Nem a kisemberek csinálták a háborút, hanem a politikusok

Horvátországi magyarok a honvédő háborúban (III.)

Vinkovcén él a 89 éves – nagybecskereki születésű – Lángh Endre (a fotón) református lelkész, korábbi püspök.  Intézésre váró dolgait leginkább a reggeli órákban végzi, amikor még futja az erejéből. Megromlott egészségi állapota miatt már csak ritkán fogad látogatót, de a messziről érkezővel kivételt tesz. Akkor is, ha a hívatlan vendég egy álmos délutánon  toppan be.

Lelkészként mindig ezen a horvátországi területen szolgált?

Mindig. Majdnem 60 éven át hirdettem az Igét a vinkovcei egyházközségben, Tordincén.  Sosem vágytam arra, hogy nagy közösséget vezessek. A kis gyülekezetnek az a nagy előnye, hogy mindenki mindenkit ismer. Rövidebb-hosszabb ideig eljártam a bácskai, a bánáti gyülekezetekbe is, és azokba a cseh nyelvű közösségekbe, amelyeket a magyar lelkészeink elhanyagoltak.

Tarthattak-e szabadon istentiszteletet a háború alatt?

Igen, akkor olyan istentiszteleteink voltak, amilyenek már soha nem lesznek. Rendszerint megteltek a templomok, az én gyülekezetemben száznál kevesebben soha nem voltak. A hívek összetartottak, a baj összehozta, összekovácsolta az embereket. Korábban nem volt szokás a templom előtt megállni, tereferélni, de abban az időben általában 10-15-en is ott maradtunk az istentisztelet után és beszélgettünk.

Nem gondoltak arra, hogy külföldre távozzanak, hogy mentsék az életüket?

A családomnak nem állt szándékában elmenni, éltük a magunk megszokott életét. A gyerekeink nem maradtak munka nélkül, vejünk niši születésű szerb, orvos, a lányunk a kórházban dolgozott. Amikor már többfelé harcok dúltak, én is csak kerülő úton, kukoricaföldeken át tudtam eljutni Tordincére, hogy megtartsam az istentiszteletet.

Egy nap különös dolog történt. Felhívott Amerikából a karizmatikus barátom, hogy figyelmeztessen, vasárnap semmiképp se menjek Tordincére istentiszteletre, és mondott még valamit, de a rossz telefonösszeköttetés miatt azt már nem értettem. Azon a vasárnapon más tartotta az istentiszteletet, nem én, és azon a vasárnapon az első gránát a templom előtt hullott az útra. Utána többször is láttuk, hogy milyen a gránáteső, de még akkor sem foglalkoztunk a menekülés gondolatával. Viszont egy hónap múlva ismét jelentkezett a barátom, azt mondta, hogy életveszélyben vagyok, minél előbb hagyjam el a várost. Akkor összecsomagoltunk, és elmentünk Svájcba. Kilenc óra tájban indultunk, 11 órakor pedig bemondták a rádióban, hogy légitámadás érte Vinkovcét. Amikor tíz nappal később telefonált az itteni pünkösdi lelkész, tőle tudtuk meg, hogy találat érte a parókiát, az épület egyharmad része romba dőlt. Érdekes ez is: amíg itt éltünk, a konyhát tartottuk az épület legbiztonságosabb helyiségének, mert két fala téglából épült, és pont azon a részen történt a becsapódás.

Ezeknek a titokzatos figyelmeztetéseknek mi lehet a magyarázata?

Erre nem tudunk logikus magyarázatot adni, legalábbis emberi magyarázatot nem. Léteznek olyan emberek, akiknek vannak különös látomásaik, az egyházban mindig is voltak ilyenek. Jótékony sugallatot máskor is kaptam.

Visszatérve a háborúra: azt nem a kisemberek csinálták, hanem a politikusok. Ők pedig jól tudják, hogy könnyebb a rosszra csábítani, mint a jóra. A háború az ember bűnösségének a legláthatóbb jele. Semmi sem mutatja meg jobban, hogy az ember milyen mélyre süllyedt a bűnben.

De a politikusok mellett egyházi vezetők is beszálltak a gyűlöletkeltésbe, szerb és horvát oldalon egyaránt.

Legalább az egyháznak nem lenne szabad gyűlöletet szítania. Amely egyház fontosabbnak tartja a nemzeti identitás megőrzését, mint a hitet, annak számára nincs reménység. A pravoszlávok, mivel nemzeti egyházak, még rosszabb helyzetben vannak, mint mi. Márpedig a kereszténységnek csak akkor lesz jövője, ha a különböző felekezetek képesek lesznek összetartani, mégpedig a hit által.

Mely lelkészek maradtak itt a háború idején? Kik voltak azok, akik kitartottak?

Nem sokan: egyedül csak Csáti Szabó Lajos meg Hájek János és a fia. Rajtuk kívül még két katolikus pap, az egyiket félholtra verték a szerbek.

Az emberi tartáson múlik minden. Ismertem olyan papot, akire a háború idején ráijesztettek, aláírattak vele egy olyan nyilatkozatot, hogy a továbbiakban nem kíván lelkész maradni – így is történt, feladta a papi hivatást –, a káplánját pedig háromszor megverték, mégis kitartott a hite és a gyülekezete mellett. Jó példa ez arra, hogy aki helyesen cselekszik szélcsendes időkben, nem biztos, hogy viharok közepette is megállja a helyét. Ugyanúgy érvényes ez a hívekre is, tapasztalatom szerint a 90 százalékuk még azt sem hiszi el, hogy van Isten. Hogy beszélhetnénk akkor mélyebb hitről? Az istentiszteletet csupán egy szertartásnak tekintik, a keresztelést, a konfirmálást, az esküvőt pedig csak ünnepnek hiszik. 

Akkoriban sok magyart eltemetett?

Mindig kerültem a temetést, ha csak lehetett, más végezte helyettem. Nem ok nélkül, 1980-ban szívrohamom volt, akkor az orvos azt tanácsolta, hogy óvakodjak a stresszes helyzetektől. Igyekeztem betartani az utasítását.

Szabó Angéla