A szabadkai városvezetést nem érdekli a falusiak nyomora

Fásultság, kiábrándultság, beletörődés vagy pedig a félelem az, ami az utóbbi években úrrá lett a csantavérieken? Ki tudná erre a kérdésre a helyes választ megadni?

Furcsa és érthetetlen is, mert régen azért máshogy volt. Harciasabb volt a falu lakossága, gyanakvó és kritikus szemléletű, nem lehetett éppen minden eszement intézkedést elfogadtatni az itt élő emberekkel. Az egység ugyan mindig is kétséges volt, és a megosztottság örökös jellemzője ennek a faluknak, de mégis, ha a helyzet úgy kívánta, ki tudtak állni magukért, az érdekeikért.

Mára ez már nagyon megváltozott. Kevesen zúgolódnak, zsörtölődnek, és még kevesebben vállalják a cselekvést. Mintha beletörődtek volna a megváltoztathatatlanba. Pedig mindig akad járható út, és kínálkozik megoldás is, ha van hozzá akarat és összefogás. Csakhogy nálunk senki nem indítványozott egy falugyűlést, nem zajlott csendes tiltakozás, békés felvonulás sem az egészségház, sem a „községháza” előtt, a traktoros gazdák, a gépkocsival rendelkezők nem zárták le az utakat… Nem történt semmi.

A nyáron még úgy látszott, hogy valami megmozdult ebben a Csipkerózsika álmát alvó faluban, az emberek aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy így tiltakozzanak az egészségügyben elrendelt leépítés miatt. Akkor szinte egyik napról a másikra – drasztikus orvoshiányra hivatkozva – megszüntették a helyi egészségházban a hétvégi és az éjszakai ügyeletet, és elvették, elvitték a falu mentőautóját is a sofőrével együtt. Azóta – most már lassan két hónapja – munkanapokon este 8 óra után, szombatonként pedig 14 óra után Csantavéren és a környező kisebb falvakban nincsen orvos, nincsen nővér és a nap 24 órájában egyáltalán nincsen mentőkocsi sem, hanem baj esetén a szabadkai sürgősségi központhoz kell fordulni. Onnan érkezik majd – telefonhívásra – a segítség. Huszonöt kilométer távolságról. Vagy még messzebbről. Attól függően, hogy éppen akkor éppen merre tartózkodnak a mentőautók. Szóval: kiszolgáltatott helyzet ez a javából! Ez a fajta hozzáállás és ezek a megoldási módozatok aligha fogják öregbíteni az egykor volt fejlett és színvonalas szabadkai egészségügyi ellátás hírnevét.

Nem az emberek jóléte a cél

Hogy mennyire hátrányos helyzetbe hozza ez az igazságtalan megkülönböztetés a város területén kívül élő polgárokat, és hogy milyen tragédiák várhatók ennek az esztelen és felelőtlen döntésnek a következtében, arra máris akadt néhány példa. Olyan eset is, amely tragédiával, halállal végződött.  

Az alábbiakban megosztok néhány véleményt, amit a csantavériek fogalmaztak meg a közösségi oldalakon a helyi egészségügyi szolgáltatás leépítésével kapcsolatban:

Bata Mária: Ezt nem lenne szabad annyiban hagyni!

Balázs Árpád: Ezért fizetjük az egészségügyi biztosítást?  Amikor bajunk van, meg is halhatunk, senkit nem érdekel.

Veréb Rozália: Úgy látszik, a falunk vezetője olyan életerős ember, akinek soha nem lesz szüksége orvosra!

Szalkai Graciella: Van rá példa, hogy hiába hívják a 194-es számot, nem jönnek ki a beteghez.

Varga Brigitta: 3-4 próbálkozás után sem vitték be a kórházba a nagyon beteget, végül el kellett vinnem privátul, az utalta be rögtön, de már késő volt (még vártuk a sürgősségin, hogy bent tartják-e vagy sem, aközben rohant be a mentőcsapat egy részeg emberrel). Úgyhogy csak szólok mindenkinek, ha be akarnak jutni a kórházba, igyon meg a beteg pár pálinkát, aztán verje szét a fejét, hogy vérezzen, akkor be fogja vinni a mentő, és akkor talán ránéznek majd az igazi bajára is!

Mészáros Teréz: Én is úgy jártam velük tavaly, amikor Kamenicáról visszahoztak. Második infarktusom volt meg asztmás is vagyok. Kaptam 2 sztentet 5 nap alatt. Sem menni, sem beszélni nem bírtam. Kérték, mondjam meg, milyen orvosságokat szedek. Levegőt nem kaptam, nemhogy beszéljek. De KI NEM JÖTTEK. Sajnos.

Oláh Izabella: Itt a falu vezetősége egyenlő a nullával. A kistemetőnél a kutyák túlszaporodását sem tudta megoldani. Igaz, nem ők járnak itt el rettegve, mért is tennének bármit is. Tudni lehet, kinél vannak a kutyák, de nem tesznek semmit. Mikor hajnalban megy az ember dolgozni, attól retteg, hogy talán nem fog rárontani 10 kutya, nem beszélve arról, hogy szeptembertől az iskolába induló gyerekeket kísérgetni kell. Felháborító, hogy egy ilyen problémát sem tud a falu vezetősége megoldani.

Anitics Izabella: Amíg a poszton lévő párt irányít, és amíg az emberek általuk bárhogyan is megvehetőek, addig semmiképp nem számíthatunk jobb helyzetre. Lássuk be: MINDENT ,,fentről irányítanak", így a falu vezetőségét is. A cél nem az emberek jóléte. Amíg csak egymásra mutogatunk, irigykedünk, rosszindulatúak vagyunk, addig a nagyhatalom leeszi az emberről a húst, még azt a keveset is, ami még talán van rajtunk. Ideje lenne elgondolkozni, és a gonoszkodás helyett összefogni végre.

Erdélyi Szöllősi Márta: Bajmokon is ez a helyzet. Mert akinek nincs lehetősége éjszaka bejutni az ügyeletre, vagy ha van is, de ne adja Isten, későn, azt kinek a számlájára kellene írni? Az senkit nem érdekel!

A faluban élő és az itteni egészségházban dolgozók (nővérek, sofőrök) helyismeretét semmi sem képes pótolni, az ő helyzeti előnyükkel szemben senki sem veheti fel a versenyt. Ismerik a lakosságot, tudnak az idős és krónikus betegekről, tudják, hogy kik a családtagjaik, és nem utolsósorban kiválóan ismerik a csantavéri utcákat, az utak állapotát, tudják, hogy melyik utcába az út melyik végéről érdemes behajtani, hol vannak kátyúk, gödrök, hol áll meg a víz az úton. Ismerik a szomszédokat is, így azt is tudják, hogy baj esetén kitől lehet segítséget kérni. A városból kiérkezők minden jószándékuk, jóakaratuk ellenére sem képesek – legalábbis ilyen szempontból – felvenni a versenyt a helyiekkel. Tévedés ne essék: a csantavérieknek nincs kifogásuk a szabadkai mentősökkel szemben, nem vitatják a szaktudásukat, a szakértelmüket, ellenkezőleg: számtalan esetben dicsérő szavakkal illették a segítséget nyújtókat. Csupán azt kifogásolják, hogy miért kellett egy évtizedek óta működő, jól bejáródott rendszert megszüntetni. Mert az orvoshiány, amire hivatkoznak, alighanem csak kamu – hiszen eddig is az volt, és ezután is az lesz. Ez a helyzet nem oldódik meg vasárnapról hétfőre virradóra. Sok-sok évi rossz káderpolitika következménye. Miatta mégis a történetben vétlen lakosságot, a kiszolgáltatott betegeket büntetik.

Kit hibáztassak?

A helyismeret behozhatatlan és pótolhatatlan előnyét példázza az alábbi eset, ami már a hétvégi és az éjszakai ügyelet megszüntetése óta történt.  Amikor is a városból kihívott mentőautó – már beérkezve a faluba – 20 percig kereste a megadott lakcímet.

Egy lábtörött férfit kellett volna ellenőrzésre a kórházba vinniük. Reggel 8 órára készenlétben állt a beteg, és várta a mentőautót. De hiába várta. Kilenc óra tájban, az ablaknál ülve, látta, hogy a kocsi lassan elhaladt a házuk előtt, majd megfordult és elment. Megijedt, hogy őt itthon hagyták, ezért megkérte egyik ismerősét, hogy telefonáljon be az egészségházba, és jelentse, hogy a mentőkocsi ne menjen el nélküle. Ekkor már kiállt az utcára, és törött lábbal az út mellett várakozott. Amikor a mentőautó végre megérkezett, a sofőr azt mondta, hogy hiba történt, ugyanis a GPS elirányította őket, ezért nem találták meg a megadott címet. Kb. 20 perc eltelt, mire megérkeztek a megadott címre. Kérdés, hogy mi történt volna, ha éppen egy életveszélyes állapotban lévő beteghez riasztják őket? Mire kiérkeztek, a beteg akár meg is halhatott volna.

Az eltelt egy hónapban történt az az eset is, amelyet szintén egy helybeli panaszolt el:

– Édesanyám rákbeteg volt, de még csak a kezdeti stádiumban. Ez azt jelenti, hogy tudott gondoskodni magáról, nemigen szorult segítségre – mondta. – Idén dagadni kezdett a lába, megállapították, hogy kötőszöveti gyulladása van, emiatt kötözésre járt az egészségházba. Egy este azzal hívott fel, hogy erős hasfájása van. Azonnal elmentem hozzá, ült az ágyán, de látszott rajta, hogy valóban rosszul van. Zavart volt a tekintete. Én hívtam a mentőket, elmondtam a panaszait, és kértem, hogy jöjjenek ki, nézzék meg. Egy orvos, ha ránéz, többet meg tud állapítani, mint én. Azt mondták, hogy adjak neki Buscopánt meg Klometolt. De nem jöttek ki… Másnap reggel 7 órakor az édesanyámat halva találtam. Számomra ez borzasztó érzés volt. Most is úgy érzem, mintha az én lelkemen száradna a halála. A kezelő orvosa is azt mondta, hogy számára ez az eset érthetetlen, „nem volt a maga anyja annyira beteg, hogy meghaljon”. Mégis ez történt. Most kit hibáztassak?

Nem tartozik a hatáskörükbe???

Időközben, nem egészen egy hónap elteltével, megérkezett a válasz is az újonnan előállt helyzettel elégedetlen csantavéri, visnyeváci, dusanovói és új-zsedniki polgárok beadványára. A semmitmondó reagálás. Szabadka város, annak önkormányzata, amelyhez a külvárosi települések is tartoznak, mint, aki jól végezte dolgát: mossa kezeit. Neki az égvilágon semmi köze nincsen a területén működő egészségházakhoz, nem áll módjában azok munkáját befolyásolni, és ebből kifolyólag, nem is érdekli az érintettek problémája. Ezt írta meg válaszában Gyivánovity Dániel, a Községi Képviselő-testület elnöke.

Nágel János, a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti frakciójának vezetője pedig még annyi fáradtságot sem vett magának, hogy néhány önálló gondolatot megfogalmazzon egy olyan drasztikus döntés, mint amilyen a külvárosi egészségházak leépítése, hatáskörének a megnyirbálása kapcsán, hanem szóról szóra átmásolta a Gyivánovity által leírtakat.

Szégyen és gyalázat. Ez testvérek között is azt jelenti, hogy a VMSZ és a várost vele vállvetve irányító haladó párt teljességgel semmibe veszi legalább tízezer polgára kérését  (mert ugyan ki az az épeszű csantavéri, bajmoki, dusanovói, visnyeváci és új-zsedniki ember, aki egy ilyen leépítést helyesel?!), és a beadványukat egyetlen mozdulattal lesöpri az asztalról, és esze ágában sincs lépéseket tenni az ügyük érdekében.

A mély együttérzésről tanúskodó zseniális választ kitehetjük az ablakba. Örüljünk és legyünk hálásak azért, hogy egyáltalán elolvasni méltóztatták a beadványt. Meg legyünk büszkék a politikusainkra. Magunk választottuk őket.  

Érdemlünk mást?

Szabó Angéla