Jól bevált, ősrégi praktika: amit nem szeretünk kiakasztani
az ablakba, kitenni a kirakatba, arról inkább nem beszélünk, azt igyekszünk
elhallgatni. Hogy a vajdasági magyar sajtóban igen sok baj van nemcsak a kréta,
hanem a toll, a papír és a mikrofon körül is, azt nem kell különösebben
részletezni.
Nincs médiastratégiánk. Papíron. Nincs tájékoztatásért
felelős tanácsosunk. Papíron. Pedig volt mindkettő! Igaz, hogy az újságírásunk
egésze egyik által sem válhatott jobbá, de az elkészült írásos anyag legalább
feltérképezte a helyzetet (feltárta a fehér foltokat), egy-egy sikamlós téma
ürügyén pedig olykor egy kicsit meg is lehetett szellőztetni a tájékoztatási
tanácsosok szoknyáját. Meg úgy en bloc eleget tettünk a látszatnak. Mert most,
amikor a kettő közül egyik sincs, a szép nemzeti színű paraván mögül bizony
kikandikál, kileng a lóláb.
Mi másra tudjunk gondolni, mostanában nyilván azért nem
készül újabb vajdasági magyar Médiastratégia – a régi már 2 éve lejárt –, mert egyszerűen
nincs mit „beleírni”. Vagy igencsak kurta-furcsa lenne, ha lenne, foghíjas meg
cefetül kikenceficézett. (Majdnem azt írtam, hogy úgy nézne ki, mint a ligeti
kurva.) Márpedig, ha piacra akarnánk dobni, és el szeretnénk adni, alaposan ki
kellene niveázni a múmiát.
Ha a Magyar Nemzeti Tanács utasítására/megrendelésére egy
ilyen szacharinnal cukrozott méz(éd)es dokumentumtervezetet újfent kidolgozna –
megint csak az újságírásunk színe-java, habos-babos-csokipundingos krémje –,
akkor abban illene töredelmesen bevallani, hogy Zombortól-Nagybecskerekig szinte
az összes önkormányzati alapítású, a hallgatókhoz magyarul is szóló/beszélő
rádiónkat elveszítettük (egészen pontosan: a politika oltárán föláldoztuk), és
ezek helyett már sohasem leszünk képesek újakat beindítani. Akkor illene
tisztességesen számolni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel, vagy legalábbis egy
balek bűnbakot kellene találni, akinek mindezt a nyakába lehetne varrni. Mert
nem mi csináltuk, mi ártatlanok vagyunk, nekünk semmi közünk hozzá. Nem vagyunk
bűnrészesek, mi legfeljebb csak hagytuk… Ahogy szoktuk.
Csak a
Pannon, csak a Pannon, csak a Pannon…
Akkor hát önmagunk tisztára mosásán kívül még mit foglalhatnánk
bele? Azt, amit egy mondattal is el lehet intézni? Azt, hogy GŐZERŐVEL
FEJESZTJÜK A PANNON RTV-T? Hogy éppen azt
az egyet fejlesztjük, meg semmi mást? Mert minket a többi nem igazán érdekel.
Hiába vagyunk alapítói a Magyar Szónak és a Hét Napnak, mindkettőt ugyanaz a
lassan ölő gyógyíthatatlan nyavalya kínozza, amely ellen nincs oltás, nincs
orvosság. Ezért éltetjük inkább a Pannont. Az fiatal és életerős. Szépreményű.
A két öreg meg lombhullató. Persze az anyaország is kínosan ügyel a Pannon egészségére:
eteti-itatja, festi-szépíti, bútorozza-ruházza, minden létező módon kényezteti.
Felpumpálja az izmait, (nem talpra, csak) lábra állította és útjára
bocsájtotta. Egy csúf szépséghibája azért maradt: egyenes gerincet ő sem
adhatott neki. De a mi kis Médiagömböcünknek nem is kell gerinc. Gurul anélkül
is. Terebélyesedik, fejesedik, mint ősszel a káposzta. (A pannonosok néha talán
azt képzelik, hogy velük kezdődött az időszámítás, hogy azóta létezik magyar nyelvű
rádiózás meg tévézés, amióta a Pannont a politikusok létrehozták. Mert azok
hozták létre, öncélúan, önmaguknak, saját használatra. Hogy őket dicsőítse,
magasztalja. Nem is azért, hogy örök kritizálót vegyenek maguknak a „saját
pénzükön”! Még csak az kéne!)
De nekünk ne legyenek hamis illúzióink: ami az egyiknek
térhódítás, térfoglalás, térnyerés, az a másiknak súlyos és pótolhatatlan,
végérvényes térvesztés. Ahhoz, hogy csak egy is brutálisan meggazdagodjon,
földi mércék, világi mérték szerint terebélyesedjen, naggyá váljon, sok
kicsinek kell elszegényednie, nyomorgóvá válnia. Hogy újkori földbirokosok, földesurak
legyenek, sok-sok apró párholdasnak kell földnélküli nincstelenné válnia, vagy
ami még rosszabb, uradalmi csicskává. Ha a Pannon RTV ott lesz mindenhol, ha
mindenütt megveti a lábát, akkor másokra már nemigen lesz szükség. Gyerekjáték
lesz leépíteni őket. Azt mondják majd, hogy nem kell könnyeket hullajtani, van
már helyettük más, másik. Lám, a Szabadkai Rádió sírján is nőtt virág – egy
halott virág! –, a Szabadkai Magyar Rádió. (Még haló porában is megalázták, még
a nevét is ellopták.) A Pannon nyomulása, térfoglalása tulajdonképpen kőkemény
kiszorítósdi. És piszok nagy szerencséje van: az önkormányzati sajtó politikai
ledózerolása, politikai úthengerrel történt földbe döngölése alaposan
megtisztította előtte a sajtóterepet, szinte utat vágott, talaj-előkészítést
végzett neki.
„A
legmagasabb szintű tájékoztatás”
Mert mi a cél? Nem az, hogy a már eltemetett kisrádiók után
az egyetlen nagyrádiót, a 24 órás magyar adást sugárzó Újvidéki Rádiót is
kivéreztessük, meg az 50 éves Újvidéki (magyar) Televíziót is leépítsük. Neeem,
nem ez a cél! „Az a cél, hogy a vajdasági magyarság a legmagasabb szinten legyen
tájékoztatva!” – mondta nemrég, a nemzeti tanácsi választások eszmei nemzeti
vágtájában a mini parlamentünk vezetője. (Olyan nagyot mondott, hogy alig fért
ki a száján.) Mármint a Pannon rádiók és tévé által legyünk magas szinten
tájékoztatva. Mert azok majd magas szinten tájékoztatnak. Ezért őáltaluk és
ővelük és őbennük váljunk magas szinten tájékoztatottá. Ha hallgatni, nézni
akarod a Pannont, sámli, hokedli meg létra kell hozzá. Még jó, hogy nem daru
meg lift. Hogy felérjünk addig az égi szintig. Vagy legalább a tyúkszemükig.
Sátoros vándorcigány módjára jártak faluról falura, hogy a
politikai roadshowjukon elnyerjék a választópolgár voksát. Azt már csak
mellékesen jegyzem meg, hogy hadra fogható pártkatonákkal, fizetett, zsoldos
magyar „hadsereggel”, prosperáló nyertesek hadával a hátuk mögött nem is
kellett volna kampányolni, ezt a táncpénzt másra is költhették volna. Az új MNT
felállása után remélhetőleg lesz bátorsága valakinek megkérdezni, hogy mennyibe
is került mindez, és kinek a pénzét kóstálta. Mert valaki ezért a pénzért is
megdolgozott, ha nem itt, akkor odaát. Ezt se felejtsük el! Meg elgondolkodtató
az a humorbonbonnak szánt mondolat is, amit nemrég olvastam, és amibe, ha csak
egy kicsit is mélyebben belegondolsz, könnyen az arcodra fagyhat a mosoly, és mely
szerint a Prosperitati nyertesei a vajdasági magyarság vezetőjét nem szeretik,
de a gazdasági udvarba bevontatott ekét, tárcsát… azt már igen.
Visszakanyarodva a kis országjáráshoz: eléggé el nem
ítélhető, igazságtalan módon – az intenzív fejtágítás során – nem esett szó a
két nagy múltú elektronikus médiumunkról, nem emlegették sem az Újvidéki Rádió,
sem az Újvidéki Televízió szerepét, magyar adásának, műsorainak fontosságát,
sem azok fejlesztési stratégiáját. Tudjuk azt, hogy jövőre már új székházba
költöznek, ámdeviszont a Pannonnak is készül majd új stúdió a Forum házban. De
mi a búbánatnak? Ha már annyira idillikus az együttműködés az egyes
szerkesztőségek között, akkor az teljesen fölösleges. Hacsak nem az a cél, hogy
a szépreményűt Újvidéken is „felvirágoztassák”, a lombhullatót meg
elsorvasztják, mint tették azt Szabadkán. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy
alighanem erra megy a játék. Elvégre van már a Pannonnak rádiója is (nem is
egy, kettő!), meg tévéje is.
Csak
azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad
Meg azt is kinyilatkoztatta az MNT elnöke, hogy „a vajdasági
magyarság felnőtt”. Tehát nem gőgicsélő
pelenkás csecsemő, nem lecsúszott zoknis gyerek és nem is nyikhaj kamasz. ÉRETT
FELNŐTT. Márpedig én lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ily mértékben
megkiskorúsítva, térdepelő, alattvalói szerepbe száműzve évtizedek óta nem volt
az itt élő magyarság. Hajoljon csak közelebb és vegye alaposan szemügyre csak a
tájékoztatást. Az is untig elég lesz.
Idősebb szabadkai rádiós és magyar szós kollégáktól gyakran
hallottam, hogy napi munkájuk során – a szocializmus virágzása idején – magyar
nyelven kaptak tájékoztatást, a saját anyanyelvünkön juthattak információhoz még
olyan helyeken is, mint amilyen a bíróság vagy éppen a belügy. Egészen jól elboldogultak
a magyar nyelvvel, a legtöbb esetben találtak olyan illetékes elvtársat, aki
magyarul nyilatkozott. Próbáld meg ugyanezt most! A társadalmi-politikai
szervezetek megvitatásra váró írásos anyagai magyar nyelven is megjelentek, azokat
az újságírók a szerkesztőségekben megkapták. Hozakodjál elő ilyesmivel most! Kérdezd
meg, hogy működik az önkormányzatokban a fordítószolgálat? Létezik-e még egyáltalán?
Boldog időben minden valamirevaló újságnak, rádiónak,
tévének volt parlamenti tudósítója. Az utóbbi időben már a szabadkai
képviselő-testület üléseiről sem tájékoztatnak. Amíg létezett a Szabadkai
Rádió, élőben közvetített a helyszínről. Ma már szinte nincs is (vagy csak
elvétve akad) gyárlátogatás, észrevétlenül kiveszett a sajtónkból, eltűntek az élet
ízű üzemi riportok, megszűntek a vállalati újságok. Biztos kimentek divatból. Pedig
olvasmányos kis lapja volt például a Zorkának, a Severnek vagy a palicsi
Chemosnak. Felüdülés volt az üzemekben csatangolni, a gyári szerkesztőségekbe
járni. Erősen kétlem, hogy napjainkban le lehetne táborozni egy-két napra, mondjuk
a híres/hírhedt Masterplastban, az ottani melósokkal kertelés nélkül
elbeszélgetni, vagy a Calzedonia robotosított varrónőivel eltársalogni (ahol
még a magyar nyelven összeeszkábált önéletrajzodat is úgy vágják hozzád, hogy
államnyelven már nem lesz kedved még egyszer megírni).
Kár tagadni: a politika szemtelenül rátelepedett a
sajtónkra. Mint egy állhatatos, dolgos pók, a finom kis hálójával csendben,
alattomosan, mesterien körbeszőtte a vajdasági magyar médiát. Szó szerint behálózta, a hálójába kerítette. Az
is javarészt a politikum bűne, hogy az újságíró kifordult önmagából. Hogy az
újságírót arra készteti (nem puskával kényszeríti, hanem a maga rafinált
módszereivel arra ösztönzi), hogy kettős játékot játsszon, hogy kétarcú legyen,
hogy hazudtolja meg önmagát, hogy egyik szavával üsse agyon a másikat, hogy amiben
tegnap még hitt, aztán holnap tagadja meg. Hogy hagyja magát sarokba szorítani,
hogy ne mondjon ki mindent, amit gondol, és ne írjon le mindent, amit tud. Csak
azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad. Mérlegeljen, méricskéljen,
centizgessen, dekázgasson. Mert ennek alapján majd őt is lemérik.
Tartok tőle, nem egyéb, már csak egy földön elterülő,
haldokló oroszlán a mi magyar sajtónk – akinek annyi ereje sincs, hogy a farkát
fölemelje, nemhogy visszaharapjon.
Szabó Angéla
2018. november 12. [13:30]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése