2019. február 21., csütörtök

Sajtónkról (6.)

Ne építsünk média-kártyavárat!

Az újságíró Németh Ernő (a fotón) neve az elmúlt években szinte összeforrt, egyet jelentett a népszerű, a hallgatóság által közkedvelt, de a politika által mégiscsak megszüntetett Szabadkai Rádió megmaradásáért folytatott küzdelemmel, az érte vívott harccal. Ezt az elvtelen, piszkos háborút képtelenség volt megnyerni, de Németh Ernő, a rádió magyar műsorainak felelős szerkesztőjeként, a Magyar Nemzeti Tanács tagjaként és a Tájékoztatási Bizottság elnökeként is megállta a helyét. Az elvei mellett a végsőkig kitartott, a Pannon Rádiónak nem sikerült „magához édesgetnie”, nem lett a pannon gárda dróton rángatott bábfigurája, inkább vállalta a munkanélküliséget és a bizonytalanságot. Mivel az évek során jó újságíró vált belőle és a bátortalanságát is sikerült legyőznie, amikor munka nélkül maradt, méltán lehetett volna az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének oszlopos tagja, észak-bácskai tudósítója, de vagy nem tartottak rá igényt – miközben évek óta panaszkodnak, hogy nincs elég hadra fogható kollégájuk –, vagy nem merték őt felvállalni, merthogy mit szól majd hozzá a szabadkai „nagybetűs politika” , nem fog neki tetszeni. Aztán független sajtósként maradhatott volna az új összetételű MNT-ben is (a Tájékoztatási Bizottságban, ha lesz ilyen, nagy szükség lett volna rá), de Németh Ernőt a nagymagyar érdekvédők, akik szeretik szabni a vajdasági magyar sajtó gatyáját, valahogy kifelejtették. (Tisztára kiment a fejükből!) 


Tudom, hogy az elhallgattatott rádió ügye mélyen érintette, nagyon megviselte. Talán úgy volt ő is ezzel, mint az Új Symposion szerkesztőségének szétverése idején Sziveri János, aki azt hitte, hogy ily aljasságra nem lehet képes, nem vetemedhet a hatalom, de bezzeg annak kiszolgálói ezt lelkiismeret-furdalás nélkül megtették. A hatalom pedig olyan, mint a róka: csak a szőrét változtatja, nem a természetét. Ahogy a mi legjobb költőnk áldozatból hőssé vált, úgy válik majd le róla is – lassan, fokozatosan – ez az áldozat-szerep.

A Magyar Nemzeti Tanács Tájékoztatási Bizottságának elnökeként az elmúlt években számos elképzelést felvetett, több tervet is kidolgozott a vajdasági magyar sajtó fejlesztése, jobbá tétele érdekében, különös tekintettel az elektronikus és az ifjúsági sajtóra, valamint a kistérségi médiára. De a javaslataiból szinte semmit nem tartottak elfogadhatónak, vagy legalább továbbgondolásra érdemesnek. Nyilván azért, mert éppen Németh Ernő ajánlotta, nem valaki más, és mert nem kimondottan a Pannon RTV népszerűsítésére vonatkoztak az ötletei. Nálunk ez már csak így szokás, így zajlott ez a szocializmus idején is.

Az alábbiakban néhány olyan szövegből szeretnék idézni, amelyek mindent elmondanak, nem kell hozzájuk párbeszéd, kérdés-felelet, nem igényelnek semmilyen kommentárt.

Németh Ernő írta:

„Az igazi problémák azonban mélyebben vannak, amiről még nem beszélünk. Például, hogy a magyar párt cinkos hallgatásával és jóváhagyásával folyik a kisebbségi tájékoztatási rendszerünk megsemmisítése. Médiaházak tűnnek el, másokat leépítenek és ellehetetlenítik működésüket. Közben folyik a pártmédia megerősítése. Kiváló újságírók válnak felesleggé, maradnak munka nélkül, ugyanakkor a politikum a legalját emeli a csúcsra. Azután már nincs szükség telefonhívásokra, ezek tudják, mi a dolguk. Vannak, akiket meg lehet félemlíteni és vannak, akiket meg lehet venni. Sajtónk szakmai színvonala mélyrepülésben van. A szerb média ezt is kiheveri, de mi lesz a kisebbségi tájékoztatással? Lesz-e még megújulás?”   

A másik idézet abból a nyilatkozatából származik, amelyet egy évvel a Szabadkai Rádió megszűnése után tett a Vajdaság Ma portálnak:  

„Két út van előttünk szerintem. Az egyik, amelyen most haladunk, hogy felszámolunk mindent. A Pannon RTV marad az egyetlen komolyabb elektronikus tájékoztatási eszköz, s a Vajdasági RTV magyar munkatársai is egyre jobban érezni fogják a mellőzöttséget. A nyomtatott sajtó esetében a Magyar Szó lesz a mindenható, s talán még a Tarka Hét Nap is megvalósul, ami a hetilap szerkesztőségének rémálma, mármint hogy a napilap mellékletévé válnak. A mindenkori politikum számára ez ideális helyzet lenne, hisz csak két embert kellene kinevezni, egyet az elektronikus és egyet a nyomtatott média élére, és rajtuk keresztül irányítani lehetne az egész rendszert. Remélem, hogy visszafordulunk erről az orwelli útról, és a körülményeinkhez képest is sokszínű marad a vajdasági magyar média – nemcsak a világhálón megjelenő.

A rádiózás az egyik legolcsóbb tájékoztatási mód. Nagyon fontos, hogy a szórványban is maradjanak rádiók, és fejlesszük azokat. Egy-egy szerkesztőség műhely is lehet egyben, ahol a fiatalok képzése folyik, ahol értékek teremtődnek, amely összefogja a közösséget. Esélyt kellene adni annak a néhány magánrádiónak, amely még megmaradt, s amely magyarul is szól.”

Legutóbb, amikor a sajtónk jövőjéről kérdeztem, a következőképpen vélekedett:

Pénzelési problémák és szakemberhiány – véleményem szerint ez lesz a két legnagyobb kihívás, amellyel a vajdasági magyar médiának szembe kell néznie az elkövetkező évtizedekben. Az a magyar tájékoztatási rendszer, ami a szocializmus alatt kialakult, a helyi elektronikus tájékoztatási eszközök privatizálásával nagyrészt megszűnt létezni. Arról lehetne vitatkozni, hogy megtettünk-e mindent ezek átmentéséért vagy nagyon könnyen lemondtunk róluk. Most, amikor új médiastratégia megfogalmazására lenne szükség, nagyon fontos lenne az olyan gondolkodás, amely néhány évtizedre előre tervez. Nem a jelenből kell kiindulni, hanem abból, hogy mi várható egy-két évtized múlva. Kicsit sarkítva azt is mondhatnám, hogy Magyarországról most dől a pénz a médiumaink működtetésére, fejlesztésére. Sokaknak furcsa lehet, hogy azt mondom, hogy ez sem jó, mert ilyenkor talán meggondolatlanabbul költekezünk, könnyen jött, könnyen megy alapon.

Most a vajdasági magyar média három főbb forrásból működik: anyaországi támogatásból, tartományi dotációkból, illetve a magyar önkormányzatok pályázatain nyert összegekből. Felvetődik azonban a kérdés, hogy mi lesz egy-két évtized múlva? Az ilyen mértékű népességfogyás, elvándorlás mellett meg tudjuk-e őrizni politikai súlyunkat tartományi és köztársasági szinten, hogy lobbizni tudjunk? Mekkora befolyásunk lesz a most még magyar önkormányzatokban, milyen lesz azok gazdasági ereje? Van-e garancia arra, hogy Budapest egy esetleges fordulat után hasonló szinten tartja a támogatásokat? Azt is javasoltam, hogy ne halat kérjünk az anyaországtól, hanem hálót. Magyarán, hogy képesek lehessünk arra, hogy a rendszert, ha alapszinten is, de működtethessük mi magunk. Természetesen vannak ötleteim, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani. Persze, fáradtságos munka lenne, könnyebb csak a beérkező pénzt költeni. Viszont olyan alapokat tudnánk lerakni, amely biztosíthatná azt, hogy azok a fiatalok, akik az újságírást, a rádiós-tévés műsorkészítést választják hivatásul, egész életüket ennek szentelhessék, és nem kellene attól rettegniük, hogy egyszer majd utcára kerülnek. Félek, hogy most csak egy csillogó-villogó média-kártyavárat építünk. Nem tudom, lesz-e valaki, aki megkérdi, milyen megoldásokra gondolok.

A jó tollú újságírók és szerkesztők, más szakemberek hiánya már most is gondot jelent. Korábban a helyi tájékoztatási eszközök egyféle újságírói műhelyként is működtek. A fiatalok az idősebbektől tanulták el a szakma fortélyait. A Pannon RTV megalakulásakor az alapítók valamiért úgy döntöttek, hogy nincs szükségük a tapasztalt vajdasági tévések, filmesek segítségére. Közülük nem eggyel beszéltem, akik csalódottságuknak adtak hangot emiatt. A pályakezdő fiatalok pedig úgy dolgoztak és dolgoznak, ahogy tudnak. Sajnos még közülük sem a legtehetségesebbek kerülnek a vezető posztokra. Néha ugyan képzésekre küldik őket, de utána a mindennapi munka során nincs felügyelet, hogy szóljanak nekik, ha valamit rosszul csinálnak. Ezért van az, hogy időként a fél vajdasági Facebook közösség röhög egy-egy „elszólásukon”.

Médiumainknak vissza kell szerezniük a közmegbecsülést, a tiszteletet, jó műsorokat kell készíteni, növelni kell a nézettséget, a hallgatottságot! Ha ezzel nem lesz probléma, a működtetésük is könnyebb lesz. A véleményem tehát, hogy még nincs minden veszve, de változtatni kellene az utóbbi néhány év gyakorlatán. Még lehetnénk nyertesei a Szerbiában zajló média-tranzíciónak, de ha továbbra is ezen az úton haladunk, a kártyavárak leomlanak, s egyértelműen vesztesek leszünk: tájékoztatási eszközeink megszűnnek, s a közösségünket összetartó fontos kapocs nélkül maradunk.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése