Horvátországi
magyarok a honvédő háborúban (II.)
A 74 esztendős Andel
Károly (a fotón) református lelkész Vajdaságból került Horvátországba,
Ókéren született, Verbászon nevelkedett. A lelkészi hivatás gyakorlását
Pacséron kezdte 1972-ben, de alig telt el egy esztendő, és a horvátországi
Szentlászlóra került. Megszerette a falut, 600-nál is népesebb református
gyülekezetet mondhatott a magáénak. Gyakran járt át kerékpárral az ismerőseihez
a szomszédos Kórógyra, később pedig, amikor már egy Fityót is tudott vásárolni,
heti egy-két alkalommal az iskolánál levő kúthoz ivóvízért. Szívesen maradt
volna Szentlászlón, akár a halála napjáig is, de amikor megbetegedett, Eszékre
kellett költöznie a családnak. Amputált lába miatt már hat éve kerekesszékhez
kötötten éli az életét, de a derűlátása és a kitűnő humorérzéke mindmáig
megmaradt.
A felesége, Andel
Ilona Hedvig (a fotón) magyarországi születésű, korábban a férje mellett
hitoktatást végzett és kántorkodott, jelenleg pedig az Eszékkel egybenőtt
Rétfalu református gyülekezetének a lelkésznője.
A tiszteletes úrral kezdtük a beszélgetést.
Hogy
emlékszik arra az időszakra, amikor Szentlászló ostroma zajlott?
Ha most visszatekintek az életemre, azt mondhatom,
hogy a lelkészi szolgálatok közül leggyakrabban a temetést „gyakoroltam”. Azokban
a háborús időkben nagyon sok ilyen szertartást végeztem, mennem kellett
mindenhová, ahová csak hívtak. Palačai szerbet ugyanúgy temettem, mint lászlói
vagy kórógyi magyart. Néha nehezemre esett, de nem lehetett kibújni a
kötelesség alól. Olyankor azt mondtam magamnak: „Papocskám, a Bibliát a zsebbe,
és be a kocsiba, ha temetni hívnak, ne gondolkozz!” Ilyenkor nincs idő tépelődni:
az élet magával hozta a halált, aki pedig elhunyt, annak meg kell adni a
végtisztességet. A gyászszertartás akkoriban úgy zajlott, hogy a temetőben csak
a szigorúan kijelölt útvonalon szállíthatták a holttestet, csak ott haladhattak
a gyászolók, nem lehetett letérni, a sírok között járkálni. Én még akkor is
átjártam Szentlászlóra temetni, amikor már nem lehetett bemenni a faluba. Néha
vasárnap délután is jöttek értem, és menni kellett.
A falvak között is körülményes volt a közlekedés,
sokszor csak kerülő úton lehetett eljutni egyikből a másikba. Szentlászló
megszállt területnek számított, onnan nem volt egyszerű átmenni Kórógyra, pedig
csak 5 kilométerre van, hanem kerülni kellett Vinkovce felé, Nuštar irányába,
ahonnan viszont csak a szántóföldeken át lehetett megközelíteni. Mielőtt
kivonultak a szerb csapatok, én még akkor is temettem Kórógyon. Az idősebb
Hájek János lelkésztársam temetésére az UNPROFOR kocsijával mentem, ők vittek
át. A feleségem is szeretett volna jönni, de nem kapott rá engedélyt. Persze,
abban az időben a nemzetközi megfigyelők autója sem volt garancia az életben
maradásra, a velük való utazás is ugyanolyan kockázatos volt. Erről jutott
eszembe: egyszer megállították az autómat az UNPROFOR katonái Grubišno Polje
határában, és megkérdezték, hogy viszek-e puskát, van-e pisztolyom. Mondtam,
hogy nincs. Hát tank? – kérdezték.
Mondtam, hogy az sincs. Tenk može! – mondták mosolyogva.
Nemegyszer megtörtént, hogy javában állt a temetés,
a gránátok meg csak úgy hullottak körülöttünk. Abban az időben úgy mondtuk,
hogy minden fa dupla törzsűvé vált, mert mindegyik mögött meghúzódhatott,
rejtőzködhetett valaki. A falu fájdalmasan szomorú képet mutatott a sok
ágyúzás, gránátozás után, úgy nézett ki, mint egy holdbéli táj. Kiégett,
lerombolt házakkal, csak a kémények álltak, meredeztek az ég felé, azok makacsul
tartották magukat. Elszorult az ember szíve annyi szörnyűség láttán.
Amikor néhány falu lakosságát Magyarországra menekítették,
jártam a kaszárnyából kialakított nagyatádi menekülttáborban is, ott is
szolgáltam. Az 5-ös számú épületben azok laktak, akiket Tordincéről vittek át,
a 6-osban pedig a kórógyiak voltak elszállásolva. Tartani kellett bennük a
lelket, hiszen nem térhettek vissza a házaikba, és senki sem tudta megmondani,
meddig kell maradniuk, hónapig vagy talán évekig is.
Emlékszik-e
a kórógyi, a szentálászlói áldozatok közül valakire?
Hogyne. Kántor Janika fiatalon halt meg, épp a két
falu határában találták a meg a holttestét. Kelemen Árpádot én konfirmáltam, ő
felrobbantotta magát. Ugyanis azt beszélték meg a társaival, hogy semmiképp sem
kerülhetnek a szerbek kezére, inkább a biztos halált választják. Kuzman Évike
fia is meghalt, Egyed Júlia eltűnt, még a holttestét sem találták meg.
Nekem is volt már néhány közeli találkozásom az
Úrral. 2013-ban érszűkület miatt amputálták az egyik lábamat, egy évvel később
a másikat is, de volt balesetem is, és közvetlen háborús veszély Eszék
bombázáskor, amikor már a városhoz tartozó Rétfaluban éltünk.
Ilonától
kérdezem: mekkora magyar közösség él még Eszéken? Tettem egy sétát ezen a
Petőfi Sándor utcán – a parókia szomszédságában van a magyar kultúrkör, kissé
távolabb az ötven éve működő Magyar Rétfalui Kocsma az ellenszenves, mogorva
horvát pincérrel… Ezek a gyönyörű házak nem szegénységről árulkodnak.
Körülbelül ezren lehetnek. Amikor idekerültünk, ezen
a környéken még negyven magyar család lakott, most viszont már erősen kell
gondolkodnom, ha valaki megkérdezi, hogy melyik házban maradtak magyarok.
Az
ostrom idején nem féltették ezt a szép rétfalui templomot meg a parókiát?
Dehogynem, mindig attól rettegtünk, hogy egyszer
majd ezt is célba veszik a szerb hadsereg katonái, mint a kórógyi templomot.
Potyogtak az udvarban, a kertben a gránátok, de szerencsére a templom nem
sérült meg. Az udvar végén volt egy nagy akácfa, ami fölfogta a gránátokat, az
mentett meg minket. A fiatalabbik fiunkat, Tamást is féltettük, aki
futárszolgálatot teljesített. Légi támadás idején mi siettünk le a pincébe, ő
meg rendszerint akkor ült biciklire, akkor indult útnak.
Ha
már szóba került a család, végig itt voltak a háború idején?
Amikor már kezdett veszélyessé válni a helyzet,
Magyarországon találtunk menedéket. Az iskola diákjait szervezetten utaztatták,
a két fiunk így jutott át a határon, én meg a két lánnyal vágtam neki az útnak
1991 decemberében. A férjem nem jöhetett velünk, mert hadköteles volt.
A
családtagok most merre vannak?
Az a fiunk, akit futárként használtak a horvátok,
itt lakik a szomszédos utcában, az idősebbik pedig bent a városban, a lányok
közül az egyik itt él velünk, mert a férje meghalt, a másik pedig, akit egy
szentlászlói fiatalember vett feleségül, kiment Svédországba.
A
parókiájuk több mint kétszáz éves, szépen felújították, most meg a templom
tatarozása zajlik.
Elegem van már az építkezésből, belefáradtam.
Mindent csak szakaszosan, apró részletekben lehet felújítani, attól függően,
hogy mennyi támogatást kapunk. Régen ez egy gazdag parókia volt. Most már ebben
a kis imateremben is bőven elférnek a hívek. Rajtunk kívül leginkább csak a
presbiter meg a gondnok van jelen az istentiszteleten. Szomorú sors vár a
templomunkra is. Építgetjük, de kinek? Talán még pár év, és valóban csak
műemlék lesz, egy szép, de elnéptelenedett, kiüresedett templom.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése