar Ðurđev, a Stratimirović hamvainak hazaszállításával megbízott bizottság elnöke és a Szerb Liga vezetője a búcsúztatáson elmondta, hogy Stratimirović kívánságát „Isten kegyelme és a nép akarata“ teljesítette.
„Ma itt van előttünk felravatalozva, és mi a koporsója előtt állunk. Csak megköszönni tudom mindenkinek, aki segítette és támogatta ennek az ötletnek a megvalósítását“
– mondta Ðurđev, aki köszönetet mondott minden állami tisztviselőnek, a főpópáknak, Porfirije pátriárkának, Vasilije szerémségi püspöknek, a gyászszertartást bemutató Justin püspöknek, Aleksandar Vučić szerb elnöknek „és legfőbb parancsnoknak“, Igor Mirović tartományi kormányfőnek, Miloš Vučević újvidéki polgármesternek, valamint mindenkinek, aki támogatta az ügyet, „de mindenekelőtt Pásztor Istvánnak, a vajdasági képviselőház elnökének“.
„Isten hozott haza, Stratimirović tábornok úr, a Szerb Vajdaság és Szerbia égboltja alatt, és mindannyiunk szívében és lelkében, akik ma is ugyanazokat a szerb álmokat álmodjuk és éljük, mint amiket te is álmodtad és élted. Tied az örök dicséret és a dicsőség! “
– mondta búcsúbeszédében Igor Mirović, a tartományi kormány elnöke.
Ðorđe Stratimirović koporsója előtt Igor Mirović, Pásztor István, Miloš Vučević, Stefan Krkobabić, a tartományi kormány tagjai, a magyar- és horvátellenes megnyilvánulásairól elhíresült Milan Paroški, illetve nagyszámú polgár tisztelgett.
Ki is volt Ðorđe Stratimirović? A magyar köztudatban az ő neve valahogy nem tudott annyira kiforrni, mint a magyarok ellen küzdő ellenfelek más alakjaié, például Haynau, Janku, Jelačić, Windischgratz, Paszkevics. Egyik-másik ezek közül tehetség vagy képzettség dolgában nem sokkal emelkedett túl a Stratimirović jelentőségén, mindazonáltal a magyarok ellen harcoló szerbek bujtogatóját és vezérét a magyar történetírás valahogy másodrendűvé „degradálta“, holott politikai pártállása a maga korában mégis jelentős tényezővé emelte személyiségét. A bécsi udvar egyik megbízható szövetségesét találta benne és azzal, hogy a magyarok elleni mozgalmaiban állandóan kezére játszott, sőt pénzzel és fegyveres erővel segítette, hallgatag elismerte agitációjának nemcsak szükségességét, hanem az osztrák érdekekre való előnyeit. A nyugalmazott hadnagyból így lett nemzeti vezér („vožd“) egy olyan lázadás élén, amely nem kevesebbet akart, mint Magyarország teljes feldarabolását, a benne lévő részben szerb lakta megyék kiszakítását és Szerb Vajdaság néven külön szerb koronatartománnyá való alakítását, sőt ezen túlmenően, az összes délszlávoknak szerb hegemónia alatt álló egységes délszláv állam létesítését. Ðorđe Stratimirović ennek a politikának a képviselője volt Josif Rajačić szerb pátriárkával együtt az 1848-as események alkalmával.
A hivatalos történetírás szerint Stratimirović 1848. április 8-án tagja volt annak a szerb küldöttségnek, amely a pozsonyi országgyűlésen a szerbek számára külön jogokat követelt Kossuthéktól. Délvidéki S. Attila Fejeztek a rácjárások történetéből című kötete teljesen új megközelítést nyújt az úgynevezett Kossuth-legendának, amikor a magyar forradalom vezéregyénisége állítólag kijelentette volna: „Akkor döntsön köztünk a kard!” A mindenért magyarokat hibáztató történet a szakadár lázítók meséje, amit a szerb szakadárok utólag koholtak: Kossuth és Stratimirović ténylegesen nem találkozott soha, 1865 előtt. Mi több, a vérgőzös mondat eszmei szerzője valójában maga Stratimirović, aki a legközönségesebb háborús bűnökre és népirtásra uszította híveit a máig elhallgatott kiáltványaiban…
Nyílt csatában Stratimirović egyszer sem tudott győzelmet nyerni, a portyázó ütközetekben, különösképpen a védtelen magyar falvak és városok megrohanásában nem katonai erények tündököltetésével szerzett babérokat. Ilyen például az 1848. július 14-én Szenttamáson végbevitt magyarirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városkát megszálló, úgynevezett „szerbvédő” (szrbobránác) lázadók. Zákó István 1848-as országgyűlési képviselő szerint csak a kikarózott emberfejek száma 1500-ra ment, a szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kisgyermekek számát. Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) magyarságát ugyancsak legyilkolták három nap múlva. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas Csonthalomban vannak. A magyar történetírás azóta sem dolgozta fel a tárgyat: ha eltekintünk a földvári templomban gúlába rakott magyar gyermekfejeknek itt-ott olvasható esetétől (ami gyakran összemosódik a később lemészárolt zentai magyarság koponyahegyeivel), mindkét magyarirtásról e kötet tárgyalja először. 1849 februárja táján Szenttamás és Tiszaföldvár rettenete megismétlődött egész Dél-Magyarországgal: Stratimirović szabad kezet kapó fegyveresei gyökeres etnikai tisztogatásokba kezdtek az Al-Dunától Kaponyáig és Zentáig, a kor legnagyobb magyarirtásának a színhelyéig.
A bécsi udvar elismerte Stratimirović „érdemeit” és csakhamar alezredessé, majd ezredessé léptette elő. A szabadságharc után tábornokká nevezték ki és a palermói főkonzulátust is rábízták. 1872-ben Bécsbe költözött és ott is maradt 1908-ban bekövetkezett haláláig.
Kapcsolódó írás:
Árulás
https://delhir.info/2021/05/16/arulas/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése