Emlékezés Vukovár ostromára – 30 év után

„A jugoszláv szégyenhadsereg ott vesztette el a háborút!”

Harminc évvel ezelőtt, 1991. november derekán már a vége felé közeledett a Vukovárért folytatott harc. Az akkori Jugoszláv Néphadsereg és a különféle szabadcsapatok óriási erőfölénnyel ostromolták a várost meg annak környékét, és csak idő kérdése volt, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben mikor foglalhatják el. A város védői az utolsó percig nem adták fel a harcot.

A köztük harcoló vajdasági önkéntes, Földi József így emlékezik vissza azokra a napokra:

„A vukovári csata száz napig tartott”

 A jugoszláv szégyenhadsereg ott vesztette el a háborút. Ők ott tönkre lettek verve. Úgy a niši speciálisan kiképzett elit alakulatuk, mint a belgrádi gárda, azon kívül csetnikek, szabad csapatok. Az ő bevallásuk szerint 11 ezer katonát vesztettek ott el. Ha 11-et beismertek, akkor legalább 18 volt. Vukovár védelme 1991. október elején 1 620 főt számlált. Akkor jöttek még 900-an fegyvertelenül és Našicéről, Đakovóról. Ők többnyire ott el is estek. Vukovárnál volt az, hogy a tömegsírok tetejére állattetemeket hajigáltak, meszet öntöttek, egyeseket pedig egy sertésfarmon ledaráltak tápnak. Belenyomták a darálóba, ledarálták és megették a disznókkal. Őket már soha többé nem lehet megtalálni. Nyom nem maradt.

 A Vérdíj című könyvében Földi József ezt írja:

„Egy asszony karjában vitte féléves gyerekét. Közelről lőtték fejbe. A kisgyerek a földre esett, s négykézláb mászni kezdett. Az egyik csetnik – ezer közül megismerném máig – puskacsőre szúrta a gyereket, és félredobta, mint egy szatyrot. A puskacső tompa tárgy. Nem szúr, csak szakít.”

A halál zsoldosai c. könyvét pedig ekképpen ajánlják:

A szerző a polgárháború kitörésének kezdetén szökött a Vajdaságból Horvátországba, hogy a szerbek ellen harcoljon. Idegenlégiós kiképzésének hála, túlélte Vukovár ostromát, részt vett a mostari, vinkovcei és eszéki harcokban, Modrica, Plehana, Modrana felszabadításában és a dalmát tengerparti helikopteres bevetésekben. Horvátországban mindezek ellenére sem kapta meg a korábban megígért horvát állampolgárságot. Miután több ízben is hiába kérte leszerelését a Horvát Gárdából, főhadnagyi rangban dezertált és megszökött az országból.

Nem szokványos háborús beszámolót tart a kezében az olvasó. Már csak azért sem, mert a szerzője is kivételes ember – zsoldos, a halál zsoldosa, aki az utóbbi évtized számos fegyveres konfliktusában vett részt ebben a minőségében, s vált a gyilkosok célpontjává, de ő maga is gyilkolt, hiszen ezért fizették. Boszniában a szerbek vérdíjat tűztek a fejére, s ez a vérdíj jelenleg is érvényes – ebben a tudatban kell élnie ma is. Első kézből kapjuk tehát a véres események krónikáját, ráadásul egy egészen új nézőpontból, a zsoldos szemszögéből, belülről figyelve az eseményeket, magunk is átélve a kivételesen nehéz körülményeket és veszélyes helyzeteket, valamint a híradásokból már ismert borzalmakat.

„Egy ország hadserege rohanta le a saját népét”

– Egy háborúban is szoktak lenni bizonyos erkölcsi törvények – állapítja meg a Magyarok a balkáni háborúban című film II. részében a kérdező riporter. Földi József pedig ezt válaszolja rá:

– Egy háborúban igen, de ez nem volt háború, itt egy ország hadserege rohanta le a saját népét. És ez is okozta a vesztüket. Mert nincs az a hadsereg, amelyik egy népet le tud győzni. Parancsra erőszakolták a nőket, a nem szerb nemzetiségű nőket. Az volt a jelszavuk, hogy „szüljél csetnik gyereket, szerb gyereket! Legyen egy tisztességes dolog is a világon: szerb gyereket szüljél!” 

A Meghaltunk, és mégis élünk című könyvben ez olvasható:

Vukovárt teljesen körbevették és elvágták a külvilágtól. 15 órakor megkíséreltünk bejutni a városba, de a Nuštar és Vukovár között lévő Bogdanovcinál egy harckocsioszlop elzárta előlünk az utat. A jugoszlávok közölték, hogy öt percünk van arra, hogy eltűnjünk a környékről, ellenkező esetben ránk fognak lőni. Az előbb említett falu előtt lévő magaslatról végignézhettük, döbbenetes látvány volt, ahogy Vukovárt a levegőből bombázzák, de tulajdonképpen a lábunk alatt állásokat foglaló tankokkal és tüzérséggel is lövik, és a folyóról, a jugoszláv flottilla hajóinak ágyúival.

A legfrissebb horvát jelentések szerint, amelyek arra az időre korlátozódnak, mielőtt elvágták volna az összeköttetést, a városi kórházba érkezett huszonkét holttest, ebből tizenkettő horvát és tíz szövetségi, a sebesültek száma szintén nagyon magas. A kórházba is becsapódott több, a MIG-ekből kilőtt rakéta. Tegnap estére a horvátok biztosan állították, hogy lelőttek két újabb ellenséges repülőgépet, valamint hogy kilőttek nyolc tankot.

A Hotel Osijek pincéjében vagyunk. Mikor befejezem ezt a krónikát, halljuk a tankok közeli dübörgését. Készülnek a város bevételére.

„Az, ami Vukovárból maradt…”

A Rádió Vukovár beszüntette adásait. A hős városból utoljára hallott hírek megerősítik félelmeinket: az ellenség már a város szívében van, nincs elegendő muníció és fogytán az élelem.

A maga részéről a Rádió Belgrád azt jelenti, hogy a térségbe vezényelték a szerb főváros két elitalakulatát, a 81. és a 63. „Partizán” dandárt, olyan egységeket, amelyek rendszerint a belgrádi nagykutyák nyugalmát biztosítják. Ha igaz, hogy Vukovárra küldték őket, ez két dolgot jelent: 1. elhatározták, hogy bármi áron beveszik a várost, 2. sokkal több veszteséget szenvednek el, mint amennyiről a hivatalos jelentésekben szó esik.

A szövetségi hadsereg eddig már a hadsereg tízezer katonájából, tizenötezer szerb tartalékosból és több ezer helyi csetnikből, továbbá hatszáz harckocsiból, tankból és páncélozott harcjárműből vont gyűrűt Vukovár köré, a legyengült és csekély számú horvát védelmi erők köré, amelyek nem haladják meg a hatezer főt, és immár nyolcvanhét napja állnak ellen pihenés nélkül, példásan.

A hátam is lúdbőrzik, ha belegondolok, hogy ha Vukovár elesik, az ellenséges kontingens jó része Eszék ellen fordul majd, de ahhoz, hogy meg is érkezzenek oda, rajtunk kell átmenniük, és ez most szó szerint értendő…

 Semmi sem működik már. A kereskedelem megszűnt. Az utcák kihaltak. Első pillantásra ez egy halott város, azonban az élet megy tovább, csak a föld felszíne alá költözött, a pincékbe és a lakosság által az agresszió kezdetekor összetákolt kezdetleges óvóhelyekre. Az utcákat hihetetlen vastag rétegben borítja a törött üveg, a cserép, a tégla, a faágak, néhol egész fákat döntött ki a kartács. A házakon már nincs háztető, eltűntek az ajtók és ablakok, olyan archoz hasonlítanak, amely nem lát. Vak város. Itt-ott kiégett gépkocsik füstölgő csontváza.

1991. november 19-én megadja magát az, ami Vukovárból maradt. Hasztalan már minden. A Jugoszláv Néphadsereg és az Önkéntes Alakulatok (csetnikek) bevonulnak a városba.

Lejegyezte: Szabó Angéla