Bódis Gábor
2026. május 31.
Megörültem Purger Tibor meghívásának, hogy vegyek részt Szabadkán egy szabadkai médiatalálkozón, amelyen vajdasági magyar szerkesztőségek vezetői jelentek meg. Annál is inkább, mert életünk során Tiborral együtt végigjártuk néhány ország médiáját. És természetesen Újvidéken kezdtük. Amikor az még egy félország fővárosa volt, parlamenttel, kormánnyal, politikai vezetéssel (lett légyen bármilyen is). Egy pezsgő, a demokrácia elemeit is – nem csak nyomokban – tartalmazó zsurnalisztikai élettel. Sokunk számára aranyélet, amely egyben megalapozta a később több évtizedes kihívásokra a kikezdhetetlen alapállást: csak az újságírásba szabad kapaszkodni. Ha az akarsz lenni és maradni. Bármilyen kompromisszum bármilyen politikával ennek a végét jelenti. Nem lehet például pártsajtószóvivőből vagy propagandistából ismét újságíró. Persze lehet, de csak diktatórikus rendszerekben, mint amilyen a magyar volt április 12-ig, és amilyen a szerb maradt, sőt egyre fokozódik. Az előző 16 illetve 14 év egyik zárványa éppen a zsugorodó vajdasági magyar közélet hitványsága. Mert mint ahogy Magyarországon és Szerbiában a demokrácia díszletei 2010-ben illetve 2012-ben csak díszletek maradtak és kiépült a diktatúra (finomabb lelkűek pironkodva autokráciának becézgetik), úgy tragikomikus módon egy kisebbségben is valóra vált az állampárt és annak minden romboló funkciója. Bennünket most a sajtó érdekel.
Egy kis előzmény.
Bácsmegyében az első világháború előtt virágzó zsurnalisztika volt. A mi Naplónk szellemi elődjének még a nyolcvanas évek végén a Bácsmegyei Naplót választottam. Magánkezdeményezés, szponzorok, hirdetések, külföldi tudósítók (legalább Belgrád, Budapest és Berlin), példányszám, irodalmi rovat. A szerb-horvát-szlovén hatóságok betiltották (egy rövid időre), majd 23 évvel később Horthyék is, akkor már végleg. Ez volt a példaképem: az igazi független újságírás. Amelyet olykor letiltanak. A Naplót, sajnos, sohasem tiltották le, bármennyire igyekeztem is, főleg a miloševići időkben. De egyes olvasóink, későbbi elmondásuk szerint, otthon elrejtették a példányokat. Mint ahogy a Szabad Európát hallgatták a lakás egyik rejtett, csendes zugában.
A titói időszak (amely kétségkívül diktatúra volt, habár most már a túláradó nosztalgia rózsaszín homályában díszeleg) hozta a maga kihívásait. Független politikai újságírásról sokáig szó sem lehetett. A sokat emlegetett Magyar Szó, amely a Párt utasítására váltotta fel 1944-ben a Bácsmegyei Naplót és a többi, kevésbé liberális háború előtti magyar újságot, dogmatikusan követte szerkesztéspolitikájában a Párt parancsait. Voltak erjedések magában a Pártban, ezek engedték meg a szabad levegővételt vagy csak szusszanást az újságírásban is. Ezek voltak a korai kegyelmi pillanatok. Például, a hetvenes évek elején, a szerb „liberalizmus” idején. Az akkori NIN bármelyik nyugati újságárúsnál is megjelenhetett volna. És nem röhögték volna ki. Így történt a Magyar Szóban is. Időnként eleredt a nyelvük firkász elődjeinknek. Jött is a Párt bosszúja.
Az akkor létező vajdmagyar médiában már kialakultak a szereposztások. Mivel a pártvezetés, annak is természetesen a magyar része számára (mert a szerbek nem törődtek velünk, volt elég bajuk, majd lett egyre több) a Magyar Szó volt a politikai szentély és a főszerkesztőcserékből, leváltásokból lehetett következtetni a Párt kurzusváltásaira. Az Újvidéki Rádió és Televízió kevésbé volt górcső alatt, mert az Alapító közös volt, tartományi, és nem csak magyar. Ez még most is igaz: ez egy állandósult kegyelmi helyzet az RTV számára. A helyi újságok a helyi pártpolitikusok alá tartoztak. Nem is nagyon mertek önállóskodni. Kivétel a Hét Nap, amelynek az volt a kegyelmi körülménye, hogy szintén tartományi alapítású volt és: oknyomozó riportokkal, közpolitikai írásokkal megtalálták azt a csodaformulát, hogy miként lehet a szakmaiságot ápolni egypártrendszeren belül. Volt is olvasottságuk. Legendává váltak.
