Szentlászló, 152

Szentlászlóiak a délszláv háborúban
(Kocsis László kétnyelvű könyve)

A szerző, Kocsis László és a HMDK elnöke, Jankovics Róbert a szentlászlói könyvbemutatón

Már régóta könyvbe kívánkozott Szentlászló szenvedéstörténete. A kelet-szlavóniai, Árpád-kori, ősi magyar település kegyetlenül megszenvedte az 1991-ben kirobbant délszláv háborút, és nagyon nagy árat fizetett a kivívott szabadságért, függetlenségért. Házait a bevonuló Jugoszláv Néphadsereg és a szabadcsapatok fegyveresei földig rombolták, kifosztották-kirabolták és fölégették – hátborzongató szellemfaluvá tették. Szerencsére a lakosságot sikerült idejekorán és szervezetten kimenekíteni, de utána a falu 7 éven át lakatlan volt. Összesen 47 halottja lett, 15 személy eltűnésének körülményeiről pedig még ma sem tudnak.

A falu szülöttje, Kocsis László (Ladislav Kočiš) vállalkozott arra, hogy egy keretbe foglalva megírja a háború 5 hónapjának krónikáját, Szentlászló véres napjainak történetét. Mivel a település védői 152 napon át tartották magukat, ezért kapta a kézirat a Szentlászló, 152 címet. A több mint 400 oldalas kiadvány egy hónappal ezelőtt jelent meg Eszéken, 500 példányban – az egyik végén magyar, a másik végén horvát nyelven – emléket állítva a falu védőinek.

Kocsis László, aki a harcok idején a falu védelmi parancsnoka volt, így nyilatkozott a könyv május 25-ei szentlászlói bemutatóján: – Harminckét évig nem csináltunk semmit, most eljött az ideje, hogy megírjam. Már eddig is sokan meghaltak, mi is megöregedtünk. Tudom, hogy tettem valamit, ami megmarad a gyerekeinknek, az unokáinknak.

Könyvében elmondja, hogy a túlnyomórészt magyarok által lakott falu 11 utcájában jószomszédi viszonyban éltek, a háború azonban mindent megváltoztatott, legfőképpen az embereket, akik képesek voltak egymás ellen fordulni. Gyászos példa erre a helyi általános iskola épületét ért támadás, amit a szomszédos szerb faluból, Palačáról indítottak. Abból a faluból, amelynek lakói maguk is a lászlói, akkor még Testvériség-Egységnek nevezett iskolába jártak. Az iskola volt a legelső célpontjuk. Akkor 258 tanulója volt.

Az első zavargásokról a következőket írja a szerző: „1991. május 4-5-én éjfél után a Jugoszláv Néphadsereg tankjai behatoltak a falu központjába, a templomig, ahol körülbelül 200 ember állította meg őket, akik aznap esete az ifjú házasok, Marija Vanček és Gyökemati Dávid esküvőjén voltak. Kétórás heves vita után a templom előtt visszafordultak, és dühükben megrongálták az út menti vízaknákat.”

„A háborús feszültség egész tavasszal érezhető volt, 1991. június 26-án megtörtént az első komolyabb fegyveres incidens a faluban. Azon a napon a Jugoszláv Néphadsereg fegyvereket osztott ki a szerbeknek Márkusfalván, a palacsai szerbeknek pedig Szentlászlón kellett keresztülmenniük. Észak-nyugaton, a D-518-as Eszék–Vinkovce közút felőli kereszteződésben volt az Ernestinovói Rendőrőrs ellenőrző pontja, a kötelező megállással és ellenőrzéssel mind a járművek, mind az utasok tekintetében. Egy nap 19 óra 40 perckor a rendőrség tagjainak jelzésére egy pótkocsis traktor vezetője nem állt meg, hanem a szerbek felálltak a pótkocsiról és tüzet nyitottak az Ernestinovói Rendőrőrs négy tagjára, egy rendőrt megsebesítve. A traktor végigszáguldott a falun Palacsa felé, mögüle a szerbek tébolyultan lövöldöztek a házakra és az emberekre, akik jobban tették, ha minél hamarabb behúzódtak az utcáról. Ez után az esemény után Palacsát és Szentlászlót, amelyeket csak vasúti sín osztott ketté, egy újonnan emelt barikád választotta el Palacsa bejáratánál, amelyet a szerbek állítottak fel.

Már másnap, 1991. június 27-én a Jugoszláv Néphadsereg 13 tankja haladt át Szentlászlón. (…) A szentlászlóiak javaslata után, hogy ebben az esetben a tankok fele maradjon a szentlászlói oldalon, a másik fele pedig menjen át Palačára, egyszerűen továbbmentek. Ezzel a lépéssel a Jugoszláv Néphadsereg a lázadó szerbek oldalára állt.

Szentlászlónak ez volt a józanság nevében az utolsó sikertelen tárgyalási kísérlete.

1991. július 11-én a Jugoszláv Néphadsereg páncélozott járműve érkezett Eszékről Szentlászlóra Mazar Nándor őrnagy vezetésével (nemzetiségét illetően magyar, aki többször járt a Szentlászlói Válságstábnál), aki azért jött, hogy figyelmeztesse és meggyőzze a helyieket, hogy muszáj hinniük a Jugoszláv Néphadseregnek. A szentlászlóiak még egyszer elmagyarázták neki a Jugoszláv Néphadsereg eljárását, akik néhány napja átkeltek Palacsán, és Szentlászló felé fordították lövegeiket. Amikor folytatta a demagóg magyarázatot a Jugoszláv Néphadsereg fellépésével kapcsolatban, a Válságstáb képviselői világossá tették számára, hogy többé nem látják szívesen Szentlászlón…”

Amikor már valóban komolyra fordult a helyzet, megszervezték a falu védelmét – 76 magyar és horvát önkéntessel. Hamarosan a számuk 90-re nőtt. Ezt a szentlászlói századot túlnyomórészt a korábbi faluőrség tagjai alkották. (Egy alkalommal meg is jegyzi Kocsis László, hogy civilekből kellett katonát faragni, ami nem volt éppen egyszerű feladat. Gyors kiképzést is kellett tartani.) A JNH a páncélos-gépesített egységeit Adára, Palačára és Silašra telepítette, és Željko Ražnatović-Arkan „Tigrisei“ (a Szerb Önkéntes Gárda tagjai) már augusztusban megérkeztek és a „Fehér sasok” is (vagy 50-en) Palačán meg Silašon tartózkodtak. A más helységekből érkező szerbpárti önkénteseket is leginkább ezekbe a falvakba irányították. Szentlászló védelmét igencsak megnehezítette az, hogy 8 szerb falu vette körül, az egyetlen szabad kijárat (és egyben kommunikációs útvonal) Ernestinovón át vezetett.

Az egyik legnehezebb nap szeptember 4-e volt. Erről ez olvasható: „Kora reggel (08:00) Palacsa és Vrbik felől egy erőszakos támadással a szerb szabadcsapatoknak-csetnikeknek, Arkan embereinek és a jugoszláv hadseregnek sikerül áttörnie a védelmet és elfoglalni a falu egyharmadát. (...) A főszerepet a támadásban a Jugoszláv Néphadsereg tagjai játszották Arkan egységeinek vezetése alatt és magának Arkannak a parancsoksága alatt.“

Ekkor dőlt romba az első ház Szentlászlón, Baronyi Zoltán háza, 4 védőnek nyoma veszett (Kovács István, Albert József, Vlado Kuprešak és Ember István) és 6-an megsebesültek, „de megölt és megcsonkított szentlászlói civileket is találtak (Csurman Lajos – hátulról fejbelőtték a saját háza küszöbén a Školska utcában, Đuro Sukić – a vendelevoi Pobjeda utcában a saját udvarán találták meg átvágott torokkal). Ez a hatalmas gyűlöletnek és kegyetlenségnek jele, ami a tegnap még jó szomszédok ellen vívott mocskos háborút jellemzi.

Amikor minden lenyugodott, összegyűjtötték a halott szerb-csetnik katonák holttestét – Fehér sasokat, Arkan embereit (mindegyiknek fehér szalag volt a vállán). (…) Nem sokkal ezek után, délután megérkezett a halottszállító jármű a rendőrök kíséretében, akik elvitték a holttesteket, hogy kijárják a csere lehetőségét négy elfogott védőnkért, legalábbis ezt mondták (akkor tudtuk meg, hogy elfogták őket). (…) Az elmúlt évek során a négy eltűnt védőnkről különféle információkat kaptunk (...) egyikük sem vezetett bennünket ahhoz, hogy megtudjuk, mi is történt velük valójában.“

A falu templomát október 1-jén rombolták le, 11 óra 10 perckor dőlt le a torony. Ez akkora erejű becsapódás volt, hogy az egész falu beleremegett.

Eduardo Rózsa-Flores indítványozására egy nemzetközi szakasz is verbuválódott László védelmére. Horvátokon, magyarokon kívül angol, ír, bosnyák, szlovén, spanyol, portugál, osztrák, walesi és amerikai is volt a csapatban. És a két vajdasági, a moholi Berente fivérek. Az ifjabbik, Sándor nem is élte túl a háborút, Eszéken temették el, a rétfalui temetőben.

Két héttel később találatot kapott az az épület is, amelyben 4-en megsebesültek: Lapis János, Pete István, Dezső Dávid és Borislav Vorgić, másnap pedig meghalt Kuzman József, aki egy bunkerban tartózkodott.

„Az idő múlásával egyre gyakoribbá váltak a szerb-csetnik agresszor támadásai, a falu képe a védők szeme láttára változott, egy részét sem kímélték, minden összeomlott. Folyamatosan követték a helyzetet az országban, különösen a Vukovárról érkező híreket, mert tudni lehetett, hogy Vukovár esetleges elestével minden erő Eszék felé fordul, ami azt jelenti, Szentlászló felé, Eszék város legdélebbi védelmi pontja felé. Így is történt, Vukovár 1991. november 18-án elesett, aznap a késő esti órákban hallották az első híreket erről.

November közepén a heves bombázások miatt már nem volt egy épen maradt épület sem, a védők csak annyit mozogtak, amennyit feltétlenül szükséges volt. (…) November 20-án elesett Ernestinovo. Ez volt az a pillanat, amikor Szentlászló védőit teljesen bekerítették.

A Szentlászlóért folytatott harc fordulópontja „Ernestinovo hirtelen bukása” volt, amely elvágta Szentlászlót a lehetőségtől, hogy logisztikai támogatást kapjon, különösen élelmiszert és lőszert, amelyek fogyasztásával különösen számolni kellett. Ekkor megszakadt a közúti forgalom és a telefonkapcsolat az eszéki katonai parancsnoksággal.”

November 23-a volt Szentlászló védelmének a 152. napja. Részlet a könyvből: „Azon a reggelen úgy tűnt számunkra, mintha Szentlászló felett megnyílt volna az ég. Tankokból gránátok és aknavető lövedékek hullottak Szentlászló minden részére, így a mozgás nagymértékben ellehetetlenült. A védők óvóhelyeken, bunkerekben, pincékben, lövészárkokban, az újabb építésű házak szilárdabb részein voltak a földszinten, mert sok épületet már elpusztítottak a bombázások. Vártak, mert tapasztalatból tudták, hogy amint abbamarad a bombázás, megkezdődik a támadás a tankokkal és gyalogsággal. Azon a napon Szentlászló ostroma minden irányból megindult. (…) A bekerített Szentlászlón maradt 15, az Első Nemzetközi Szakaszhoz tartozó védő közül öten megsebesültek, öten meghaltak, öten pedig életben maradtak.”

„Már sötét volt és köd, a védők a sikátor és a futballpálya körüli csatornákban, árkokban voltak és türelmesen várták, hogy megérkezzenek a védők a többi pontról is, főleg az iskola utcájából és a harckocsi-legénység sem érkezett még meg. Akkor minden perc egy örökkévalóság volt, de parancs volt, hogy senkit nem hagyunk hátra. Mindenki kérte Istent, hogy egyik árokba se essen gránát, mert az sokak végét jelentette volna, továbbra is hullottak a gránátok az egész faluban. (…) 17:00-kor elindult a csoport, az összes sebesültet vitték, a könnyű sebesültek pedig más védők segítségével sétáltak, az oszlopban voltak idős civilek is, akik eddig nem akarták elhagyni Szentlászlót.”

„November 24-én, hajnali 5 óra körül emberfeletti erőfeszítések árán az összes védőnek sikerült kijutnia a sebesültekkel együtt Ivanovac szabad területére, maguk mögött hagyva a lerombolt Szentlászlót.”

A könyv nagyon sok fényképet tartalmaz – a rommá lőtt utcákról, házakról, a katonákról –, továbbá térképeket és korabeli újságcikkeket, valamint a falu 166 védőjének a névsorát is. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének a támogatásával jelent meg. Második, kiegészített kiadása is várható.

Szabó Angéla