Egy vajdasági magyar zsoldos beszámolója Vukovár ostromáról
A vajdasági születésű Földi József 1991 májusában, a hónap végén úgy döntött, hogy átmegy Horvátországba, és beáll a honvédők közé. Erre a lépésre azért szánta rá magát, mert megérkezett a behívója az akkori Jugoszláv Néphadseregbe, számára viszont a másik oldal sokkal szimpatikusabb volt. Ő maga erről így vall a Magyarok a balkáni háborúban című filmben: A hetvenes évek elején rövidebb ideig részt vettem a Francia Idegenlégióban, szolgáltam két évet, majdnem hármat. Szváziföldön voltam, és Oranban megszöktem, így kerültem haza, Vajdaságba. 91. május 20-a körül kaptam a szerb behívót. Valahogy jobban vonzódtam a horvátokhoz, mint a szerbekhez, s a behívó után, úgy döntöttem, hogy én inkább átmegyek Horvátországba, és beállok a gárdába.
A Meghaltunk és mégis élünk című könyvben, amelynek ő az egyik szerzője, a következőket írja:
„Katona voltam belül, de ezt még a barátaim sem tudták. Nem tudták azt sem, hogy az idegenlégió kemény, véres éveit hordom az emlékeimben. És azt sem tudhatták, hogy a könyörtelen gyermekkor keserűsége az elkötelezettséggel párosuló vasfegyelemmé szilárdult. Az idegen földön végigharcolt évek, számtalan földrész kitaposott sara volt az én utam. Harcoltam én más helyen és más népekért is. De mindig azokkal, akiknek szinte esélyük sem volt a túlélésre. Nem is beszélve a védekezésről. Nagyon sokan nem tudták, hogy az elpusztítandó falvak, elűzött lakosok között van valaki, aki nem hajtja le a fejét. Akkoriban már a szerbek magukat elnyomottakká kikiáltva, hátuk mögött Európa harmadik legerősebb hadseregével, olyan arcátlansággal terrorizálták a falvak nem szerb lakosságát, hogy hasonlatost csak az orosz maffiánál tapasztaltam.
Tudniillik százával, de meg merem kockáztatni, hogy ezrével fordultak elő olyan esetek, amikor is egy lakásba, kertes házba, avagy étterembe beállított három szerb, letettek az asztalra száz márkát, majd az övükbe dugott pisztolyt megigazítva adásvételi szerződés aláírására kényszerítették az addigi tulajdonost.
Šešelj csetnikvajda és a hozzá hasonló banditák átvedlettek politikussá, és iszonyatos vagyonokat harácsoltak össze. Megvolt minden okom, hogy elhagyjam Szerbiát.
Ezek után egy kicsit másképp láttam a világot, valami elpattant az agyamban. Kiültem a Duna-partra, bámultam a túloldalra. Ott van Vajdaság, ott van Szerbia, onnét jöttem én is. Hirtelen mintha halottat láttam volna, úgy rémlett. Nem sokkal később kicsit beljebb még egyet észrevettem. És jött a többi. Szinte tízpercenként. Ekkor gyilkos vágyam támadt, ami lassan eluralkodott rajtam. Hamarosan robbanóanyagot szereztünk. Szögek, aprópénz, vashulladék és mindenféle dobozok felhasználásával megkezdtük a különböző gránátok gyártását. A Jugoszláv Néphadsereg és védencei, a szerb szabadcsapatok hivatalosan is megindították Vukovár megsemmisítését. Az elkeseredés szinte percről percre nőtt közöttünk. Barátaim azon kapták magukat, de még velem is előfordult, hogy a keserűség könnyet csalt szemünkbe. Úgy verték a város falait a lövedékek, mint a záporeső.”
Földi József a továbbiakban elbeszéli, miként lett belőle a horvát hadsereg tagja és milyen tapasztalatokat szerzett Vukovár védőinek sorában:
„Egy szép napon jött egy gárdista Vukovárból, és kereste azt a bizonyos vajdasági magyart. Hozzám vezették. Rám nézett és a nevemen szólított. Bólintottam. Erre egy cédulát adott át, megnéztem és meglepődve olvastam, hogy augusztus 23-án jelentkeznem kell Vukováron, a Természettudományi Gimnáziumban, Ivica Arbanasnál, Vukovár akkori védelmi parancsnokánál. (…) Átadtam a behívót s azonnal fegyvert és egyenruhát adtak (…), és attól kezdve hivatalosan a horvát hadsereg tagja voltam. Őrségre küldtek a katolikus templomhoz, pár méterre a gimnázium épületétől. Felettünk a szerb repülők járták halálos keringőjüket. (…) Alig másfél ezernyien védtük a várost, ellenségeink viszont sokan voltak. A szövetségi néphadsereg alakulatai a szerb szabadcsapatokkal kitettek vagy negyvenezer katonát. (…) A hadsereg több mint százötven különböző páncélozott harci járművet vetett be az akció során, amelynek következtében Vukovár romokban hevert. A lakosság menekült Vinkovci irányába. Egy árokba vetettem magamat. Éppen idejében, mert tőlem vagy öt méterre a hármas számú házat telibe találták. Az odairányított gránát hatalmas porfelhőt hagyott a célba érése után. Közben mögöttem is óriási robajok hallatszottak. Egy repülőről bombát dobtak a templomra. Felugrottam, hogy átrohanjak az utca másik oldalára. Futás közben láttam, hogy a társaim valakit visznek. Egy épület mögött találtam fedezéket, ahol két civilt láttam, amint egy elesett gárdista fölé hajolva átkutatják annak zsebeit. Nem volt mit kérdeznem, láttam eleget. Elesett bajtársam fegyverét magamhoz vettem. Egy vermet, vagy valami pincefélét találtam, beleugrottam. Szétnéztem: körülöttem minden füstben és porfelhőben volt. Mintha egy golyó becsapódását észleltem volna. Mire bármit is felfogtam, a puskám tölténytárába fúródott egy golyó. Tehát a városban levő szerb orvlövészek, lesipuskások is munkába léptek. Vadásztak ránk. Habár lehúzódtam és nem láthattak, több lövedék csapódott be közvetlen közelembe. Talán negyedórát vártam, majd hirtelen ugrással egy rommá lőtt ház felé vettem az irányt. Megbotlottam: egy halott nőre és súlyosan sebesült kisfiára találtam. Fogtam a kicsit és háztól házig rohantam vele. Sikerült elérnem a gimnázium épületét, a gyereket átadtam valakinek. Ő levitte a pincébe. És csak ekkor volt időm átgondolni, mi is történik. Most kezdtem megérteni, hol vagyok. (…) Egy gödör mellett húztam meg magam, és – szinte már beidegződött szokásként – guggolva aludtam egy negyedórát. De még álmomban is szüntelenül hallottam a becsapódó géppisztolylövedékeket, a már-már folyamatossá váló akna- és nehézlövegek durrogását. A szél olyan szagokat hordozott, ami miatt gyakran felkavarodott a gyomrom. Az elégett lőpor szaga összekeveredett a szétlőtt csatornák bűzével. Ez néha annyira felkavarta a gyomrom, hogy már-már okádnom kellett. A kumulatív (páncéltörő) lövegek papír zsebkendőkként szaggatták szét a vasbeton épületeket. (…) Szétnéztem: Uramisten, a házak szétlőve, szanaszét halottak, tankok és páncélkocsik roncsai mindenfelé. A város felismerhetetlenségig elpusztult. Csak hosszú idő után harcostársaim fáradt tekintetéről jöttem rá, és hittem el, hogy ezt a helyet nemrég még Vukovárnak hívták.
Nemzeteket tettek tönkre, magyarokat, szerbeket, ruszinokat küldtek harcba a maroknyi horvát védelem ellen. Magyarokat horvátok ellen, így vész el mind a kettő. De uraim, büszke generálisok! Hol vannak a ti családjaitok? (…) Nem volt időm befejezni az átkozódást, a mellettem lévő árokban valaki felnyögött. Odamentem, egy tizenéves kislány hevert az árokban, egyik keze tőből leszakítva, testéből egy félméteres ágyúgolyórepesz lógott ki… a bal lába feje is hiányzott. Száján, orrán, fülén jött a vér. Hozzáhajoltam, láttam és tudtam, hogy rajta már nem segíthet semmilyen orvostudomány. Itt csak én tehetek valamit, a szívem összeszorult, de segítenem kellett rajta. Muszáj volt, hogy megtegyem. Fejemet elfordítottam és kész. Megtettem, amit tennem kellett. Leültem. Egy kicsit arrébb a társam sírt. Rólam folyt a víz. Számomra akkor megállt az idő, összetört bennem egy világ – s tönkrement egy ember.
Időről időre, ahogy haladtunk előre, egyre többet kellett a fegyverem használnom. Rá voltam kényszerítve, mert ilyenkor csak egy törvény érvényes: Ölj! Hogy téged meg ne öljenek! Sajnos ez így van. Ez egy íratlan törvény, amit mind többet alkalmaznak világszerte. A futástól, fáradtságtól, félelemtől és a bosszúvágytól nem hátrálhattam meg. Most már nem csak Vukovárért harcoltunk, és nemcsak a bennmaradt civilekért, hanem a saját életünkért is. Közben százával hullottak a gránátok a város horvátok ellenőrizte részére.
Körülöttünk mindenütt bűz, vér és húscafatok. Talán ez az egész egy óriási húsdarálóra emlékeztetett. Átkoztam a napot, amikor ebbe belekeveredtem. (…) Ahányszor csak valakire rálőttem, mindig úgy éreztem, hogy valaki hozzám közel állót vagy ismerőst öltem meg. Ugyanis a vajdasági magyarok zömével ide voltak beosztva, erre a frontszakaszra, Vukovár ellen. (…) Hullafáradtak voltunk, nem volt áram, víz és élelem nélkül maradtunk. Több napja egy falat kenyéren és két marék liszten kívül nem ettem semmit. Aludni lehetetlen volt. Már éjjel-nappal ropogtak a fegyverek szünet nélkül. Elvesztettük a hitünket. Mindenki becsapott bennünket. Zágráb és Belgrád mindenféle párbeszédet megszüntetett egymással és a világgal. Nekünk nem létezett sem Zágráb, sem Európa, sem ez a szemét kurva világ, amely szemet hunyt az itt történtek felett. Számunkra csak egy létezett, ez a rommá lőtt város, Vukovár. A városban ezerötszáz katona, hétezer civil, asszonyok, öregek és gyerekek maradtak. A naplómba már nem tudtam mit írni. Egész testem kiszáradt és véreset vizeltem. Erősen fémes íze volt a számnak. A robbanások által keletkezett detonációk piszkosfeketére és –sárgára festették a falakat. A gránát szaggatta aszfalton feketére száradtak a vérhabarcsok. Az emberrothadék dögszaga kibírhatatlan bűzt árasztott. A tankok, ágyúk, rakéták és gránátok morajlásától már beszélni sem lehetett. Körülöttünk továbbra is folyt a vér és az öldöklés. Halottak hevertek és vér csordogált mindenütt. Többször megadásra szólítottak fel bennünket. De úgy döntöttünk, inkább harcolunk, bár tudtuk, hogy csak napok kérdése az egész. (…) Voltak sokan, akik megadták magukat. Akik túlélték a hadsereg és a csetnikek vendégszeretetét, halálra ítélte a szerb igazságszolgáltatás. (…)
Azok közül, akikkel életem legkeserűbb, de egyben legszebb napait éltem át, legtöbben elestek. Vukovár, ahol életem legszomorúbb napjait is örömmel töltöttem, nincs tovább. A város valójában nem esett el, csak letörölték a föld színéről. De Vukovár élt tovább, mert mi, akik ott harcoltunk, és átéltük a város ostromát, mi vagyunk Vukovár. A város elestét követő időszakban nem leltem a nyugalmam. Mi, akik még éltünk és harcoltunk tovább, tudtuk, hogy bármikor foglyul ejthetnek, vagy megölhetnek bennünket. Már csak idő kérdése, hogy mikor. Társaim egy része hadifogságba esett. Rendszeresen és módszeresen verték őket. Egyeseket „nehéz” homoszexuálisok erőszakoltak meg, a többit halálra kínozták. Az emberi aljasság dühöngött…
Valami történt velem. Megmagyarázhatatlan módon tovább késztetett a harc utáni vágy. Tudtam és éreztem, hogy azok után, amiket átéltem, nincs megállás, harcolnom kell. Nem magamért, hanem az otthonukból elűzött horvátokért és magyarokért. Már tudtuk, hogy nincs mit tovább keresnünk ott. Néhányan nekivágtunk, és bujdosva, lopva elhagytuk Vukovár külvárosát, Borovo Naseljét. És az ellenséges katonák között elvegyülve átmentünk Horvátország szabad területeire. (…) Én gyalog folytattam utamat Eszék felé. (…) Lődörögtem, bejártam Eszék városát. Emlékszem, hogy óriási zápor és szélvihar kerekedett. És ekkor az jutott eszembe: Talán az Isten is minket sirat és az elesett Vukovárt.”
Lejegyezte: Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése