Magyarország magánháborúja

A dolgok kezdtek jól alakulni Belgrád számára. A két utolsó háborús bűnöst idén leszállították, az európai politikusok nem győztek gratulálni – és máris kilátásba helyezték a jutalmat, a majdani európai uniós tagságot.
Borisz Tadics dörzsölhette a tenyerét, már csak néhány törvény, és ott vannak az előszobában. Épp időben, a 2012. áprilisi választások előtt, hogy ezt is bedobhassa a kampányba. Tadics, az européer szerb elnök folyékony angolságával, elegáns megjelenésével megnyerte a Nyugat bizalmát.
Pedig ez csak az egyik arca. A másik a Balkán felé kacsingat, így nem csoda, ha a magyar kormány is azt érzi, olykor fülsiketítően csikorog a szerb Európa-vicinális. A gépezetben az egyik legdurvább homokszem a nemrég elfogadott restitúciós törvény, amely – történetesen szintén Brüsszel kérésére – a második világháborúban elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását írja elő.
Belgrád teljesítette is a feladatot – csak épp nem EU-konform módon. Egy mondattal kizárta ugyanis a vagyon-visszaszolgáltatásból a vajdasági magyarokat, arra hivatkozva, hogy aki 1941 és 1945 között a megszálló erők tagja volt, illetve ezeknek leszármazottja, nem jogosult semmire. Mintha a háborús rémségek egyik jelképévé vált újvidéki vérengzést kollektíve a (helyi) magyarság követte volna el, és annak következményeiért gyerekeiknek, unokáiknak is lakolniuk kellene.
Nem is mozdul innen egy tapodtat sem Belgrád álláspontja. Hiába koalíciós partner a kormányban a Vajdasági Magyarok Szövetsége, és hiába tiltakozik a Külügyminisztérium vagy a határon túliak ügyével felkent Semjén Zsolt. Nem segít a nemzetközi példák emlegetése sem: Németországban még a nürnbergi perben elítélt háborús bűnösök leszármazottjait sem hurcolták meg vagy fosztották meg vagyonuktól, éppen azért, mert a háborús bűnöket mindig egyének és nem családok, törzsek vagy kisebbségek követik el. Csehországban és Szlovákiában ugyan továbbra is érvényesek a Benes-dekrétumok, de az 1991-es restitúciós törvény alapján végül minden csehországi vagy szlovákiai lakos, köztük a magyarok is visszaigényelhették tulajdonukat. Egyetlen kivétel volt csupán: a háborús bűnökért elítélteké.
A magyar kormány jobb híján azzal fenyegetőzik, hogy megakadályozza Belgrád uniós tagjelölti státusának megadását, becsapjuk előttük az „előszoba” ajtaját. A csaknem 300 ezres vajdasági magyarság és a balkáni magyar stratégia miatt ez persze nem állhat érdekünkben. Nyomásgyakorlásra jó lehet, ám ehhez is szövetségesek kellenének. De nincsenek. Köszönhető ez az elmúlt másfél év magyar politizálásának, Brüsszel Moszkvához hasonlítgatásának, Merkel „szegénykancellárasszonyozásának”, a magyar különutasság hangoztatásának.
Vívhatjuk a magánháborúnkat Szerbiával.

Inotai Edit, Népszabadság, 2011. október 7.
http://nol.hu/velemeny/20111007-maganhaboru



MAGÁNHÁBORÚ? SEMMIKÉPPEN!

Vitára késztető írást jelentetett meg a Népszabadságban Inotai Edit. Íme néhány észrevétel.
A mai magyarországi ellenzék bevett stílusában, félősen Belgrádhoz törleszkedve, szerzőnk nem kevesebbet állít, mint hogy Budapest a szerbiai restitúciós vitában csak a rövidebbet húzhatja, hiszen „ehhez (mármint a tagjelölti státus megakadályozásához) is szövetségesek kellenének. De nincsenek”.
Tisztázzuk le rögtön: ez az állítás így egyszerűen nem igaz. Maga az ominózus restitúciós törvény gazdája a szerb kormányfő helyettese, legújabb megnyilatkozásában elismeri, hogy Koszovó miatt (ő látszólag, de csak látszólag, fütyül a restitúciós törvény miatti magyar ellenkezésre), néhány EU tagállam bizony arról akarja meggyőzni a többieket, hogy Szerbiának a tagjelölti státus megszavazása előtt támasszanak további feltételeket.
Ebből is kitűnik, hogy Magyarország az október 12-én esedékes döntés előtt nem csak Biberach, a lézengő ritter szerepében fordulhat elő az EU-ban. Ellenkezőleg. Akár választhat is! Maga támaszt „további feltételeket” a kollektív bűnösség szerb részről történt törvénybeiktatása miatt, vagy – s ez sem kellemetlen variáns – csatlakozik a Koszovó-párti elégedetlenkedők táborához. Hiszen Magyarország is elismerte a független Koszovót, s az EU tagjaként számára is elfogadhatatlan a KFOR-katonák megsebesítése, s egyáltalán, életük veszélyeztetése. Ez Koszovóban ma reális lehetőség.
Vagy Inotai Edit netán azt gondolja, hogy Anders Fogh Rasmussen a levegőbe beszélt, amikor hangsúlyozta: a NATO vezette, KFOR nevű nemzetközi katonai erő azért van jelen Koszovóban, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül biztonságos körülményeket biztosítson Koszovó minden lakosának. Ennyit a tájékozottságról és a félretájékoztatás csavaros módszereiről.
De a Népszabadsággal és szerzőjével más baj is van.
Visszatetsző a Szerbiához való, ellenzéki ihletésű törleszkedés. Húsz éve hallgatom, hallgatjuk itt a Vajdaságban, igaz különféle megfogalmazásban a tételt, hogy „miattatok nem lehetünk keményebbek, benneteket nem akarunk veszélybe sodorni”. E farizeusi tétel legeklatánsabb megnyilvánulása az volt, amikor a 90-es évek elején egy segélyszervezet nyerges vontatóval küldött élelmiszert a Drina folyónál levő szerbek uralta háborús övezetbe. A történelmi VMDK-hoz viszont, szintén élelmiszer-segély gyanánt, az atomháború esetére tárolt szemcsés anyagot tartalmazó méretes konzervek érkeztek. „Így majd jobban szeretnek benneteket a szerbek” – nyugtatott meg bennünket az élelmiszer-szállító „cég” vezetője.
Még néhány ilyen hagyományos, „védelmező” gesztus, s nemhogy nem maradunk 300, de 200 ezren sem. Szerencsére, ma az ilyen budapesti viszonyulástól nem kell tartanunk.
A Vajdaságban a restitúció kérdésében konszenzus van. Nemcsak a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP), hanem az egész magyar politikai elit, élén a szerb hatalommal korábban „balkézre” egyezkedő, s a bizalmi minimumot eddig tisztelő Vajdasági Magyar Szövetséggel (VMSZ), ellenzi a restitúciós törvényt. A vajdasági magyarok vezetői mind nagykorúak. Nem kell nekik megmagyarázni mi az érdekünk. Nem kell értük krokodilkönnyeket hullatni.
Másrészt, s ez a döntő változás, a nemzet egészéért felelős testület, a második Orbán-kormány - az elmúlt két évtizedben elsőként – a sarkára állt. Külön nemzeti érték, hogy kiállásával a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) így újabb, fontos elemmel gyarapodott.
Nem pont ez a baja, a Népszabadság kommentátorának?
Immár magyar állampolgárként, a történelmi igazságosság jegyében, úgy gondolom, hogy a restitúciós gubancban a magyar kormánynak van igaza, s helyeslem a nemzetközi politikai színtéren tett lépéseket is. Reméljük, a magyar kormány kitart álláspontja mellett.
Különben várható, hogy október 12-én nem születik végleges uniós döntés. Szerbia a húzódozók véleménye ellenére vélhetően megkapja a tagjelölti státust. A csatlakozási tárgyalások megkezdésének dátumáról azonban, majd csak később születhet döntés. Ami rendjén is lenne, hiszen Szerbiának előbb adósságait kell tisztáznia, nemcsak Koszovóban.
Persze, ezzel együtt, a történelmi sérelmek ellenére, a vajdasági magyarság nagy többsége azt szeretné, ha a Szerbia mihamarabb teljesítené a csatlakozási tárgyalások megkezdésének feltételeit. Szerbia EU-tagsága érdeke a vajdasági magyaroknak is.
Visszatérve a Népszabadság „vélemény”-ként aposztrofált kommentárjához, vegyük úgy, hogy az abban tetten érhető ellenzéki felbuzdulás nem a nemzet egészének szól. Maga a szerző is rámutat egy lehetséges megoldásra: „Csehországban és Szlovákiában ugyan továbbra is érvényesek a Beneš-dekrétumok, de az 1991-es restitúciós törvény alapján végül minden csehországi vagy szlovákiai lakos, köztük a magyarok is visszaigényelhették tulajdonukat. Egyetlen kivétel volt csupán: a háborús bűnökért elítélteké”.
A cseh megoldás számunkra elfogadhatatlan. Mert részmegoldás. Nem tartalmaz bocsánatkérést a 44/45-ös ártatlan magyarok legyilkolásáért. Tény azonban, hogy szerb kormányhoz közeli szakértők egérutat keresve, ebben az irányban is kutakodnak. Mert ebből kikerekedhet a nemzetközi kompromisszum. Esetleg, ha a vajdasági magyarok ténylegesen élhetnének a restitúció intézményével.
Még valami! Elegáns lenne, ha a magyar nemzet fontos ügyeiben az Orbán-kormánynak nem kellene csak a kétharmados parlamenti többségére támaszkodni. Nem lehetne legalább a nemzeti érdek védelmében egységesen fellépni? Hiszen a kétharmad birtokában a kormány az ellenzék támogatása nélkül is eléri célját. Nem érdeke az ellenzéknek, hogy 2004 után végre visszairatkozzon a nemzetbe?
Az Orbán-kormány nem keveredett magánháborúba! Az egész nemzet számára fontos érdeket védelmez. Vélhetően sikerrel.
Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt
HÍRLEVÉL IX. évf. 226. szám
2011. október 10.