2024. augusztus 23., péntek

„Embervadászatot folytattak…”

Most már hosszú ideje szörnyűlködve nézzük az ukrajnai erőszakos katonai mozgósítás képsorait, és mindig megállapítjuk, hogy ez a kötéllel való verbuválás a vajdasági magyarok számára nagyon ismerős, volt benne részük bőven 30 évvel ezelőtt. Aki nem akart eleget tenni a katonai behívó parancsnak, aki nem akarta Horvátországban „véde(lmez)ni a hazát”, vagy nem volt kedve Boszniában „meghalni a hazáért”, és inkább a heteken, hónapokon át tartó rejtőzködést választotta, annak minden egyes napja rettegésben telt el. Ugyanezt látjuk napjainkban Ukrajnában is, az ottani történések számunkra már ismerősek és félelmetesen ismétlődnek. Ahogy a vajdasági magyarok nem akartak meghalni egy olyan országért, amely tulajdonképpen már a háború idején sem létezett, úgy a renitens ukránoknak sincs kedvük feláldozni az életüket azért a hazáért, amit az ország vezetői már régen kiárusítottak, eladtak, idegen pénzemberek kezére játszottak.

A kavillói kényszerrukkolás

A 90-es évek délszláv háborúinak idején jó néhány településen történtek rendőri és katonai erőfitogtatások, túlkapások. Nekünk, délvidékieknek talán az egyik legemlékezetesebb eset a kavillói kényszerrukkolás marad, amikor az ifjú vőlegényt (pontosabban: már az újdonsült férjet) az esküvője napján a saját lakodalmából vitték el a topolyai egyenruhások – az udvarukban felállított sátorban ünneplő, vigadó lakodalmas vendégsereg és a már áldott állapotban lévő ifjú feleség szeme láttára. Akik hiába zúgolódtak, méltatlankodtak, az ünnepelt erőszakos elhurcolását nem tudták megakadályozni.

Ez 1991. június 29-én, Péter és Pál napján történt. A zöld katonai terepjáró felbukkanása azon a kísérteties éjszakán mindent elrontott, olyan volt, mintha egy halottaskocsi érkezett volna a házhoz – mondta a házaspár, akik azóta is együtt élnek, és akik számára életük végéig ez egy nyomasztó emlék marad.

Amikor néhány évvel ezelőtt náluk jártam, felidézték a lakodalmuk utolsó óráinak történéseit.

– Éjfél előtt pár perccel egy katonai terepjáró jelent meg a házunk előtt, bekanyarodott az udvarunkba, és a lakodalmas sátor bejárata előtt megállt. Három férfi szállt ki a kocsiból, két szerb nemzetiségű a topolyai kaszárnyából és egy pobedai magyar, akit ismertünk. Nem sokat teketóriáztak, rögtön megmondták, hogy a férjemért jöttek és azonnal viszik is tartalékos katonának – mesélte a feleség.

– Értetlenül álltunk valamennyien, hitetlenkedve néztünk egymásra. Rögtön elhallgatott a zene, körülfogtak bennünket a vendégek, és próbálták megértetni a hívatlan látogatókkal, hogy ma házasodtunk össze, javában áll a lakodalom, nem vihetik el a vőlegényt katonának a saját esküvője napján. Amikor láttuk, hogy minden észérv, győzködés hiábavaló, itt már úgysincs mit tenni, bementünk a házba. Oda is utánunk jöttek és megálltak az ajtóban, nehogy az uram még az utolsó pillanatban megszökjön.

– Nem tágítottak. Hiába védekeztem azzal, hogy nekem nincs is katonai behívóm, sőt akkoriban még nem is hallottunk olyan hírt, hogy bárkit is elvittek volna akár Kavillóból, akár a környékbeli falvakból. Kértük, hogy legyenek belátással, mi régóta készültünk erre a napra, és most itt van a 150-160 vendég, ne rontsák el az ünneplést. Sőt: felajánlottam, hogy ha valóban el kell mennem katonának, akkor reggel magam fogok jelentkezni. De hasztalan volt minden, csak elvittek – mondta a férj.

A katonáskodása 45 napig tartott, de a leszerelése után pár héttel újra mozgósítani akarták, akkor már a behívót is vitték. Ő azonban inkább a bujdosást választotta. De az erőszakos toborzókat sem kellett félteni: elvitték helyette a bátyját, akit csak 90 nap elteltével engedtek haza.

Mindhárom testvért elvitték

Másutt is történt kényszersorozás. Óbecsén egy családból mind az 5 férfitestvér megjárta a harcteret. Sajnos ők nem álltak rá arra, hogy akár névtelenül is nyilatkozzanak és elmondják a háborúban szerzett tapasztalataikat. De egy másik (szintén becsei) család legfiatalabb férfitagja elmesélte a maguk történetét, amely tragédiával, halálesettel végződött.

 – 1991. november 25-én este egyenruhások jöttek értünk. Korábban még viccelődtünk is, hogy minket, a 3 testvért úgysem visznek el a háborúba, de alaposan melléfogtunk. Mindannyian otthon voltunk. Senki nem tanúsítottunk ellenállást, nem próbálkoztunk szökéssel, zokszó nélkül engedelmeskedtünk. Akkoriban a legtöbb vajdasági magyar így cselekedett. Nem választottak szét bennünket, mindhárman átkerültünk Horvátországba.

December 6-án parancsot kaptunk a bevetésre. Hatalmas napraforgótáblákban haladtunk, meneteltünk előre. A termés a földeken mindenütt talpon állt, abban az évben arrafelé elmaradt az aratás. Középen vonultak a tankok és a páncélozott szállítójárművek, kétfelől pedig a gyalogság. A két bátyám az egyik oldalon menetelt, én meg a másikon. Valójában fogalmunk sem volt arról, hogy merre járunk, hol vagyunk, csak azt tudtuk, hogy útnak indítottak bennünket Eszék felé.

Váratlanul ránk támadtak. Egy aknavetőből a menetoszlopba lőttek. A lövedék a testvéreim mögött csapódott a földbe. Egyikük azonnal meghalt, a repeszdarabok széttépték a testét, a másik nem sérült meg, csak a levegőbe repítette a robbanás. A testvérünk holttestét mi ketten cipeltük ki a napraforgótáblából az útra, hogy elszállíthassák. Három kiskorú gyerek maradt utána félárván.

Nagykikindán, az öntödéből, a munkahelyéről vezettek el egy magyar férfit. Több kollégájával együtt.

– Errefelé nem postán küldték ki a rukkolócédulákat, hanem embervadászatot folytattak – mondta az elhurcolt férfi rokona. – Kiszállt a katonai rendőrség a megadott címre, és ha otthon találták a keresett személyt, akkor azonnal magukkal vitték, de voltak olyanok is, akiket a gyárban fogtak el. A férjem testvére is így járt. (Megjegyzem, hogy a férjem akkor már tartalékosként szolgált.) A délutáni műszakban együtt, egymás mellett dolgoztunk. Éppen visszajöttünk a vacsoráról, és megint beálltunk a gépek mellé, amikor azt vettem észre, hogy egyenruhások léptek be a gyárcsarnok ajtaján. Egyenesen felénk tartottak, tehát pontosan tudták, hogy kit hol kell keresni. Odaléptek hozzá, pár mondatot váltottak, és már el is vezették. Csak annyit tudott mondani, hogy viszik tartalékosnak. Később hallottam, hogy ugyanazon az estén 5 vagy 6 másik férfit is ugyanígy kaptak el az öntödében.

Bajmokon a saját udvarából vezettek el egy fiatalembert, aki éppen a nagybátyjával hordta a góréba a kukoricát. A kukoricarakás mellől vitték el – úgy, ahogy volt, munkásruhában, piszkosan.

 – A fogdmegek mindössze annyit időt adtak a férjemnek, hogy elbúcsúzzon tőlem, és már tuszkolták is be a kocsiba. Átvitték Horvátországba és a vukovári harcokban meghalt. Egyetlen nappal a város elfoglalása előtt, 1991. november 17-én. Életveszélyes sérüléseket szenvedett, az egyik lábát is elvesztette, de még életben volt, amikor elindultak vele a zombori kórházba. De a sok vérveszteség miatt útközben meghalt. Valójában sosem tudtuk meg, hogy mi történt vele. Mindössze 23 éves volt. A kisfiunk pedig egy éves, aki úgy nőtt fel, hogy nem is ismerhette az apját – mesélte a felesége.

„Négy rendőr kísért az utcán”

Egy ismerősömtől hallottam a következő történetet, aki a háború idején egy szabadkai ipari vállalatban dolgozott. A gyárban akkor már különféle okok miatt sűrűn leállt a termelés, olyankor napokig, hetekig nem volt munkájuk. 1992 nyarán megint egy hosszabb kényszerpihenőre küldték a dolgozókat, amikor váratlanul értesítést kapott, hogy jelenjen meg a gyárban.

– Nekem akkor már volt katonai behívóm, ezért nem is mertem otthon aludni, hanem rejtőzködtem, és csak sötétedés után mentem haza a családomhoz egy rövid időre, de akkor is félve, rettegve, tekingetve az utcán, minden zajra, zörejre figyelve. És akkor már csak az alvó gyerekeket tudtam megnézni. De legalább láttam őket! – mondta. – Amikor szóltak, hogy be kell mennem a vállalatba, átvillant az agyamon, hogy ez akár veszélyes is lehet, mert elkaphatnak az utcán vagy az autóbuszban is, de meg kellett tennem. A portán már várt rám a honvédelmi referens (abban az időben minden valamirevaló vállalatnak volt ilyen alkalmazottja), aki azzal fogadott, hogy tudja, hogy nekem van behívóm, ezért azt ajánlja, hogy tegyek eleget a kötelezettségemnek. De ha másként gondolom, akár most rögtön meg is szökhetek, bár ennek semmi értelme nem lenne, mert rövid idő alatt elfognának…

Törtem a fejem, mitévő legyek. Nem sokkal ezután megjelent a gyárkapunál egy rendőrautó, benne 4 egyenruhással. Akkor arra gondoltam, hogy soha életemben nem követtem el egyetlen szabálysértést sem, semmiféle törvényellenességet, soha nem kaptam semmilyen büntetést, most meg 4 rendőr kísér az utcán, mint valami bűnözőt. Szörnyű érzés volt. Egyenesen a kelebiai úti kaszárnyába vittek, majd egy idő után a gombosi híd közelébe kerültem, ahol határőrizeti feladatot kaptam. Minden egyes éjszakán attól féltem, hogy át kell mennem a hídon, horvát területre, de arra nem került sor. Két hónapig voltam távol a családomtól, és az idő alatt sokat idegeskedtem – magam miatt is, az itthoniak miatt is. Megszereztem a magas vérnyomást, és nyugtatókat kezdtem szedni. Ez azóta is így van. Ennyi utóhatása maradt a katonáskodásomnak.

„A rendőrfőnök vadászott rám”

Egy Szabadkához tartozó településen azonos időben kapott behívót egy testvérpár – még a délszláv háborúk kezdetén, 1991 nyarán. Be is vonultak mindketten. A városi kaszárnyában nem volt nehéz dolguk, jobbára semmittevéssel teltek a napjaik. Katonaruhában ingyen utazhattak az autóbuszon, délutánonként rendszerint kereket oldottak, kiszöktek a laktanyából, hazamentek, otthon megaludtak, és reggel, mint akik jól végezték a dolgukat, visszatértek. Csendben, nyugalomban telt el mindkettőjük számára a kiszabott másfél-másfél hónap. Az idősebbet, aki a rendes katonai szolgálata idején fegyvermechanikus volt, többször nem is keresték, békén hagyták, a fiatalabbik viszont egy hónap elteltével ismét behívót kapott, de akkor már úgy döntött, hogy megtagadja az engedelmességet, és inkább bujkálni fog. Keresték is több alkalommal a megadott lakcímen, a szülői házban, de az édesanyja mindig azzal küldte el őket, hogy a fia nem tartózkodik otthon, átment Magyarországra. Ez persze nem volt igaz, mert továbbra is otthon volt, a munkahelyére is bejárt. Egy alkalommal szemtanút is vittek magukkal a családi házhoz kiérkező rendőrök, aki azt állította, hogy márpedig ő a saját szemével látta a faluban a „katonaszökevényt”.

– Eltartott egy ideig ez a rejtőzködés, mert a második, a kényszerrukkolásom már 92-ben történt – idézi fel az akkori történéseket a férfi. – Addigra már több alkalommal is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, legyek körültekintő, mert a helyi rendőrállomás főnöke nagyon szeretne elkapni. Megsúgták nekem, hogy a nyilvántartásból kikérte a fényképemet és azt is, hogy milyen autóval közlekedem. Legyek vele tisztában: vadászik rám.

Egy napon éppen a munkából mentem hazafelé, amikor a szemafor előtt meg kellett állnom. Előttem várakozott az autóbusz is és még néhány traktor, tehát semmi esélyem nem volt az előzésre. Ekkor vettem észre, hogy a rendőrautó is ott áll, csak az úttest másik oldalán. Amikor a rendőrfőnök megpillantott, egyenesen felém vette az irányt. A széttárt karjaival támaszkodott a kocsimra, szinte ráhasalt a motorház tetejére. Pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd azt mondta: „Na, most elkaptalak!”

Kiszállított az autóból, és közölte velem, hogy két választási lehetőségem van: vagy aláírom azonnal, hogy átvettem a katonai behívót, vagy egyenesen visznek a börtönbe. Nem a börtönt választottam. A saját kocsimat ott kellett hagynom az út mellett, beszállítottak a rendőrautóba és már indultak is velem Szabadkára, a kaszárnyába.

Pár nap után néhány társammal együtt átvezényeltek Horvátországba, Hercegszöllősre. Kombival mentünk, a gombosi hídon keltünk át a Dunán. A sportközpontban szállásoltak el bennünket, az öltözőket alakították át szobákká. Akkor már legalább 50 katona tartózkodott az épületben. Nem látszott veszélyes helynek, bár néha még hallottunk távoli ágyúdörgést, fegyverropogást. A falu lakossága javarészt helyben maradt, de azért láttunk üresen hagyott házakat is, több helyen útlezárások voltak, éjszaka pedig kijárási tilalom. Csak engedéllyel lehetett közlekedni. Mivel a beosztásom szerint közlekedési rendőr voltam, ott is ezt a munkát kellett végeznem, megállítani, igazoltatni az úton levőket. Egyszer kerültem éles helyzetbe, leállítottam egy kocsit, amiben két szerb férfi ült, a sofőr a kérésemre keresni kezdte a kijárási engedélyét, a mellette lévő azonban hangoskodni kezdett, és a fegyverét is elővette. Attól kezdve minden alkalommal kétszer is meggondoltam, hogy kit állítok meg az úton és kit nem, és éppen ebből lett a következő problémám, mert akkor meg a felettesem fogott fülön, hogy miért nem végzem rendesen a dolgomat. Le is fegyvereztek nemsokára. Jött Szabadkáról egy tiszt, aki elvette tőlem a fegyvert, és onnantól nem tartoztam senkinek felelősséggel. Utána az állomány felét a gombosi hídhoz vitték további szolgálatra, felét pedig visszahozták Szabadkára. Lehetett választani, ki megy, ki marad. Én gyorsan beültem a Szabadkára induló buszba, és miután megérkeztünk, haza is küldtek.  

Szabó Angéla     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése