Horvátországi
magyarok a honvédő háborúban (I.)
A horvátországi honvédő háború kórógyi, szentlászlói és
vukovári képsorai bejárták a világot, más települések lakóinak
szenvedéstörténetéről viszont jóval kevesebbet tudunk, pedig szinte mindenütt
történtek borzalmak. A hódítók a templomokat sem kímélték, azokat is feltörték,
kirabolták, lőtték, ágyúzták, felperzselték. A szerb–horvát határ közelében
lévő Vörösmart templomába betörtek, a bellyeit felgyújtották, a rétfaluit aknatűz
alá vették, de a Vinkovcéra hulló legelső gránát is éppen a templom előtti
téren ért földet. A laskói és a kopácsi templom is megrongálódott. A Kő nevű
parányi falucskában pedig azzal szórakoztak az unatkozó katonák, hogy szitává
lőtték a református templom kupoláját.
Kő római település volt, vártoronnyal, a faluban az első
szőlőtőkéket is római katonák ültették. Nevét a kőbányászatáról kapta, a
kőfejtés azonban nem tartott sokáig. Az 1800-as években még színmagyar
lakossága volt, a horvátokat csak a második világháború után telepítették be. A
Boszniából érkezett szerbek pedig még később, a 80-as évek elején költöztek a
falukba. Amikor elkezdődött a háború, ők azonnal Šešelj-pártiak lettek, és
szövetkeztek a helyi meg a bevonuló szerbekkel. Nem is maradtak Kőben, miután
rendeződött a helyzet, elhagyták a falut.
Volt olyan időszak, amikor még üzlet, pékség és kovácsműhely
is volt a faluban, most viszont már se bolt, se kocsma nincsen.
A Kőben élő Árpási
József református lelkész (a fotón) Laskón született katolikus családban. Azt mondja:
– A legnehezebb időkben is magyarnak vallottuk magunkat, amikor magyar
usztasának hívtak bennünket, mi meg jóformán azt sem tudtuk, mit jelent ez a
kifejezés.
A
népszámlálási adatok szerint 1931-ben volt a falunak a legtöbb lakosa: 475. A
lélekszám 1981-re 271-re zuhant, 2001-ben pedig már csak 177-en voltak. Most mi
a helyzet?
Jó, ha maradtunk százan. A háború kitörése előtt nagyjából
annyi magyar élt a faluban, amennyi horvát meg szerb. A lakosság 30 százaléka
most is magyar. Sokan elmenekültek azokban a zűrzavaros időkben és még utána
is, az idősek pedig elhaláloztak. Csak az utóbbi időben 5 idős embert temettem
el.
Már
nem is kell megkérdeznem, hogy hová tűntek a magyarok. Vajdaságban sincs ez
másként.
Egy lelkész szájából talán csúnyán hangzik: én leginkább a
szülőket hibáztatom. A fogyatkozás legfőbb oka a sok vegyes házasság, amelyben
már nem tartják fontosnak, hogy megőrizzék a magyarságukat, a szülők nem
törődnek azzal, hogy a gyerekeiket megtanítsák magyarul. Nem is érdekli őket.
Milyen
volt itt az élet a háború idején, tarthattak-e istentiszteletet?
Nálunk nem lehetett, tilos volt istentiszteletet tartani, a
szerbek nem engedték. Betörtek a parókiára, elloptak, amit csak lehetett, az
iratokat pedig felgyújtották. Kevés helybelit láttunk akkoriban az utcán, az
emberek behúzódtak a házaikba.
Itt
a faluban mit tapasztaltak, hogy kezdődtek a zavargások?
Szerbiából jártak át az itteni szerb falvakba a lakosságot
felbújtatni, lázítani. Azt mondogatták nekik, hogy a horvátok elnyomják őket,
ezt ne tűrjék, lázadjanak fel ellenük. Pedig akkor is a szerbek bitorolták a
hatalmat, meg most is. Kilencven százalékban az ő kezükben volt az irányítás.
Így kezdődött minden, szavakkal, uszítással, gyűlöletkeltéssel, aztán
folytatódott a fegyverkezéssel. A falunkban élő szerbek, akik piacozni jártak,
hazafelé jövet a teherautóban fegyvereket hoztak, titokban felkészítették őket
a harcra. Erről mi semmit nem tudtunk, nekünk nem voltak puskáink, a
horvátoknak sem. Aztán egy napon bejöttek Karancsról a szerbek és a falu szélén
lövöldözni kezdtek. Utána a 20 kilométerre lévő Jagodnjak nevű szerb faluból
azt üzenték, hogy készüljünk, mert véres húsvét vár ránk.
Az egészben az a legborzasztóbb, hogy azok is ellenünk
fordultak, akik itt éltek az utcánkban, a szomszédságunkban, akiket befogadtunk.
Amikor 1981/82-ben beköltöztek a faluba, nagyon kevés csomaggal, egy-két
szatyorral érkeztek, és mi mindenben támogattuk őket, segítettünk, hogy
meglegyen mindenük. Nekem leginkább az fájt, hogy még titokban sem jött el
közülük senki, hogy szóljon, figyelmeztessen bennünket, hogy meneküljünk,
mentsük az életünket, mert nagy baj lesz, ha itt maradunk. Amikor megkezdődött
a harc, az borzalmas volt. Éjjelente nem az ágyban, hanem a padlón aludtunk.
Leraktuk a matracokat közvetlenül az ablak mellé, hogy ha belőnek vagy bedobnak
valamit, akkor ne sérüljünk meg. A két gyerekünk félt, rettegett, sírt, szörnyű
volt.
Amikor a fülembe jutott, hogy a nevem a második a szerbek
kivégzési listáján, akkor már nem volt mire várni, átmentünk Magyarországra.
Nehéz szívvel hagytuk itt az otthonunkat, éppen abban az évben készült el a
szép új házunk, már csak a csatornát kellett volna felrakni. Májusban levágtunk
két disznót, feltöltöttük a hűtőt… Mindent itt kellett hagynunk. Akkor még azt
hittük, hogy legfeljebb csak néhány hétig kell távol lennünk, nem is
csomagoltunk sok holmit, csak a legfontosabb dolgokat. Vékony, nyári ruhában
vágtunk neki az útnak 1991 nyarán. Először Mohácson voltunk a menekülttáborban,
aztán átmentünk Ausztriába, majd vissza Magyarországra, Siklósra. Nyolc évig
nem térhettünk haza, csak sóvárogva néztük a határ innenső oldalát. December
végén otthagytam a családot, átjöttem Eszékre, és 35 évesen beálltam a horvát
önkéntesek közé harcolni.
Miért
szánta rá magát erre a lépésre? Ott végre biztonságban voltak, itt meg…
Az a sok szörnyűség késztetett, nem hagyott nyugodni, amit
hallottunk – mert a hírek azért eljutottak hozzánk. Rablásról, fosztogatásról,
emberkínzásról, gyilkosságokról értesültünk, s azt már nem lehetett tisztes
távolságból tétlenül nézni. Tűrhetetlen volt. A két legjobb barátomat megölték.
Szentlászlón egy terhes asszony derekát körbetekerték szögesdróttal. Egy férfi
fejét kettéhasították baltával. A feleségem szüleit kikergették a mellettünk
lévő házukból, máshol kellett meghúzódniuk, anyósomnak csak naponta egyszer
engedélyezték, hogy hazajöjjön, és megetesse a jószágot. A szép új otthonunkat
pedig kiszemelte magának a szerb katonai parancsnokság, és be is költöztek, itt
volt a főhadiszállásuk. Később tiszti hotelt csináltak belőle, itt fogadták a
tisztek a feleségeket meg még ki tudja, milyen nőket. Sokat tudnának mesélni
ezek a falak.
Az
itteni magyarok közül nyilván mások is puskát fogtak.
Ebből a kicsi faluból 23 önkéntes fiatal harcolt a horvátok
oldalán. Én három hónapig voltam velük. Harmincöt évesen vettem fel a zenga harcosok
(Horvát Nemzeti Gárda) zubbonyát, de én nem azért mentem velük a frontra, hogy
meghaljak, hanem azért, hogy harcoljak, és ép bőrrel megússzam, hogy visszatérjek
a családomhoz. Nem akartam mindenre elszánt, forrófejű, vakmerő hős lenni, mert
ilyenek is voltak közöttünk.
Nem
sebesült meg?
A bombázás volt a legszörnyűbb, az ellen nem tehettünk
semmit, nemigen volt mivel visszalőni. Egy nagy erejű robbanáskor eleredt az
orrom vére, elvesztettem az eszméletemet és megsérült a jobb szemem. A háború
idején tapasztaltam meg azt, hogy az ember milyen parányi, még a porszemnél is
kisebb. Jelentéktelen, úgyszólván semmi. Ha az Úr akkor nem véd meg, nekem
hiába van a kezemben a fegyver. A legnehezebb órákban a bunker legmélyén
megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk.
Nem
kérdezem meg, hogy milyen érzés volt puskát fogni és embert ölni, inkább úgy
fogalmazom meg a kérdést, hogy utólag visszatekintve – már tapasztalt lelkipásztorként
– hogyan látja akkori önmagát?
Nyugodt a lelkiismeretem, magamban mindent letisztáztam,
Istennel mindent megbeszéltem. Most is úgy gondolom, hogy nem követtem el
hibát, jó ügyet szolgáltam, védtem a szülőföldemet, mert ez volt a
kötelességem. De ha most lennék ugyanabban a helyzetben, nem tenném meg újra,
nem vállalnám, nem is vennék részt a háborúban. Elmennék, kitérnék előle.
Nem
faggatom tovább, még csak annyit áruljon el, hogy találkozott-e katonaruhás
vajdasági magyarokkal, akiket a szerb hadsereg vezényelt ide.
Találkoztam, több alkalommal is. Az itteni magyar lakosság
megértette az ő helyzetüket, sőt sajnálták is azokat, akiket akaratuk ellenére
hurcoltak a harctérre, de az önkénteseket elítéltük. Ők tudták, hogy hová
jönnek, és azt is sejthették, hogy a piszkos munkát velük fogják elvégeztetni.
Mi szeretjük Vajdaságot. A háború előtt gyakrabban jártunk
Zomborba, mint Eszékre, de amióta lezajlott ez a szörnyűség, egyszer sem léptük
át a szerb határt, és nincs is szándékunkban.
Nyolc
év után volt hová hazatérniük?
Magyarországon nagyon sokat dolgoztam, minden munkát
elvállaltam, ott született a harmadik gyerekünk, de nem akartunk ott élni,
1997-ben hazajöttünk. A házunk épségben maradt, de persze nem hagyták üresen,
egy szerb család foglalta el. Egy ideig a szomszédban laktunk, apósomnál, 9-en
egy fedél alatt. Aztán egy nap gondoltam egyet, átjöttem, és megfenyegettem az
önkényes házfoglalókat. Mondtam nekik, hogy én ennek a háznak minden zegzugát
ismerem, a legtöbb szöget is a saját kezemmel vertem be, adok egy hetet arra,
hogy távozzanak. Ellenkező esetben kapnak két kézigránátot az átellenben lévő
ház udvarából, és mehetnek panaszra Tuđmanhoz is, Miloševićhez is, nem érdekel,
nincs mitől félnem. Szerencsére a negyedik napon szedték a sátorfájukat és
elmentek.
A
tiszteletes úr mióta vezeti ezt a gyülekezetet?
Hájek János volt az elődöm, 2008-ban kerültem a helyére,
őelőtte meg az édesapja szolgált itt. Az országos egyháztól 2011-ig semmilyen
segítséget nem kaptunk. A visszaszármaztatott földterületek jövedelméből
végeztük 2017-ben a templom, a plébánia és az egykori református iskola
épületének a felújítását.
Nemsokára
nem lesz kinek templomot tatarozni, parókiát építeni. Ebből a félmaréknyi magyarságból
hányan jelennek meg egy-egy istentiszteleten?
Alig néhányan, vasárnap délutánonként jó, ha tízen
összejövünk. A 80-as években még 40-50 ember járt rendszeresen templomba.
Gondolom,
konfirmálás sem volt mostanában…
Az elmúlt négy évben nem, legutóbb 2015-ben kereszteltem.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése