„Aleksandar Vučić foglalkozása: uralkodó”

 

Dušan Teodorović, a belgrádi közlekedési egyetem professzora az N1 hírtelevíziónak adott interjújában az aktuális szerbiai politikai és társadalmi állapotokról beszélt.

A belgrádi polgárok életében, illetve a közlekedésben hatalmas fennakadásokat okozó, építkezés apropóján lezárt utcák és terek kapcsán elmondta, hogy ez a folyamat kizárólag egyetlen ember szeszélyének következménye, aki pedig nem más, mint Aleksandar Vučić.

„Az ő kívánságainak kielégítése céljából Goran Vesić alpolgármester akár egy piramist is felépíttetne”

– mondja Teodorović, hozzátéve: „Ez ebben az országban sajnos normális jelenség”.

Véleménye szerint Belgrádnak nemzeti stadion helyett sokkal inkább szüksége lenne metróra, hatékonyabb közlekedési infrastruktúrára, vagy akár egy jobb klinikára…

A professzor szerint Szerbiában feltétlenül szükséges egy szakértői csoport felállítása, amelynek tagjai erkölcsi szempontból megkérdőjelezhetetlen káderek, és akik két-három évre vállalnák a felelősséget az ország helyzetének javításáért. Véleménye szerint az országban vannak ilyen emberek.

 „Aleksandar Vučić ellen nehéz harcolni, ő a szakmáját illetően uralkodó, egész karrierje során csak egy dologgal foglalkozott, ez pedig a választások”.

Azt, hogy a rezsim feje látszólag ignorálja az ellenzéki tiltakozásokat, a kormány taktikájának tudja be, értékelése szerint „Vučićnak nincs egységes, következetes politikája, stratégiája, többnyire csak improvizál”.

Aláhúzta, hogy nem híve az elnökkel való ellenzéki tárgyalásoknak, és a választások bojkottját sem tartja idegennek.

A tüntetésekről beszélve Teodorović közölte, hogy az ellenzék egyelőre nem találta meg Vučić legyőzésének módját, aki komoly anyagi forrásokkal rendelkezik, kezében tartja a nemzeti frekvenciával rendelkező médiumokat.

Megjegyezte:

„Aleksandar Vučić beteges igénye, hogy mindennap szerepeljen a nyilvánosság előtt”.

A professzor mindemellett hátráltató tényezőnek tartja a szerbiai polgárok megalkuvó, engedelmes mentalitását is.

(N1.info nyomán) 

D.J.

https://delhir.info/2019/04/30/aleksandar-vucic-foglalkozasa-uralkodo/

Nem jövök többet haza, mert amikor itthon vagyok, leég egy templom

A laskói református templom felgyújtásának éjszakája

Beke György Felégetett eszéki hidak című írásából való az alábbi két rövid részlet: „Eszünkbe jut-e e zsoltárok éneklésekor Laskó? Sztárai Mihály templomával kezdték el a mostani dúlást. Szőnyeget borítottak az orgonára és fölgyújtották. Égtek a falak is. Következett az iskola. Magyar iskola volt itt mindig, Sztárai óta, a Tito-rendszerben is, mivel majdnem színmagyar falu. A csetnik uralom megszüntette a magyar iskolát. Szerb iskolaként indította újra, amelynek van magyar tagozata is. Még van, már csak négy osztályos. A falu lakosságának fele szerb betelepített. Abban a faluban, ahonnan a legkevesebb magyar menekült el. Az őslakosság kiszorításával „csináltak helyet" a foglalóknak. Laskó mindennapi életében már csak a szerbeknek van szavuk.”

„A legendás Laskón, a vidék egykori szellemi központjában 1100 magyar élt, együtt mintegy száz horváttal.”

A 90-es évek elején kezdődött délszláv öldöklés idején Horvátország magyarok által lakott településeiről nem csupán a civil lakosság jelentős része menekült el a megszállás évei alatt, hanem a szolgálatot teljesítő igehirdetők túlnyomó többsége is távozott. A saját életét a gondjaira bízott hívek sorsánál erősebben féltő (lelki)pásztor magára hagyta és védtelenné tette a gazdátlan nyájat. Csak a saját irháját mentette. A helyiek elmondása szerint az ott szolgáló római katolikus papok például mind egy szálig elhagyták a híveiket, de a református lelkészek között is csupán négy olyan akadt, aki nem futamodott meg, hanem mindvégig helytállt: a Csáti Szabó házaspár és az idősebbik Hájek János tiszteletes az azonos nevű fiával.

Elvittek, fél napig vallattak…

Csáti Szabó Lajos, a felgyújtott laskói templom lelkésze a Duna Televízió egyik vallási műsorában így emlékezett vissza arra az időszakra: – Itt hét évig megszállás volt, az embereknek rettegniük kellett a katonaságtól és a rendőrségtől. 1993. január 12-én este a református templomot felgyújtották, az orgonánk elégett, használhatatlanná vált. A lakosságnak köszönhetően el tudtuk oltani a tüzet. Nálunk természetes, hogy ha nagy veszedelem van, akkor összefognak az emberek. Vallási és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül oltották a tüzet. A falu lakosságának egyharmada menekült el, főként a fiatalok és a gyerekek. Mondták is a megszállók, „hogy lehetett meghagyni egy faluban ennyi magyart?!” Az volt a cél, hogy minél több embert elűzzenek. Engem is elvittek a katonák, a specialisták (a különleges egység tagjai), és fél napig vallattak. Gondolták, hogy ha a lelkipásztort elűzik, akkor a nyáj is követi. De mi itt maradtunk. A feleségem is lelkipásztor. Sztárai, a reformáció behozta az iskoláztatást, a magyar nyelven való igehirdetést, a népet a tudatlanságból kiemelte. Egyházi iskolák voltak, itt Laskón is volt, amit sajnos a második világháború után elvettek. Az iskolában a megszállás alatt is folyt hitoktatás, most is van.

Tíz évvel ezelőtt Bereczki András is beszámolt a laskói hívek templomtragédiájáról a Horvátországi reformátusok között című írásában, amely a Harangszó nevű újságban jelent meg 2009 júniusában:

„A szerb rendőrség a kiérkező tűzoltóságot sem engedte beavatkozni, és alig ötven méternyi távolságból egy ágyú csöve meredt fenyegetően a toronyra. Az orgonából egy-két nagyobb méretű síp maradt mindössze. (…) Svájci támogatással hozták rendbe a templomot. Az alig 400 főnyi laskói gyülekezet újjáépítette, de a karzatgerendákon még látszanak a pusztítás nyomai.”

Egész úton a csillagokat bámultam…

Csáti Szabó tiszteletes azt mondja Nagy Margit Pislogó mécses című – a horvátországi magyar reformátusokról szóló – most megjelent könyvében, hogy: "A fiamat a háború alatt elvittük a nagyszüleihez, hogy ha velünk valami történik, legalább ő maradjon meg.  Fellázadt, azzal vádolt, hogy már nem kell nekünk. Mindkettőnknek fájt, de tudom, hogy nem értette, mi történik, hiszen még csak 11 éves volt. A téli vagy nyári szünidőkben hazahoztuk. Mindkét templom felgyújtásakor itthon volt."

Az interjúban említett nagyszülők Bácskossuthfalván éltek, a gyerek náluk lakott. A faluban végezte el az általános iskolát, aztán a topolyai gimnáziumba került, Pécsett érettségizett, majd Eszéken tanult teológiát. Az akkor tizenegy éves fiúból – szülei nyomdokán haladva – lelkész lett. Jelenleg a várdaróci gyülekezetet vezeti. A tiszteletest sikerült nemrég szóra bírni, levelében leírta annak a szörnyű éjszakának az emlékeit.

Ifj. Csáti Szabó Lajos (a fotón): A tavaszi-nyári és a téli szünetben fordultam elő Laskón 1992-től 1997-ig, a békés reintegráció idejéig. Érdemes lenne az egykori játszótársaimat, gyermekkori barátaimat is megkérdezni, akik úgy mentek iskolába, hogy a tankok szinte lefröcskölték őket üzemanyaggal, vagy akkor indították be harci felszerelésüket a megszállók, mikor az iskolába tartó gyermekek és tanárok a kis pálya mellett elhaladtak gyalogszerrel, kerékpárral. Az ágyúzások végett pedig számos alkalommal haza kellett őket küldeni, mivel az iskola és a civil objektumok mellől lőtték Eszéket, és a visszalövés repeszei bizonnyal a lakosságot érték volna…

1993. január 12-én, Ernő napján gyújtották fel a megszállók a laskói református templomot. Minden évben Ernő bácsihoz mentünk névnapra, aki egy nagyon hűséges református, templomba járó presbiter volt. Mindig lehetett rá számítani, soha sem mulasztott segítséget nyújtani az egyháznak, akár fizikailag, akár pedig lelki téren. Egyedülálló volt, felesége régen elvált tőle, három lánya pedig külföldön élt. Amikor később már nem volt képes ellátni magát, Laskón élő veje, aki szintén magányosan tengődött a háború napjaiban, apósának hetente pár alkalommal főtt ételt vitt hazulról. Amíg bírta magát az "öreg úr", addig terülj, terülj asztalkám volt nála, azzal fogadott bennünket is. Mivel a téli szünetben itthon tartózkodtam, magam is a szüleimmel tartottam névnapot köszönteni. Összejött a falu vicces népe is nála, próbálták pár jó történettel, anekdotával elhessegetni a háború gondolatát. A névnapot köszöntők között is sokak éltek csonka családban, gyermekeiktől távol, idehaza. Mások járműveiket kellett, hogy beszolgáltassák a hadseregnek, hogy a lerobbant mechanizációt így legyen mivel vontatgatni (pl. ágyúkat), vagy éppen a tisztek furikáztak személyautóikkal. A vadászok persze fegyver nélkül maradtak, mert azokat be kellett szolgáltatni, de mindennek ellenére mindenki próbált vidám lenni.

Már ránk sötétedett, amikor hazaindultunk. Arra tisztán emlékszem, hogy gyönyörű csillagos este volt. Éppen nem volt kijárási tilalom. Egész úton a csillagokat bámultam. És nem sokra rá, kb. 23 órakor zörög a vaskapu, kimegy édesapám és hallom magam is, ahogy kiabálják: "Tiszteletes úr, ég a templom!". Apám csak visszafordult az elemlámpáért és már ment is az Úr hajléka felé.

A fiatalság szórakozni volt, hazafelé tartva látták a templomban a világosságot, és azon tanakodtak, hogy mit kereshet a pap odabenn gyertyával az éj közepén – és közben egyre csak erősödött az ablakokon kiáradó fény. Rájöttek, hogy nem apám jár benn, hanem a tűz terjed.

"Mit csináljunk?” – kérdezték apámat. "Mit? Hát hozzatok vizet! A szomszéd kútból!” – felelte nekik.  "Nincs nyitva a kapu” – mondták nemsokára. „Másszatok át a kerítésen!” – mordult rájuk apám, miután visszajött a templomból és anyámat a telefonhoz parancsolta: "Hívj fel mindenkit a faluban, hogy ég a templom!" Anyám nekilátott tárcsázni sorban, de telefonálni csak Laskón belől lehetett. "Jöjjenek, ég a templom!” – mondta. A legtöbb kérdés: "Mit tegyünk?" "Hozzanak vizet vödrökben!” – hangzott a válasz.
Sokan útközben úgy szaladtak, hogy el is estek a sötét utcán vödörrel a kezükbe, kiöntve a vizet. Hamar tele lett a "gyerekszobám" csizmás emberekkel, akiknek a kádból, hordókból, a fürdőszobából én magam mertem a vizet. Összejárták a szobámat szarosan, sárosan. Közben megjött az áram is, miután a traktorral rendelkező presbiterek-gazdák-parasztok a falu alatt húzódó kanálisból ciszternával húzták a vizet és a templom előtti füves területen megálltak sorra, világítva a templom felé, hogy lássák az emberek, mit csinálnak.

Sokáig nem néztem fel az égre azután…

Apám hetekig köhögött föl a tüdejéből füstöt, kátrányt, de Urunk kegyelméből, valamint hogy engedte az itt élő lelkész házaspárnak, hogy a paplakon éljenek, adva lélekjelenlétet is bőséggel, a laskói nép – vallási hovatartozásra való tekintet nélkül – eloltotta a tüzet.

Másnap rendőrök keresték fel azokat a fiatalokat, akik jelentették a tűzesetet és szinte félholtra verték őket. Hozzáteszem, hogy a rendőrség 30 méternyire, pont a templommal szemben volt, ahol a szolgálatban lévő egyenruhás bűnözők (akik a börtönökből szabadulva rabruha helyett egyenruhát és fegyvert kaptak) mindent megtettek annak érdekében, hogy a tűzoltást megakadályozzák. A parancsnokuk kérésére adták meg Pélmonostorról az áramot, így ha késve is, de újra fel tudtam tölteni mindent a fürdőszobában, mivel a másnapi disznótorra kellett a sok víz. A falu végén az egyenruhás "rendőr" állítólag pisztolyt fogott a megállított tűzoltókocsi sofőrjére, hogy ne merjen továbbhaladni a riasztás színhelyére.

A fiatalok szülei felháborodtak, miután gyermekeik ugyanarról az általuk megnevezett "szórakozóhelyről" dagadtra, véresre verve tértek vissza, és harmadnapon a tűzeset után felmentek nyújtófákkal a rendőrőrsre és követelték a parancsnoktól a "szolgálatot teljesítők" előállítását. Ez után – hallva a történteket – a parancsnok néhány bűnözőt levetkőztetett és megfosztott a rangjától.
Sokáig nem néztem fel az égre azután.

A bellyei templom 1992. augusztus 20-án égett le. Azt a tüzet nem láttam. A laskói közelébe sem engedett édesapám. De azt mondtam a szüleimnek: "Nem jövök többet haza, mert amikor itthon vagyok, leég egy templom".

Persze azután is itthon voltam szünetben, és még az első vonalba is elmentünk horgászni a barátaimmal. Kopács alatt, ahol olyan helyre vitt az akkori polgármester, ahol szemben már a horvátok horgásztak. Csak később tudtam meg, hogy a velünk tartó bácsi azért evezett át egy traktorgumi belsőn, hogy üzenetet vigyen nekik. Két héttel később azon a helyen, ahol pecáztunk, lelőttek egy embert. Persze a horvátokra fogták, de az asszonyok Kopácson, akik megmosták a koromtól, tudták, hogy ki volt és azt is, hogy valójában kit akartak agyonlőni. A faluból ment utána valaki, aki a polgármestert akarta lelőni. Hátulról odalopakodott, miután látta, hogy hiányzik a csónakja, azt feltételezte, hogy ő ment el, pedig csak a barátja volt, aki magasságra-kinézetre szinte ugyanolyan volt, mint ő. Amikor hátranézett, rögtön közelről lelőtte.

Az orgona leégett, mi meg megtartottuk a disznótort másnap. Egy német juhászkutyánk volt az udvarban, kifutó és kutyaház látta vendégül. Amikor írtunk egymásnak a szüleimmel, akkor az volt a jelszó, hogy „a kutya a ketrecben van”, azaz nem lőnek a megszállók. De amikor elkezdtek ágyúzni, a kutya világgá ment. Ez a Maci majdnem szétszedte a kerítést, mikor cigányok jöttek be kéregetni 13-án. Minden jót kívántak nekünk a disznótorban, csak adjunk nekik valamit. "Meg még azt kívánják, hogy ne égjen le a templomunk!” – mondta édesapám szerbül. "Soha ilyet ne adjon az Isten!” – válaszolták.  "Tegnap égett le” – mondta apám mérgesen a kapura mutatva, és még annyit tett hozzá szlávsággal, hogy "Addig menjenek ki a kapun, míg a kutya ki nem tör", vagy ő engedi ki – gondolta. El is húztak a cigányok, többé nem láttuk őket.
De a lövészárkok ásására kivezényelt magyarok fölé rendszerint cigány munkavezetőt helyeztek a megszállók, aki még a nevét sem tudta leírni. Sokan gondolták úgy, hogy agyonütnek belőlük egyet-kettőt lapáttal, amikor csak ők vannak az első vonalban. Ásó is van náluk, hát mindjárt nyerhet ingyen temetést, még papot sem kell hívni hozzá. De a magyarjaink próbálták egymást csitítani és türelemre inteni, ezt tette édesapám is majdnem 7 éven keresztül. Annak ellenére, hogy ő sem volt nyugodt, mégis nyugtatta a népet, hogy vissza ne szóljanak senkinek, ha valaki fegyverrel beront a házukba, hanem engedjék, hogy lopjon-vigyen, amit akar.

Szabó Angéla

Pásztor és fia reflexpolitizálása

 

Felröppent a hír, hogy a racionalizáció keretében bezárják az óbecsei Petőfi Sándor iskolát. A felháborodás hatalmas lett, a magyarok önszervezősébe kezdtek, petíciót gyűjtöttek, hogy ezt megakadályozzák. Ezt követően, amolyan lajhár tempóban a publikum elé állt a vajdmagyok porondmestere Pásztor – Harmadikmandátumisjárnekemmertsikeresvagyok – István és közölte, hogy az ő marha nagy befolyásának és a koalíciós partnerrel való mindennél jobb (anális, orális) viszonynak köszönhetően sikerült a mesét visszacsinálni és az iskola megmarad. Ugyanígy találkozott a közvélemény azzal a hírrel is, hogy az illetékes minisztérium korszerű digitális rendszerének beállítása olyan hozadékkal járt, hogy többé nem adnak ki magyarul (és más kisebbségi nyelveken) anyakönyvi kivonatokat. Ezúttal már Harmadik Mandátum István és Titokban Harmadik Mandátumra Készülő Forrest Gump Bálint állt ki az újságírók elé, négyhónapnyi kisebbségi jogszegés után. Azzal próbálták jelezni, hogy ők milyen nagyon gyorsan reagáltak erre, hogy a magyarszós és pannonos, magukat újságírónak tartó mikrofonállványokat és a néhány megmaradt újságírót 8,15-re citáltak 1,2 millió eurós palotájukba, ahol közölték, hogy az ő marha nagy befolyásának és a koalíciós partnerrel való mindennél jobb (anális, orális) viszonynak köszönhetően sikerült a mesét visszacsinálni és ismét igényelhető magyarul a kivonat. (Ennek a mesének külön pikantériája, hogy a Pásztorock és Nyilasmisijük korábban azt állították, soha meg sem szűnt ez a lehetőség.
Sorolhatnánk még a történeteket, mert van még belőlük bőven. Ja igen, még egyet: Szabadka területén, ahol évtizedek óta háromnyelvű településfeliratok vannak, kikerült egy egynyelvű Palics tábla. Véletlenül. Mert épp legyártott valaki olyat, ki tudja milyen eshetőségre készülve. A folytatás ugyanaz. Jöttek a vmsz-es szupermenek oszt megoldották a problémát és kikerült az a tábla, aminek eleve kinn kellett volna lennie.

Mindezekben a közös, hogy a Pásztor és Fia Kft. regisztrált nevén a VMSZ lépten-nyomon igazolni igyekszik részvételét a neocsetnik kormánykoalícióban, miközben a döglött lóéhoz hasonló reflexszel akkor orvosolnak problémákat amikor azok már bekövetkeztek.

Ráadásul, a Pásztorok ezen problémamegoldásokat követően a közösségtől sem a gratulációkat kapják, mert tisztelt elnök úr és junior elnök úr, az van, hogy a népnek kinyílott a szeme, hiába rakták teli a szemhéjakat prosperitati dukátokkal. A közvéleményben ezekkel az akciókkal kapcsolatban kétféle vélekedés létezik. Az egyik szerint a VMSZ szándékosan generálja a problémákat, hogy utána meg tudja őket oldani, a másik szerint pedig annyira semmibe veszi őket a haladó-szocialista-stb. koalíció, hogy egyszerűen sz…nak a kisebbségi jogokra és csinálják, ahogy nekik tetszik.
Az a baj, hogy itt a második eset forog fenn. Ott ülnek a Pásztor vállalkozás csinyovnyikai minden ócska titkárságon, bizottságban, testületben, főleg ha pénz jár a tagságért és vagy nem is tudják, milyen döntések születnek ezeken a fórumokon, vagy egyszerűen meg se mernek szólalni.

Ennyit ér ma a VMSZ. A párt, amely esküdözik, hogy a kormánybeli részvétele garantálja a kisebbségi jogok érvényesítését, valójában nem más, mint az újradikális nacionalista többség láb- és egyéb törlője. Na de miért is adnának egy olyan magyar pár véleményére, amely kifogás nélkül szavazta meg pl. november 25-ét? A kérdés csak az, meddig számíthatnak akár egyetlen, tőlük nem függő és nem zsarolt magyar ember szavazatára? Remélhetőleg már nem sokáig.

2019. április 27.
https://abalkansarkan.blog.hu/

Haradinaj és Thaçi:

Megbékélés csak akkor lesz, ha Szerbia elismeri Koszovó függetlenségét

Ramush Haradinaj koszovói miniszterelnök a nyugat-balkáni országok vezetőinek berlini csúcstalálkozóján azt követelte, hogy Szerbia ismerje el Koszovó függetlenségét, a jelenlegi határain belül, és úgy értékelte, hogy a kölcsönös elismerés híján nem lesz előrelépés, tudatja az N1 Televízió.
„A mai valóság az, hogy Koszovó egy független állam, politikai gazdasági és szociális folyamatokat valósít meg. Ez a realitás, amit az előrelépés érdekében el kell ismerni. Szerbia el kell hogy ismerje Koszovó függetlenségét és szuverenitását” – mondta Haradinaj, amit Facebook profiljára is kiposztolt.
A koszovói miniszterelnök hozzátette, személyesen és feltétel nélkül elkötelezi magát, hogy hozzájárul a koszovói szerbek életének jobbításához.
Hashim Thaçi koszovói államfő pedig a berlini találkozón azt mondta, hogy nem lehetséges a megbékélés a térségben mindaddig, amíg Szerbia és Bosznia el nem ismeri Koszovó függetlenségét.
„A megbékélés mindaddig lehetetlen, amíg Szerbia és Bosznia el nem ismeri Koszovó függetlenségét. Németország és Franciaország rendelkezik kellő befolyással egy ilyen döntés elősegítéséhez” – írta Thaçi a Facebookon.
Thaçi szerint az EU egyik első döntéseinek egyike a koszovói polgárokkal szembeni vízumkényszer eltörlése kell, hogy legyen.
„Koszovó igazságtalanul, egyetlen elszigetelt ország maradt Európában. Pedig Koszovó polgárai a legeurópaibb emberek a térségben és az ellenük irányuló diszkrimináció teljes mértékben igazságtalan” – mutatott rá Thaçi.
2019. április 29. [22:25]
https://szabadmagyarszo.com/2019/04/29/haradinaj-es-thaci-megbekeles-csak-akkor-lesz-ha-szerbia-elismeri-koszovo-fuggetlenseget/

Cifra világ volt akkoriban errefelé

Hogy miként vészelték át a 90-es évek délszláv háborúit a Horvátország területén élő magyarok, arról még most, majd 3 évtized elmúltával is édeskeveset tudunk. Úgy tapasztaltam, az ottani sokat szenvedett emberek csendben elzárták magukban a kellemetlen emlékeket, és nem szívesen veszik azokat elő – még szép szavú, szelíd kérésre sem.  Vonakodnak újra meg újra feleleveníteni, elbeszélés közben a sok rosszat ismételten átélni.

Az elmúlt napokban – a meseszép Kopácsi-rét környékén járva – alkalmam nyílt egy keveset beszélgetni a helybeliekkel az akkori zűrzavaros időszakról. Két kopácsi lakos, Varga József és Tóbijás József idézte fel az akkori történéseket. 

Varga József:– Nálunk nem költöztették ki a falu lakosságát, mint a szomszédos Bellyén, Kopácson mindenkinek egyedül kellett megoldania a menekülést, ha nem akart itthon maradni. Az én családom 1991. augusztus 24-én ment át Magyarországra. Amikor két évvel később visszatértem, már kevésbé volt veszélyes a helyzet. Sokan tettek így, akik féltették az életüket, elmenekültek és hátrahagytak mindent. Számtalan kiüresedett ház maradt, amit aztán – ha nem volt, aki felügyeljen rá, vagy legalább a legfontosabb tárgyakat kimentse, – a szerb megszállók feltörtek és kiraboltak. Éjjelente kijárási tilalom volt, szabadon garázdálkodhattak, senki nem állta útjukat. A szüleim itthon maradtak, ők vigyáztak a házunkra. 

Mivel itt húzódott a frontvonal a falu alatt, bekapcsolódtak-e a harcokba is?

Voltak olyanok, én a harcokban nem vettem részt, de 1993 őszén hazajöttem és önként jelentkeztem szolgálatra Eszéken. A külváros védelmét ellátó egységhez osztottak be. A nemetini vasútállomás épületében voltunk elszállásolva, és a helybeli kefegyár meg az eszéki szappangyár területén őrjáratoztunk három napon át, utána mentem vissza Magyarországra a családhoz. Minden héten ugyanígy. Akkor már megszűnt a bombázás, a gránátozás, békés napok voltak.

Volt fegyverük is?

Teljes katonai felszerelést kaptunk. Szerencsére egy golyót sem kellett kilőnöm a Kalasnyikovból.   

A beszélgetésünket távolabbról ugyan, de figyelmesen hallgatta Tóbijás József, aki egyszer csak erélyesen közbeszólt: Azt is mondd el, hogy a te édesapád volt a lakosság megmentője! Abban az időben ő volt a kopácsi református gyülekezet gondnoka, ő mentett meg minket, neki köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Határozott, egyenes gerincű ember volt, az itteniek tisztelték, és hallgattak a szavára. Mindig hangosan beszélt, még a szerbek is tartottak tőle. A bevonulók el akartak bennünket űzni, ő tartotta bennünk a lelket. Történt itt sok minden, többféle disznóság, csak az emberek nem mernek róla beszélni. Még mindig félnek, tartanak a megtorlástól, hiába múlt el időközben majdnem 30 év. Olyanok lettünk, hogy nem bízunk meg senkiben. Rettegésben tartottak, kiraboltak bennünket, sőt még meg is vertek. Engem két alkalommal is. Először a vállalatban, ahol dolgoztam, a pélmonostori Remontban javítottuk a mezőgazdasági gépeket. Egy nap bejött a gyárba a hírhedt vörös sapkások egy csoportja, Niš környéki szabadcsapatok tagjai, és minden előzmény nélkül ütöttek, akit értek. Aztán fogva tartottak bennünket, 3 napig nem hagyhattuk el a vállalatot, nem mehettünk haza, ott kellett aludnunk is.

Akik itthon maradtak a saját házaikban, azokat is kirabolták, mert a katonák bementek az udvarokba a kerteken keresztül, a fóliasátrakon át, nem állta az útjukat senki sem. Napközben, ha éppen kint voltunk az utcán, amikor fegyveres katonák közeledtek, nem is tudtuk, hogy mitévők legyünk – ha gyorsan besiettünk, beléptünk a kapun, az volt a baj, ha kint maradtunk, akkor meg azért kötöttek belénk.

Volt-e elegendő élelmük abban az időben?

Se a malom, se a cukorgyár nem állt le a háború alatt, folyamatos volt a termelés, az üzletek nyitva voltak, szinte mindenhez hozzá lehetett jutni, csak éppen pénzünk nem volt. Volt olyan időszak is, amikor jegyre adták a kenyeret, a lisztet meg a cukrot. A mi vállalatunkban szappant, sampont is osztottak a munkásoknak.

Miért maradt itthon?

A réten keresztül bármikor elmenekülhettem volna, mert nagyon jól ismerem a terepet, de féltettem a családomat. Ki vigyázott volna anyámra és a testvéremre?

Van-e tudomása halálesetekről, itt a faluban történtek-e gyilkosságok?

Két magyart megöltek, egy férfit és egy nőt, az egyiket késsel szúrták le, a másikat lelőtték. Azon a napon razziát tartottak, szinte az egész falut lezárták. Arkan emberei voltak az élet-halál urai ebben az utcában, ők végeztek velük. 

Itt temették el őket?

Itt van a sírjuk a temetőben. Amikor temetés volt a faluban, meg kellett gondolni, hogy elmenjünk-e egy-egy halottnak megadni a végtisztességet. Piros színű műanyagszalaggal kijelölték az útvonalat, azon kellett haladnia a gyászmenetnek, és fegyveresek kísértek bennünket. Fent voltak a bitangok a templomtoronyban is. Istentiszteletet a megszállás idején nem lehetett tartani. Ezen a részen az UNPROFOR orosz katonái vigyázták a rendet, akik szintén ellenünk dolgoztak, a szerbeket pártolták. 

Mennyi szerb élt akkoriban Kopácson?

Összesen három család: kettő a Halász utcában, egy pedig a Petőfi Sándor utcában. De akadtak itt magyarok is, akik hirtelen szerbekké lettek, nagy szerbekké váltak.

Ez miben nyilvánult meg?

Abban, hogy átálltak a megszállók oldalára, és nagyon jól jártak, részesültek az elrabolt javakból. Erről szól minden háború, az egyik tönkremegy, a másik meggazdagodik. Egy család a háború után sem ment el, most is itt él a faluban, pedig ők voltak a legnagyobb bajkeverők. De tudok olyan esetről is, hogy az egyik szerb embernek a két fiát szerbek ölték meg. Cifra világ volt errefelé akkoriban.

Találkoztak-e, beszéltek-e azokkal a vajdasági magyarokkal, akik katonaként idejöttek?

Semmi rosszat nem hallottam róluk, valószínűleg a mi falunkban nem követtek el olyasmit, ami miatt az itteniek neheztelnének rájuk. Tudjuk, hogy legtöbben nem önszántukból jöttek.

Ha mindez újra megismétlődne, hogy cselekedne?

Ezt már többször végiggondoltam: elsőként hagynám el a falut, az országot, nem szeretnék még egyszer átélni ilyen szörnyűséget. A falu lakosságának majdnem a fele elmenekült, legtöbben Magyarországon és Németországban élnek, és ők már nem is térnek haza. A házaikat, az ingatlanjaikat jönnek és felvásárolják az eszékiek, az egykori háborús nyerészkedők, a nem magyarok. Mi szép csendben elfogyunk, ők meg elfoglalják a helyünket. Kihal az itteni magyarság.

Szabó Angéla