Az utolsó percig nem hittük, hogy ebből háború lesz

Dormán László fotója a zánkai menekülttáborban készült. A képen szentlászlóiak egy csoportja látható. A baloldalon Pavišić Jocó bácsi a két lányával és a két unokájával

A 64 éves Silović Annát Kórógyról Svédországba sodorta az élet. A szülőfalujában 1980-ig élt, a következő évben átköltözött Szentlászlóra – a férjével ott építettek házat –, a délszláv háború kitörése után pedig Magyarországra kerültek, egy menekülttáborba, és csak utána következett Skandinávia. Reményei szerint azonban ez még nem jelenti a végállomást, mert úgy érzi, a háborgó lelke majd csak akkor nyugszik meg, ha ismét visszatérhet az ősei földjére, Kórógyra és Szentlászlóra.

– Gyermekkorában milyen volt az élet Kórógyon?

– Akkor még színtiszta magyar falu volt. A nyolcosztályos elemi iskolában száznál is több diák tanult. Az emberek leginkább földművelésből és állattartásból éltek, csak kevesen kerestek munkát a városban, a legtöbb fiatal otthon maradt, nem tanult tovább. Én 1957-ben születtem, és a mi generációnkból már többen is a továbbtanulást választották. Eszékre kerültem kereskedelmi középiskolába, az osztálytársaim közül Gyöke Pál és Posza Rudolf tanár lett.

– Utána hol kapott munkát?

– Tizenöt évig Eszéken dolgoztam, egy szupermarketben.

– Milyen jelei voltak annak, hogy valami rossz készülődik?

– Szentlászló körül is, Kórógy körül is mindenütt szerbek éltek. Nem volt velük rossz a kapcsolatunk, de 1990 táján már észrevettük, hogy valami megváltozott. Azzal riogattak bennünket, hogy majd véres húsvétunk lesz. Eltorlaszolták az utat Szentlászló felé – nem tudtunk egymáshoz átmenni, nem lehetett a rokonokat meglátogatni, én sem tudtam eljutni a munkahelyemre –, a telefonvonalakat elvágták, a nyugdíjakat nem folyósították. Ettől függetlenül, az utolsó percig nem hittük, hogy ebből háború lesz.

Később úgy adódott, hogy át kellett vennem a szentlászlói bolt vezetését, de akkor már nagyon nehezen lehetett áruhoz jutni. Egy János nevű kamionos fiatalembert kértem meg, hogy segítsen árut hozni Eszékről. Akkor már hullottak a gránátok, lőttek, az utak mellett árkokat ástak, sosem lehetett tudni, hogy mikor, honnan és kik támadnak ránk. Leginkább tartós élelmiszert, készételeket, konzerveket vettem. Valamennyi kenyeret is sikerült bekészíteni, tartalékolni, a hűtőkben tároltam. Néhányszor a katonák segítettek a szállításban. Még egy ideig próbáltam fenntartani a boltot, de miután az üzlethelyiség fölötti részt elfoglalta a katonaság, ott már nem lehetett megmaradni. A bolt ajtaját, ablakát betörték, az italok, az üvegek összetörtek, és az épület is megrongálódott.

 – Hogy viselte mindezt a lakosság?

– Amikor támadták a falut, amikor potyogtak a házakra a gránátok, az emberek lementek a pincékbe. Nem féltünk. Összetartottunk. Hallgattuk a híreket, beszélgettünk. Előfordult, hogy a pince ablakán is bedobtak egy-egy kézigránátot.

– Mire emlékszik, mi volt a legszörnyűbb abban az időben?

– Amikor bejöttek az idegen katonák a faluba, az volt a legrosszabb. De nem a hadsereg katonái voltak. Öltek, gyilkoltak. Volt, akinek késsel elvágták a nyakát és a vérét felvették egy edénybe. Az egyik szomszédomat is megölték, fiatal volt. De a huszonnyolc éves öcsém is meghalt, a felesége éppen áldott állapotban volt, a gyerek soha nem láthatta, nem ismerhette az édesapját. Felnőtt, orvos lett belőle, többször előfordult, hogy megkért, meséljek, milyen ember volt az apja. Sok szörnyű történésről hallottam. A vejem várdaróci, ő az elejétől a végéig ott volt. A testvérét és két barátját brutális módon megkínozták és felgyújtották őket. Ha nem tévedek, 93-ban volt. De azt is elmondhatom, hogy már itt, Svédországban ismertem meg olyan vajdasági magyar fiatalokat, akiket a munkahelyükről vittek el tartalékos katonának, és akik éppen Szentlászlóra kerültek. Borzalmas dolgokat élhettek át, mert nem is akarnak róla beszélni.

Kórógyból kimenekítették a lakosságot, csak a hadköteles férfiak maradtak, ők védték a falut. Szentlászló tovább tartotta magát, mert ott megszervezték az ellenállást. A férjem mindenáron maradni akart, azt mondta: „Ha meg kell halni, akkor itt akarok meghalni a saját küszöbömön!” De nekünk is el kellett hagynunk a falut. Magyarországra kerültünk, Zánkára, a gyermeküdülőbe. Csak 1998-ban térhettünk haza. Először csak a férjem és a lányom merészkedett be a faluba. Nem lehetett ráismerni Szentlászlóra, a házakat lerombolták, az udvarokat felverte, a kerteket benőtte a gaz. 

– Mi marad a szép családi házukból?

– Csak a külső falak. Mindent leromboltak, mindent elvittek. Még a kábeleket is kitépték a falakból, és a végén felgyújtották. Jajj! Jobb lett volna nem is látni! Semmit nem találtak a régi otthonunkból, még egy épen maradt tárgyat sem abból, ami a miénk volt. Az udvaron ráakadt a lányom egy kis törött kávéscsészére, el is hozta nekem Svédországba, de aztán visszakerült Lászlóra. Szintén az udvaron találták meg azt a sótartót, ami az esküvői ajándékunk része volt. Magyarországi rokonoktól kaptuk az étkészletet. Jó állapotban van, valódi porcelán, ez itt van velem Svédországban, több mint húsz éve őrizem. Nem maradtak fényképek, a gyerekeimnek nincsenek régi, gyermekkori képei.

Az egyik szentlászlói emléktárgy (SilovićAnna felvétele)

Harminc éve Svédországban élünk, de a szívünk Szentlászlón, Kórógyon maradt, otthagytuk.

– Milyen gyakran járnak haza?

– Évente többször is, ahányszor csak lehet. Ha otthon vagyunk, akkor csak a temetőt járjuk. A sírkő az egyetlen emlékünk.

– Rokonok nem maradtak a faluban?

– Kihűltek a rokoni kapcsolatok. Az otthoniak talán azt gondolták, hogy nekünk itt nagyon jól megy sorunk, mi meg azt hittük, hogy nekik jobb, mert legalább együtt maradtak. Nekem is sok könnyet le kellett nyelnem.  

– Szentlászló nem a régi, teljesen újjáépítették.

– A mi házunkat is. A régiből csak a külső falak és a kémények maradtak meg, magukon viselték a gránátok, a golyók nyomait. A kúton meg is hagytuk, nem tüntettük el. Hatvanöt négyzetméter alapterületű házat igényelhettünk. Mi ennél nagyobbat szerettünk volna, és olyat, amilyen a régi volt. Ezt önerőből kellett megoldani.

– Sok tízezer svéd koronát hazaküldött, mire elkészült?

 – Sokat. Nem számoltam, mennyit, csak az volt a fontos, hogy kész legyen. És most, amikor hazamegyek, fáj a szívem, mert nem azt a falut látom, ahonnan annak idején eljöttem. Amíg éltek a szüleim, őket is kihoztuk, de nem tudták megszokni az új helyet. Édesapám mindig csak azt hajtogatta: „Édeslányom, csak egy kívánságom van, vigyél minket haza, ott akarunk lenni, ahol a fiunk csontjai vannak!”

Még dolgozom, de jövőre már nyugdíjas leszek, és úgy tervezzük, hogy öregségünkre hazaköltözünk. A kórógyi temetőben szeretnénk majd igazán megpihenni.

Szabó Angéla