„Átlagemberként, a nép egyik tagjaként akarok megmérkőzni azokkal, akik eddig is a nép ellen voltak, és mindig is a nép ellen lennének” – jelentette ki a megalázkodó Aleksandar Vučić szeptember 27-én, 2026-ban, egy újabb rendkívüli televíziós megszólalásában. Ezúttal azért állt a nyilvánosság elé, hogy bejelentse: lemond Szerbia elnöki tisztségéről.
Az október 25-re általa kiírt parlamenti választási kampányban – amelyen a Szerb Haladó Párt (SNS) körüli koalíció „Aleksandar Vučić – Egyesült Szerbia” elnevezésű listájának vezetője – a túlságosan is szerény egykori elnök (aki hivatalosan mindössze egy garzonnal rendelkezik) egy hétköznapi Škodával járja majd az országot, és „teherautócskáról” szól majd a népéhez.
A közvélemény-kutatások minden bizonnyal azt mutatták, hogy még egy ilyen marketinges bohózat is – az állami erőforrások ezzel együtt járó (vissza)élésével, a politikai ellenfelek démonizálására szolgáló kvázimédia piszkos propagandájával, valamint a gondosan megtervezett választási manipulációval (ami a választási csalás eufemisztikus megnevezése) – hozzájárulhat ahhoz, hogy a mintegy tizennégy éven át tartó, csaknem abszolút hatalom után, amelyet miniszterelnökként és államfőként gyakorolt, ismét eljusson a Nemanjina 11-be.
Búcsúja az elnöki tisztségtől várható volt: előbb egy adag önfényezés (hiszen mégiscsak történelmi személyiség, történelmi eredményekkel), majd egy adag kritika a „blokádosokkal” szemben – ami feltehetően a diákok pejoratív megnevezése –, akik „épületek szétverését és emberek megverését kínálják”. Mindezt nem sokkal azután mondta, hogy kora reggel a New York-i Central Parkban „felismerte”, majd Instagramon megosztotta népével: ők emellett „nőket is megtámadnak, nemi erőszakkal fenyegetőznek, lovaglással és minden egyébbel fenyegetőznek”.
A közvélemény-kutatások – ismét csak minden bizonnyal – azt is jelezték, hogy az elnöki tisztségtől való búcsúnak valamivel szelídebbnek kellene lennie. Ezért Vučić szerényen hamut szórt a fejére: „Tudom, hogy hibáztam, nem telt el úgy nap, hogy ne követtem volna el valamilyen hibát, csak egy átlagember vagyok, az emberek pedig természetesen hibáznak.”
Azt is bejelentette, hogy elnökként amnesztiában részesítette a „Mila Pajić vezette újvidéki csoportot”, amelyről „továbbra is a lehető legrosszabbat gondolja, mert állami intézmények elfoglalását tervezték”. Mindazonáltal kezet akar nyújtani ezeknek a fiataloknak, hogy megóvja őket a többéves börtönbüntetéstől. Azt is elmondta, hogy „nehezen viselte”, hogy a fiatalok egy része a vádak miatt Szerbia határain kívül, száműzetésben tölti fiatalságát.
Mindezeknél azonban sokkal fontosabb az az ok, amiért éppen most nyújtotta be lemondását. Ez ugyanis azt jelenti, hogy legkésőbb december végéig ki kell írni az elnökválasztást, ami lerövidített kampányt eredményez. Márpedig az sem titok, hogy az SNS-nek nincs olyan jelöltje, aki képes lenne megnyerni a választást. A pártnak ugyanis csak ő van: Vučić, az Egyetlen, a pótolhatatlan és utód nélküli (jaj!), aki minden választáson a párt listavezetőjeként jelentősen magasabb támogatottságot hoz neki, mint amennyivel maga a párt rendelkezik.
Ez lehetett az egyik oka annak, hogy ezt a megoldást választotta: így kényelmesebben, az állami tisztségviselő kampányolásával kapcsolatos jogos vádaktól és azzal kapcsolatos kétséges jogszerűségi helyzettől mentesen folytathatja a parlamenti választási kampányt, hogy államfőként egyben egy pártlista vezetője. Közben azt az üzenetet közvetítheti, hogy lényegtelen, ki lesz az SNS jelöltje Szerbia elnöki posztjára.
A jelölt – bárki legyen is az: Ana, Toma, Petrov vagy Sima – számíthat az ő támogatására, ő pedig miniszterelnökként, akinek az alkotmány jelentős hatásköröket biztosít, továbbra is „történelmi sikerrel” vezetheti Szerbiát. Maga is „elismerte”, hogy a jelenlegi kampányon keresztül közvetetten már az új államfő megválasztásának kampánya zajlik, vagyis a „csendes elnökválasztás stratégiája”.
Vučić lemondásának fontos célja lehet az is, hogy csökkentse a részvételt nemcsak a parlamenti, hanem a nagyon hamarosan következő elnökválasztáson is. Ha az általa vezetett lista megnyeri a parlamenti választást, politikai ellenfeleinek szavazói elveszíthetik a kedvüket attól, hogy részt vegyenek az elnökválasztáson. Ha viszont a lista elveszíti a választást, nagy a valószínűsége annak, hogy ő ezt nem fogja elismerni, Szerbia pedig újabb társadalmi válságba kerül, amelynek kimenetele és következményei rendkívül bizonytalanok lesznek. Ez szintén elbátortalaníthatja a polgárok egy részét attól, hogy elmenjenek szavazni az államfőre.
Vučić egyébként lemondásának bejelentésekor egy jellegzetes és aggasztó „információt” is közölt: állítása szerint „megbízható értesülései vannak arról, honnan indul majd az erőszak a választás éjszakáján, pontosan melyik belgrádi utcából”. Azt mondta, hogy a „hazai szolgálatok” jelezték neki: „egyes külföldiek megpróbálnak majd zavargásokat kirobbantani az államapparátus egyes szereplőinek segítségével, mégpedig úgy, hogy a levegőbe lövöldöznek”. Ha valaki arra számított, hogy ezekhez a rendkívül súlyos állításokhoz bármiféle bizonyítékot is kap tőle, ismét csalódnia kellett.
Mindazonáltal jó, hogy lehetőség van arra, hogy Vučić forgatókönyveinek, még a legkárosabbaknak is, véget lehessen vetni. Elemzők szerint a megoldás a választási részvételben rejlik, amelynek már az október 25-i választáson rekordmagasnak kellene lennie. Ha a részvétel meghaladja a választásra jogosultak 70–75 százalékát, vagyis 4,5–4,8 millió polgár elmegy szavazni – ami nem egyszerű, de megvalósítható –, akkor az SNS minden manipuláció ellenére valószínűleg nem lesz képes kormányt alakítani.
Nos hát, elő azokat a ceruzákat, és irány az urnák: az átlagemberek versenye, a szó legjobb értelmében, azzal szemben, aki csak hamisan adja ki magát annak.
Zorica Miladinović (Danas)
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=itthon&hir=18299
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése