A titói korszakot a bamba szófogadás jellemezte,
a
miloševićit az aktív ellenállás
Bódis Gábor (a fotón), az Újvidéki Televízió magyar
szerkesztőségének egykori munkatársa, a Napló független politikai hetilap egyik
alapítója néhány évvel ezelőtt igencsak lesújtó véleményt fogalmazott meg a
szófogadó újságírók hajbókolásáról. Alaposan elverte a port az észak-bácskai
sajtón. A magyar nyelvű tájékoztatási eszközökben eluralkodott állapotot
katasztrofálisnak minősítette, azt pedig, ami az egyes szerkesztőségekben
zajlik, ő már nem is nevezi újságírásnak, hanem csak a Vajdasági Magyar
Szövetség – Magyar Nemzeti Tanácson keresztül érvényesített – legközönségesebb
propagandájának. Szerinte: „Szabadkán még
inkább árnyalja ezt a lesújtó képet az a tény, hogy a nacionalisták
felosztották egymás között a médiateret is. Az elv egyszerű: mindenki a saját
gettójában uralkodik, egymás ügyeibe nem avatkoznak be, és főleg nem bírálják a
nacionalista koalíció többi résztvevőjét. A folyamat még nem fejeződött be,
mert a nemzeti főszerkesztőcskék még nem kebeleztek be mindent (de meg fogják
kapni a „saját” részüket a Szabadkai Rádióból, és sajnos, a Vajdasági RTV-ből
is). Ilyen körülmények között milyen lehet az újságírás? Totális cenzúrázása
mindazoknak a kis igazságoknak is, amelyek kibújtak az öncenzúra köpenye alól.”
Kezdjük
talán azzal, hogy milyen volt a tájékoztatásunk a titói és a miloševići
korszakban? Melyik vezér volt engedékenyebb, mikor volt a sajtónk szabadabb?
A titói és poszttitói korszakban vagy másfél
évtizedet húztam le az újságírásban. Szerencsés körülmények között, hiszen az
Újvidéki Televízióban kevésbé érvényesült az a cenzúra, amely mindig is
jellemezte a vajdasági magyar médiavilágot. Talán egy rövid kivétellel, a
„joghurtforradalom” idején, ahol a hatalmi űrt kihasználva, a vajdasági magyar
média a legbátrabb arcát mutatta. Nem tartott sokáig.
A VMDK előtt nem hivatalosan, utána meg formálisan
is volt vertikális magyar hatalom Vajdaságban. Mindig is létezett egy
„főmagyar” és körülötte az udvaroncai. Nos, ezek a derék pártemberek nem
ismerték fel a televízió jelentőségét. Plusz: nem is tudtak mit kezdeni egy
ötnyelvű médiummal, amelyben egy magyar szerkesztőségnek könnyebb volt a
viszonylagos függetlenség. Így aztán az ügyeletes vezéreknek – a hetvenes évek
második felétől a nyolcvanas évek végéig – sokkal-sokkal fontosabb volt például
az, hogy ki legyen a Magyar Szó belpolitikai szerkesztője, mint az, hogy éppen
ki áll a tévés szerkesztőség élén. Pedig abban az időben az Újvidéki Televízió
tízszer annyi vajdasági magyart ért el, mint a napilap. Így lehettem én is
főszerkesztő, minden politikai háttér nélkül.
A miloševići korszak óriási kihívás volt az Újvidéki Tévé
számára is, de ezt a terhet, a Belgráddal való konfrontálódást a szerb
szerkesztőség vitte a vállán. Viszont a szerb nacionalizmus kiváltott egy
egészséges ellenállást a vajdasági magyar médiában is. Más lapra tartozik, hogy
ez idővel eltorzult, és az ellenállást a behódolás váltotta fel. Csak éppen nem
a szerb, hanem a magyar nacionalizmusnak való behódolás.
Összegezve: a titói korszakot a bamba szófogadás
jellemezte, a miloševićit pedig az aktív ellenállás.
A
televíziónak volt egy legendás korszaka. És mivé lett mára a tévénk?
– Érdekes módon az Újvidéki Televízió hőskorszaka a
80-as évek közepére jött be: több mint 100 munkatárssal teljesen önálló
szerkesztőségként működött: napi 2 híradóval, főműsoridős programokkal, a JRT-n
belül teljesen egyenrangú partnerként. Ezt rombolta szét a joghurtforradalom és
ez szülte az elbizonytalanodást, egészen a szakma nyílt árulásáig. A háborús propaganda szolgálatába álltak az
Újvidéki TV magyar szerkesztőségének egyes tagjai, vezetői is. Ez volt a
médium legszégyenletesebb időszaka, amelynek mocskát mind a mai napig nem
sikerült teljesen lemosni.
A mostani gárdát az dicséri – a műsor minőségének
megítélését mellőzném, mert nem vagyok rendszeres néző –, hogy a VMSZ nyomása
ellenére, sikerül kiegyensúlyozottabb szerkesztéspolitikát folytatni.
Emlékszel-e
arra, hogy az idő tájt hány órás volt a magyar nyelvű műsor hetente (vagy hány
perces naponta)?
– Erre nem nagyon emlékszem. Hétfőnkét (a Magyar
Televízió szünnapja miatt) volt a legtöbb műsorunk: híradók, Világunk/Napjaink.
De készült mezőgazdasági műsor, a Barázda, külpolitikai, a Glóbusz,
szórakoztató, a Halló, Tv!, rengeteg sportközvetítés és önálló sportműsorok.
Külön megemlíteném az élő közvetítéseket a vajdasági városokból. Ezeknek
nemcsak médiajelentőségük volt, hanem szerintem a közösséghez való tartozás
érzését is erősítették Zentán, Szabadkán, Adán, Újvidéken, Topolyán stb.
Tudod-e,
hogy a háborús időszakban hányan távozta(to)k a szerkesztőségből? Össze kellene
számolni, hány újságírónk ment el abban az időben, mert az komoly
vérveszteséget okozott a szakmának.
– Akkoriban összeállítottunk egy listát, és a Napló című hetilapunkban le is közöltük,
80-nál is több név szerepel rajta, de az nem teljes, és köztük nem is volt
mindenki újságíró.
Te
milyen érzésekkel, gondolatokkal mentél el? Mi járt akkor a fejedben?
– Nekem eszem ágában sem volt távozni. Keszég
Karcsival szerkesztgettük Újvidéken a Naplót, én tudósítottam a Szabad Európa
Rádiót, a BBC-t, az MTV-t, az MTI-t a jugoszláv válságról. 1991 októberében
anyám hívott Szabadkáról, hogy katonai meghívót hoztak. Nem vette át, de csak
idő kérdése volt, hogy mikor próbálkoznak újra. Két napig töprengtem, hogy
mitévő legyek: a Napló főszerkesztőjeként bujkáljak? Azt semmiképp nem tehettem,
ezért a lelépést választottam: legálisan keltem át a határon október 26-án.
Csak nyolc hónapra rá, 1992 júniusában tértem vissza, méghozzá aznap, amikor a
hatalom feloldotta azt a rendeletet, hogy a katonaköteles férfiak csak
engedéllyel hagyhatják el az országot. Akkor ingázni kezdtem. Nem volt éppen kellemes
a határátlépés. Egyszer le is kapcsoltak az állambiztonságiak és kihallgattak.
Azóta sem sikerült megfejtenem, hogy mi is akartak megtudni. De akkoriban nem
sok időm jutott a töprengésre, két évet húztam le így, oda-vissza utazgatva.
Rémségesen naivan azt hittem, hogy úgysem fog sokáig tartani a háború.
A vízválasztó 1993 augusztusában történt: akkor már
másfél éve vezettem a Szabad Európa Rádió budapesti szerkesztőségét. Szerződést
ajánlottak Münchenbe, a központba. Nem tudtam ellenállni, sok évtizedes álmom
valósult meg. Keszég Karcsira hagytam a Naplót,
ő átvette a főszerkesztését, én pedig elmentem.
Ejtsünk
néhány szót arról is, hogy annak idején hogy jött létre, milyen igény hívta életre
ezt a politikai hetilapot!
– Az igény abból fakadt, hogy Miloševićék
gyarmatosították Vajdaságot. Az Újvidéki TV-ben többször eltiltottak az
újságírástól, furcsamód nem rúgtak ki, csak fenyegettek, egyszer meg Fekete
Elviráék olyan pancser módon akartak eltávolítani, már a Napló miatt (Keszéggel, Csíkos Zsuzsával, Németh Árpáddal, Balázs
Attilával együtt), hogy jogilag ezt megfúrta a szerb vezetésű szakszervezet. Akkor
a Hét Napban publikáltam hetente
külpolitikai témájú cikkeket.
Eredetileg magántelevíziót akartunk csinálni Németh
Árpáddal, de ennek megvalósítása 1989-ben még illúzió sem lehetett. Arról nem
is beszélve, hogy honnan szereztünk volna hozzá pénzt! Kitaláltuk a Naplót. Bújtam az erre vonatkozó
irodalmat, és az egykori Bácsmegyei Naplóban (később csak Napló) találtam meg a
követendő mintát. Csodálattal töltött el az a profizmus, amellyel a lapot
készítették egy egészen más korban. Külföldi tudósítókkal, naprakész
haditudósításokkal az I. világháborúból. Egy egészen új világ nyílt meg
előttem.
A másik dolog, amit újdonságnak gondoltam,
legalábbis erre mifelénk, az a humor szabad használata volt: nincsenek
halálosan komoly tabutémák, mindenről lehessen szellemesen írni. Amikor
előadtuk az ötletünket, sok értelmiségi támogatott bennünket (például Végel
László, Gerold László, Tolnai Ottó még a kezdőcsapathoz is csatlakozott.)
Szinte mindenki, aki számított, írt a lapba.
Biztos
vagyok abban, hogy ott és akkor jó volt újságírónak lenni.
– Azokban a hónapokban, években azt a furcsaságot,
ellentmondást éreztük, hogy háború van,
de szabadság van. Érdekes paradoxon,
jó kis tudathasadásos állapot volt. De: bizonyság arra, hogy a legrosszabb időkben is lehetett jó
újságot csinálni. Viszonylag kevés (állandó) munkatárssal.
Hány
példányban jelent meg akkor a Napló?
– Az indulás, talán kissé elfogult vagyok, nagy
siker volt, 12-13 ezres példányszámot adtunk el a kezdet kezdetén. Több mint
fél évig tartott ez az állapot. Saját rikkancsunk is volt, aki terjesztette a
lapot. Különböző felfogású emberek vettek részt a közönségtalálkozóinkon. Utána
jött a háború, a pénztelenség.
Most
milyennek látod az itteni újságírást, a sajtónk helyzetét? Hova vezet ez a
folytonos romlás, meddig tarthat még az elaljasodás, mi lehet a vége, lassú
agónia? Létezik-e kiút? Az összefogás, összetartás szót alig merem kimondani.
– Ez a legfájóbb téma. Kiveszett a szolidaritás a
szakmából.
Vagy
nem is volt soha…
– Először ezt a joghurtforradalom utáni
tisztogatások idején tapasztaltam az Újvidéki TV-ben. A Belgrádból odavezényelt
„kivégző osztag” előtt főszerkesztőként azonnal magamra vállaltam a
szerkesztőség „bűneit”. Egyedül maradtam. Nem volt szolidaritásvállalás, nem
akadtak „bűntársak”. Máskor viszont együtt tüntettünk „Vajdaság Főszerkesztője”,
a rossz emlékű Radoman Božović ellen
– szerbek, szlovákok, ruszinok, románok,
jugoszlávok, magyarok. Az ellenállás és a szolidaritás felemelő pillanatait
élhettük meg a nyolcvanas évek végén. Megalapítottuk a Vajdasági Újságírók
Független Egyesületét. Belgrádba utaztunk egy éjszaka Mile Isakovval, Mihail
Ramačcsal és a többiekkel, hogy találkozzunk a szerbiai független újságírókkal.
És 30 évvel később az etnikai gettókba töpörödött
vajdasági nemzetiségek létrehozták a saját „nemzeti” újságíró egyleteiket. A magyar olyan bábszervezet lett, hogy
semmilyen ügyben nem mer, nem akar
megnyilatkozni. Amikor a felette álló párt, a VMSZ a legsötétebb időket
idézve tisztogatott a „saját” médiájában, ezek a vajdmagyar „szakmavédők” hallgattak, mint nyuszi a fűben.
Ilyen körülmények között, amikor egypártrendszer
működik a vajdasági magyar világban és a lakájmédia
a miloševići időszakot felülmúló gyávasággal szolgál, aligha lehet
szolidaritásról beszélni. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a körülöttünk levő
világnak kellene megváltoznia (Szerbia, Magyarország). Hogy utána a megalkuvók
kilépjenek bénult, ám megfizetett állapotukból és kihirdessék: belülről
bomlasztották a rendszert.
Legyünk optimisták: a Magyar Szóból kiebrudalt
újságírók a független területen (Családi Kör, Szabad Magyar Szó, részben Újvidéki
TV) még labdába tudnak rúgni! Az ő kitartásukon is múlik, hogy lesz-e még vajdasági
magyar sajtószabadság.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése