Azt a vajdasági magyar fiatalt, aki az elmúlt napokban betekintést
nyerhetett a VMSZ nyitottságon alapuló, nem titkos, nem végleges és nem is
pártos programjába, azt egy szempillantás alatt foglyul ejtette a felvázolt
szebb jövő, amely már befordult az utcánkba a sarkon és csupán egy hajításnyira
van tőlünk. Aki a meg sem hirdetett versenypályázaton nyert cégek listáját
szemrevételezhette, az már végérvényesen a mi katonánk, az már nem megy sehova
– hatökrös szekérrel sem lehetne a szülőfalujából elvontatni, a szülővárosából
kimozdítani.
Az ősei földjébe mind a húsz körmével kapaszkodó, kalandvágyból itthon
maradó ifjút (aki világéletében utálta a vasárnapi ebéd utáni mosogatást,
akinek a saját szobáját is az anyja tartotta rendben) most már hiába várja
hívogató tárt karokkal London meg Bécs, a
bácskai-bánáti röghöz kötött magyar gyerekre csábító idegen föld többé ne
nagyon számítson, mert nem fog ő ott se mosogatni, se takarítani! Százszor
inkább itthon marad Szabadkán Csákányéknál poros borosüveget tisztogatni meg
Beaujolais helyett borseprőt, ruskót szopogatni; Topolyán Brindzáéknál
pálinkacefrét keverni vagy bicikliküllőt fényesíteni; a csókai Árok péknél
liszteszsákot stószolni; ifj. Méhesék moravicai láncgyárában zsírosbödönt,
üstházat lakkozni vagy a kétmillió eurót mindennemű mini pánik nélkül felmarkoló
Mini Paniban fornetti pogácsát csomagolni. Mert a jóféle mákos kalácshoz
szokott, öntöttvas-sparhelt lassú tüzén főzött, csoki poros krémmel töltött
nápolyin nevelkedett, sampite/lúdláb meg rigójancsi után sóvárgó fiataljainknak
még az aranyárban kidekázott, se színe, se íze-féle fagyasztott fornetti is
jobban ízlik itthon, mint a schwarzwald szelet a messzi idegenben. Főleg most,
hogy kiderült (illetve: épp csak az nem
derült ki!), hogy mennyi-mennyi, kimondottan rájuk szabott vadonatúj
munkahely várja őket!
És akkor azt még meg sem pendítettük, hogy nem csupán melós, kétkezi
munkás, hanem még kutató is válhat belőlük, ha nem szaladnak menten világgá,
hanem hosszútűrők, s kivárják, hogy a műgonddal kiválasztott 38 vajdasági
magyar cég egy kicsit megkapaszkodjon egzisztenciálisan, s aztán majd nekik is
lesz kibe/mibe csimpaszkodniuk. És akkor végre – a 38 eurómillióval –
mérsékelhetjük a nagy magyar agyelszívást, a világgá menéssel kezdődő
szerencsepróbálást!
„Olyan jó olvasni, hogy mi
mindenre van szükség hirtelen: Budapest--Belgrád szupervasútra, magyar egyetemre,
munkahelyekre, kenyérre, íme, kutatókra is… csak mintha fordulva ülnénk fel a
lóra: minek fiatal kutató, ha nincs fiatal kutatói hely, kilátásban lévő munka…
mit fog kutatni? Saját magát nézegeti a tükörben?” – írja az egyik hozzászóló a Vajdaságba
vándorolt magyarországi milliók leosztásával foglalkozó cikk kapcsán.
Mit kutasson, mit kutasson?! (Az ilyen többtáskányi, messziről jött,
titokzatos pénzek eredetét és útját (alighanem) okosan teszi, ha soha nem
fürkészi, ne más táskájában kutasson!) Helyette, majd mindjárt sorolom, hogy
mit.
Egy jó hírű falusi állatfarmon testközelben, tudományos alapossággal
vizsgálhatja például, miként válik, alakul át szerves istállótrágyává a sok-sok
műanyag vacakból előállított állati eledel. Ámbár ilyesfajta szédületes karrier
megalapozására csak akkor lesz esélye, ha középiskolai (ahogy nálunk nevezik:
technikusi) diplomával a farzsebében (vagy inkább a gumicsizmája szárában), elszegődik a modern kori földesúrhoz modern kori béresnek.
Uradalmi jobbágynak. Ha valamelyik nagygazdánál malacetetőnek, csirkeitatónak,
lóvakarónak vagy tehenészlegénynek áll. Mindenes, all inclusive cowboynak, mint
módi volt egykor a Vadnyugaton. Meg még az is kell hozzá, hogy ezek a falusi
nyelven csak díszparasztoknak titulált gazdaságok megkapják a politikusi
becsszóra megígért 200 ezer eurós egzisztenciális kapaszkodót. Mert akkor
menten elszántják a régi mezsgyekarót és megtoldják a tanya körüli birtokot
néhány újabb nadrágszíjparcellával, és a cukrászda előtt lebzselő, Novi Pazar-i
jószágkínzó kupecoktól beszereznek pár borjút vagy fejőstehenet. A
megszaporodott tennivaló miatt pedig esetleg alkalmaznak egy újabb, ereje
teljében lévő magyar béresgyereket. (Nem ám ötven embert a 200 ezer eurós
egzisztenciális kapaszkodóra, nem is egy kisebb ütőképes brigádot, hanem csak
egy-két betanított mindenest!) És azt is
legfeljebb százhúsz dináros órabérért! Az ilyenfajta megbecsüléshez pedig a
leendő alkalmazottnak illendő nem savanyú pofát, hanem jó képet vágnia, mert a
birtokon nem csupán munkát, hanem jóféle házi kosztot is kap.
Amennyiben az ifjú kutatótanonc kissé finnyás orrú és nemigen szíveli a
marhák körüli napi kétszeri foglalatosságot vagy a tömény istállószagot, úgy
levegőváltozás gyanánt traktorkabinba pattanhat, és tarlóhántás közben alaposan
feltérképezheti a faluszéli gazdaparadicsom határait. Statisztikai adatokkal
megpatkolt beszámolót készíthet az egy kataszteri holdon garázdálkodó mezei
pockok és egerek őszi-téli hadjáratáról.
Azt azért még idejekorán kalkulálja bele a számításba, hogy a
szántás-vetés-boronálás, vetőmagzsákolás, műtrágyaszórás nem fizet olyan
busásan, mint a kerítésen belüli, góré/fészer/műhely körüli, udvaron való sürgölődés.
Ugyanis a traktoristát (ahogy mifelénk mondják) valamivel hitványabban bérezik,
mint a jószággondozót: a falusi legenda szerint a szántóföldi pilóta 90-100 dináros
órabérért rázathatja szét gazdája földjén a csontjait.
A két kiemelt fontosságú csantavéri tehenészetben alighanem ilyen fejlődési
perspektívái adódnak a fiatal kutatónak. A gyümölcstermő homokvidéken,
Bácsszőlősön nyilván másmilyenek. Ott tanulmányozhatja a fametszés utáni
rőzseszedés kévébe kötési módozatait, és ha elég szemfüles, ellesheti a
hullóalma-válogatás fortélyait is. Ismereteket szerezhet a fóliasátor (saját
bőrén tapasztalt) mikroklímájáról, valamint feljegyzéseket készíthet a
palánta-előnevelés derékgörnyesztő gyötrelmeiről. Az órabér, a napszám,
gondolom, a gyümölcsösben, a konyhakertészetben is hasonló, mint a
jószágtelepeken. (Ezt csupáncsak azért említem, mert már a pár órás alkalmi
takarítást vállaló asszonyok is leginkább 150 dináros óradíjért mossák az
alakot és törölik a port.)
Még véletlenül sem szeretnék igazságtalan lenni az ominózus táblázatban
szerepelő magángazdaságokkal szemben! Falubelijeimet ismerve, ők bizonyára
megéltek volna már e támogatás nélkül is, hiszen őket már a megboldogult
szocializmus éveiben is követendő példákként, mintagazdaságokként mutogatták,
ilyetén pedig az egzisztenciális megkapaszkodásukat ők már évtizedekkel ezelőtt
megalapozták. Nem most akarnak egzisztenciálisan megkapaszkodni, mint azt a
„nyitottságon alapuló akcióterv” sugallja. (Ahogy más érintett cégek vezetői
sem tegnap kezdték a szakmát.) És persze derekasan/rabszolgásan meg is dolgoztak
azért, amijük van. Mi viszont még hálásak is lehetünk nekik, mert 20-30
embernek munkát, ugyanennyi családnak pedig kenyeret (meg tejet) adnak.
És mi az ő 200 ezer eurójuk Bunfordék
7 és fél millió eurójához képest?! Csak macskaköhögés.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése