A már jól bevált – több évtizedes – szerbiai gyakorlat azt mutatja, hogy ez az állam rendszeresen és módszeresen kirabolja a saját állampolgárait. Teszi ezt rafinált, perfid módon, válogatott eszközökkel: sarcolja a lakosságot adóval, járulékkal, illetékkel, közműszámlák kézbesítésével.
Öntözni kellett volna, nem lecsapolni!
A nyár folyamán a vízlecsapolási díj – kamatos kamattal történő – könyörtelen megfizettetése háborította fel több észak- és közép-bácskai településen az embereket. Hiába hőbörögtek – mondván, hogy ilyen aszályos esztendőben, ekkora szárazság idején öntözni, locsolni kellett volna, méghozzá erőteljesen, nemhogy lecsapolni, vizet elvezetni. Egész nyáron olyan kevés csapadék hullott, hogy nem is volt mit lecsapolni. Szabadkán történt meg az eset, hogy (noha rendszeresen tisztázta a számláit, semmiféle tartozása nem volt – a 39 ezer dináros vízlecsapolási illetékre 100 ezer dináros kamatot számítottak fel. Az érintett természetesen nem hagyta a dolgot annyiban, panaszt tett, de mint utóbb kiderült, hiába lobogtatta a befizetésekkor kapott számláit és hiába bizonygatta, hogy egy para tartozása sincsen, az érvelését teljesen figyelmen kívül hagyták. Azzal rázták le, hogy ha befizet egy bizonyos összeget ügyintézés címén, akkor majd utánanéznek, hogy valóban történt-e mulasztás, vétettek-e hibát a számlázás során. Ezt viszont az ügyfél visszautasította, vagyis nem volt hajlandó ezért külön fizetni, így hát minden maradt a régiben.
Egy másik helységben a Helyi Közösség irodájában élhettek panasszal a polgárok, meg is tették az észrevételeiket, írásba adták a kifogásaikat, ez azonban nem változtatott a dolog végkimenetelén. Nem sok idő telt el, és a postás újra meghozta a nevükre szóló lecsapolási illetéket, ami úgy nézett ki, hogy a korábban megszabott összeget kamattal tetézték. Vagyis: kiküldték még egyszer, de már a felszámított kamattal együtt.
Történt olyan eset is, hogy a „vízelvezetés” költségeit az érintett egy összegben fizette ki, mivel a számla ugyanarra a névre szólt és ugyanarra a lakcímre érkezett, és azt gondolta, hogy ezzel el is vetette a vízlecsapolási illeték gondját – de nem így történt. Csak saját magának okozott problémát és újabb szaladgálást, utánajárást. Mivel az illetőnek nemcsak Szabadka község területén van termőföldje, hanem olyan parcellái is vannak, amelyek Topolyához tartoznak, illetve a zentai határban terülnek el, ezért mindegyiket külön-külön számlára kellett volna befizetnie. Így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a szabadkai számlán komoly túlfizetés jelentkezett, a másik kettőre viszont egyáltalán nem érkezett befizetés, vagyis a tartozás változatlanul megmaradt. Amikor ezt közölték vele, azt is a tudtára adták, hogy az ügy kibogozásában nem tudnak segíteni, neki magának kell „szétszálaznia”, vagyis el kell mennie Topolyára is meg Zentára is, ha a végére akar járni.
„Ha nem történt leolvasás, nincs mit számlázni!”
Az elmúlt hetekben a szokatlanul magas vízdíjak okoztak felháborodást. Az egyik településen kihasználták a közösségi média által nyújtott lehetőséget, egy felhívást tettek közzé, hogy a panaszosok írják fel, kinek hány köbméterrel számítottak fel többet az elfogyasztott ivóvíz esetében. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderült, hogy sok helyen két-három hónapon át nem is olvasták le a mérőóra állását – noha a vízaknák tavasztól-őszig általában könnyebben hozzáférhetőek, mint a tél folyamán –, a tartozásról szóló számlák viszont minden hónapban megérkeztek.
Ezt írta az egyik hozzászóló: Mindenki leolvashatja magának, és el lehet küldeni nekik. Ha már mindenki tud netezni, facebookozni, okos lenni, akkor tessék saját érdekből elküldeni és a gond elhárítva! Amint lenni szokott, kisvártatva erre is megérkezett a trompf. Mert vannak, akik a leolvasást nem bízzák másra, maguk végzik, viszont ez sem bizonyul minden esetben tökéletes megoldásnak. – Én hónapokig küldtem, de nem vették figyelembe – panaszolta a másik fogyasztó.
Egy újabb észrevétel: Számtalanszor reklamáltam, e-mailt küldtem, fényképet a vízóráról, aztán ismét rosszul számolták el. Komoly gondok vannak a közvállalatokban. Ha nem olvasták le, akkor nincs mit számlázni!
Megint másik vélemény: Nálunk is mindig gond volt, de hogy megkíméljem magunkat a sok kellemetlenségtől, bementem a szabadkai irodába és megcsináltam velük a szerződést, hogy „önolvasó" legyek. Minden hónapnak ugyanazon a napán beküldöm az állást. Ez már majd két éve így megy, nem érdekel, kinek a dolga lenne normálisan leolvasni, hogy ne egyen az ideg, ez miatt én ezt megcsináltam. Azóta semmi gondom.
– Le sem olvassák, a hasukra csapnak, és annyi! A hülye meg fizet! Már három hónapja megy a dolog – írta egy elégedetlen fogyasztó.
– Nálam is ugyanez a helyzet. Előző hónapokban töltöttük a medencét, most ebben a hónapban nem volt nagy fogyasztásunk, és ugyanannyit fizettünk, mint korábban.
– Én mindig előre fizetek, mégis szaladgálnom kell. Sosem volt rendben. Személyesen voltam Szabadkán, és a végén még én kaptam figyelmeztetést, holott túlfizetésem volt, és még a következő leolvasáskor is 23 köbméterrel többet írtak be – panaszolta egy fogyasztó.
Végezetül néhány példa a túlszámlázással kapcsolatban: Huszonöt köbméterrel számláztak többet. Nálunk 100-zal volt több, és hónapokig szaladgáltam a Vízművekbe minden számlával. Csak 40 köbméterrel írtak többet. Hatvannégy köbméter után fizetek, de a vízórám csak 37-et mutat – ráadásul nem is a vízaknában van, hanem a szobában, mert már egy évvel ezelőtt kivettük, azóta nincs is fogyasztás…
És a felsorolást bőven lehetne folytatni.
„Azt mondták, hogy lopjuk az áramot”
A Topolyán élő Curnovity házaspár otthonában egy hónappal ezelőtt kikapcsolták a villanyáramot. Elköltöztek a saját házukból, kénytelenek másutt meghúzni magukat. Erzsébet (a képen) a következőket mesélte:
– Azt mondták, hogy lopjuk az áramot, ami szemenszedett hazugság. Mindig fizettük a számlákat, előfordult, hogy néha egy kis késéssel, de az soha nem történt meg, hogy figyelmeztetést, felszólítást kellett küldeniük. Általában 5-6 ezer dinár körüli volt a havi fogyasztásunk. Nem árammal fűtünk, csak azokat a háztartási gépeket használjuk, amelyek minden családban megtalálhatóak. Van egy ipari varrógépem is, de nem használom minden nap, vagyis semmi sem indokolja azt a hatalmas tartozást, amit a nyakunkba akarnak varrni.
Amikor a kikapcsolást végezték, elhívták az egyik rokonunkat is, aki az ő vállalatukban dolgozik, ő is jelen volt, és megkérdezte tőlünk, hogy: „Nena, ti lopjátok az áramot?” Dehogy lopjuk, nem értünk mi az ilyesmihez! A férjem súlyos beteg, agyi infarktuson esett át, 80 éves, én meg 71 vagyok. Elképzelni sem tudjuk, hogy keletkezett ez az abnormális fogyasztás – fél év alatt 13 ezer kilowatt – és az ezzel járó 155 ezer dináros tartozás. Ekkora összeget képtelenség befizetni, a párom 32 ezer dináros nyugdíjat kap. Azt mondták, hogy egy új, digitális mérőóra felszerelése 50-80 ezer dinárba kerül.
Nem maradhattuk az áram nélküli házban, ezért a fiam családjához költöztünk. Most itt főzök, itt mosok, itt élünk, pedig nekik is van épp elég gondjuk a két kiskorú gyerek mellett. Kénytelenek voltunk ügyvédhez meg az ombudsmanhoz folyamodni. Hogy miként alakul tovább az ügyünk, fogalmunk sincs, nem hiányzik már öregségünkre egy ilyen hercehurca. Teljesen kivagyunk idegileg.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése