„Ők valakik voltak, mi senkik voltunk…”

A beodrai J. család alaposan megszenvedte a második világháború utolsó éveit, különösképpen az 1944-45-ös délvidéki vérengzést, magyarirtást.
A falu magyar főutcáján élő nagyszülőket szinte mindenükből kiforgatták, majd ki is végezték – a nagyapát csak azért, mert magyar volt, börtönbe zárták, utána pedig felakasztották, a nagymamát a saját otthonában holtra verték –, mindketten 57 évesen távoztak ebből a világból.
A fiukat három alkalommal is elvitték, bezárták, bántalmazták, majd a végső szabadulása után az utcán két golyóval megölték. Mindössze harminc éves volt, házas és akkor már öt gyereknek az édesapja.
A család tulajdonában levő téglagyárat – a hozzá tartozó tizenhárom hektár földdel és a teljes felszereléssel – államosították, két házukat elvették.
A család negyedik gyermeke, J. J. mesélte el, mennyi szenvedést kellett átélniük azokban az években.

– Milyen érzés sok-sok évtizeden át azzal a tudattal élni, hogy a három közeli hozzátartozóját ártatlanul kivégezték, hogy a családját igazságtalanul megfosztották a vagyonától, hogy azt mások birtokolják, idegenek bitorolják, és ezt az egetverő igazságtalanságot zokszó nélkül el is kellett tűrni?

– Nem volt mindegy. Nagyon nehéz volt, de szerencsére mind az öten túléltük. Ahogy édesanyánk is, szép kort élt meg, nyolcvanhat évesen távozott közülünk.

– A családban beszélgettek ezekről a dolgokról nyíltan, kertelés nélkül, vagy olyan téma volt, amit mindenki került, senki sem akarta szóba hozni?

– A családon belül ez nem számított tabu témának. Beszéltünk róla, ahogy korosodtunk, egyre több részlet jutott a tudomásunkra.

 – Az édesapjuknak nagyon fiatalon kellett meghalni, még csak harminc éves volt. Ön találkozott-e valaha a gyilkosával?

– Persze. Ott élt a faluban. Jól ismertem.  

– Nem szeretett volna egyszer a szemébe nézni?

– Nem. Legjobb volt elkerülni, nem ujjat húzni velük. Ők valakik voltak, mi senkik voltunk. Semmit nem tehettünk.

– Bizonyára számtalanszor végigmentek azon az utcán, amelyben laktak, és ahol a nagyszülei házai állnak. Nem kéredzkedtek be soha körülnézni? Túlságosan fájdalmas lett volna?

– Én elkerültem a faluból, Tornyoson kaptam munkát, ott is telepedtem le, de ettől függetlenül visszajártam a szülőfalumba. Mindkét bátyám ott élt, egyikük egészen a haláláig. Az unokáim már tizenévesek voltak, amikor őket is elvittem Beodrára, hogy megmutattam nekik, hol éltek egykoron az ősei(n)k,  hogy körüljárjuk a számomra legfontosabb helyeket. Mivel még ma is jó állapotban van mindhárom ház, ami egykor a család tulajdonában volt, azokba is bevezettem őket. Ismertem az illetőt, aki a házunkat megvette, beengedett bennünket.  A nagyapám háza előtt kint állt egy szerb ember, megszólítottam, elmondtam neki pár mondatban a történetünket, mire ő is megengedte, hogy bemenjünk és körülnézzünk.  Nyugalmazott rendőrként mutatkozott be. Nagyapám házán egy remekbe szabott kovácsoltvas nagykapu van, legalább száz éves, mindig megcsodálom.

– Az ártatlanul kivégzett családtagok esetében éltek-e a rehabilitálás lehetőségével?

– Én adtam be a kérelmet a nagybecskereki bíróságon 2007 tavaszán.  December 11-én zajlott az eljárás, ez azért érdekes egybeesés, mert a nagyapámat december 10-én akasztották fel, apámat pedig december 12-én lőtték le. Mégis jó volt, akkor tárgyalták az ügyet, mert három héttel később az egyik tanú meghalt. Éppen az, aki az utcán munkába menet látta, hogy először hátba, utána pedig fejbe lőtték apámat. Háromtagú bírói testület olvasta fel a kérelmemet, és hallgatta meg a három tanút. Kis Péter bíró a tárgyalás után megjegyezte, hogy már több ilyen eljárást levezetett, de még soha nem voltak jelen szemtanúk, hanem csak olyanok, akik hivatkoztak valakire vagy valamire.

– Hogy zajlott az eljárás? Kimondták, hogy ártatlanul végezték ki, ezt írásba adták, és ennyi, ezzel el is volt a dolog intézve?

– Pontosan így. 

– Ha a rehabilitálás megtörtént, akkor következhetett a vagyon-visszaszármaztatás. Mennyi idő alatt sikerült begyűjteni az összes dokumentumot, és tudja-e, hogy eddig mennyit költött rá?

– Én még 2012-ben benyújtottam a kérelmet. Nem is a költségeket sokalltam, hanem az időt, amit ezzel kellett tölteni. Az viszont nagy segítséget jelentett, hogy írásban fordultam az újvidéki levéltárhoz, és onnan sok iratot megküldtek.

– Szerbiában törvény írja elő az elvett vagyon visszaszármaztatását vagy a kárpótlást, ha az elkobzott magánvagyonból állami/társadalmi tulajdon lett. De amikor a három házzal odébb lakó szerb szomszéd gondolt egyet és feljogosítva érezte magát arra, hogy önkényesen áthajtsa a saját udvarába J.-ék kilencvennyolc birkáját, akkor a juhok továbbra is magánkézben maradtak. Értük nem járt se bocsánatkérés, se kárpótlás?

 – Ahogy a kocsikért, lovakért sem, amit kölcsönkértek, de soha nem adták vissza. A három házat kiürítették, kirabolták, mindenünket széthúzták. Nagyon hosszú lista lenne, ha mindent felsorolnék.

-- Sikerült-e az egykori családi vagyonból bármit is visszaszerezni?

– Az a nagy bánatom, hogy eddig még semmit sem kaptunk vissza – se a téglagyárat, se a huszonöt hold földet, se a két házat, pedig már tíz éve annak, hogy beadtam a teljes dokumentációt. Ahhoz képest, hogy milyen terjedelmes anyagot nyújtottunk be, szinte még sehol sem tart az ügyünk.

– Akinek nagyobb rálátása van az ilyen eljárások lefolytatására, azt mondja, hogy leginkább az ügyvéd hozzáállásán múlik az, hogy hogy halad egy ügy.

– Állandóan újabb követeléssel állnak elő. A faluban már szinte mindenkit kártalanítottak, a mi családunkat hagyják utoljára. Nekünk már csak negyed- és ötöd osztályú termőföldek jutnak, pedig a mi földjeink voltak a legértékesebbek egész Beodrán. Ha természetben nem tudják visszaadni az egy tollvonással elvett vagyont, akkor fizessék ki az értékét! Ebben az országban sok mindenre telik. Épp erre nem? Nyolcvan éves vagyok. Meddig kell még várnom? Ez az ország szégyene. Ha értékpapírral szúrják ki a szemünket, akkor nagyon rosszul járunk, mert az elkobzott vagyon valós értékének csak a tizenöt százalékát kapjuk meg. 

– Ha Önre tekintek, egy egészséges, derűs, kiegyensúlyozott embert látok. Most így, nyolcvan évesen hogy látja, kárpótolta-e magukat az élet valamilyen formában azért a rengeteg szenvedésért, amit át kellett élniük? Vagy azt mondja, hogy nincsen igazság ezen a Földön?

 – Nincsen igazság!  Ennyi szenvedésért senkit sem lehet kárpótolni, a gaztetteket lehetetlen jóvátenni.

Szabó Angéla