Jött a szerb kommunista sovinizmus dicstelen korszaka (úgy is mint Miloševšić). A média szemszögéből: lefejezték az RTV vezetőségét. Ismétlem: nem miattunk, magyarok miatt, hanem az autonómistáknak bélyegzett szerbek miatt. Járulékos veszteségként engem is leváltottak. A magyar szerkesztőség, akárcsak a Magyar Szó, a Hét Nap ellenállt. Kisebb nagyobb sikerrel, de ellenállt. Mi Fekete Elvira kinevezése ellen tiltakoztunk, egy két kivétellel az erre vonatkozó követelésünket a szerkesztőség minden tagja aláírta. Pedig akkora soha nem volt és nem is lesz az Újvidéki TV magyar szerkesztősége. Elvira ki akart rúgatni ötünket (Csíkos Zsuzsa, Balázs Attila, Keszég Károly, Németh Árpád, Bódis Gábor), de a szerb nemzetiségű szakszervezeti vezetőnek sikerült (szabálytalanságokra hivatkozva) megsemmisíteni a döntést. Tény, hogy volt ellenállás.
És aztán jött a halálos döfés a vajdasági magyar újságírás hátába. Megvalósult a kisebbségi önkormányzatiság: immár magunk döntünk a saját sorsunk felett. Ez a kisebbségi politikai diadal vezetett a vajdmagyar öngettóhoz, amely az első Pásztor idején megvalósította az egyszemélyes minidiktatúrát. Ellenzék kiiktatva: a legfontosabbat a (báb)alkotmánybíróságba, a többiek ledarálva, független újságírók kirúgva. Mert ők még ellenálltak, méghozzá korunk Elvirájának, a Lovasnak. Példát kellett statuálni. A kis Pásztor ráült az immár egyeduralmat biztosító trónra. Lelakta a „saját” médiáját és – meghallva az idők szavát – a közösségi médián is szorgalmasan fizette a megjelenéseit. Kialakult egy ósdi, korai Tito-korszaki agitpropos Magyar Szó, Pannon RTV, Hét Nap. Viktor fizetett, mint a köles a magyarországi adófizetők pénzéből. Mit számít az eladott példány, a nézettség? Eljött a Kánaán.
Magyar Péterig. Minden borul. Ilyenkor újratervezés kell. Ezekkel a káderekkel? Akik eddig megmukkani sem mertek? Ilyen mélységű gyávaság még nem volt a vajdmagyar újságírásban. Egyetlen félkritikus félmondat, félreérthető célozgatás, szégyenlős hasonlat. Semmi?
Nos, ezeknek a – csoportterápiára szoruló – szerkesztőségeknek a vezetői ültek le Purger Tibi asztalához a pár független, meg velem egyidős „fiatal” firkászokkal szemben. Képletesen.
És mit tudtunk volna mondani egymásnak? Az állami (Magyar Nemzeti Tanács) média vezetői csak rettegni tudnak minden kimondott, pláne leírt szótól. Hogyan jutnának az egyetlen logikus következtetésig: elkúrtuk? Sehogy. Csak a remény marad, hogy Vučić még egy kicsit kihúzza. Hogy Bálintka még kell neki. Hogy Magyar Péterék a lóvét mégiscsak az egyetlen legitim szervnek, az MNT-nek adják. És akkor mehet minden tovább. Még akár új külcsínt is kap az olvashatatlan Hét Nap. Hogy majd évek múlva el kezdjenek törődni az online kiadással is. Ráérünk arra még.
Ez áll majd a Vajdmagyar Közmédia sírkövén. Nyugodjon békében.
https://vmplenum.rs/2026/05/31/bodis-gabor-suket-fulek-kerekasztal-mellett/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése