Szerbiával senki nem beszélhet ultimátumszerűen?

Tadic köztársasági elnöknek a Pásztorral való belgrádi találkozását követően, egy helyi lapban megjelent kijelentése szerint Szerbiával senki nem beszélhet ultimátumszerűen. Nocsak. Még egy másik állam sem? Még akkor sem, ha arra Tadic törvénnyel nyomta rá a kollektív bűnös bélyegét? Csak azért, mert az EU Moszkvában iskolázott cseh bővítési biztosa nem lát veszélyt a szerb törvényben?

Kár az ideges, lekezelő stílusért, hiszen Tadicnak éppenséggel nincs igaza! Szerbia törekszik az EU tagjelölti státus megszerzésére, nem pedig Magyarország. A vétó, az uniós tag Magyarország számára legális jogi eszköz. Meg ultimátum, ha olyan kemény támadást kell elhárítania, mint amilyen a kollektív bűnösség stigmája. Szerbiának nem fűződhet semmilyen érdeke ahhoz, hogy Magyarországra rásüsse a kollektív bűnösség bélyegét! Mint ahogy az EU sem érdekelt abban, hogy valamely tagállamát egy felvételre váró állam előre megbélyegezze, elhintve ezzel a békétlenség magvát az unióban is. Ennyit a stílusról.

A szerb vagyon-visszaszolgáltatási törvényben rögzített kollektív bűnösség kiemelése a jogszabályból, tehát csak részben a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) ügye. Először is nem mindegy sem a Vajdasági Magyar Demokrata Pártnak (VMDP) sem a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) mi lesz a vége a Pásztor-Tadic egyezkedésnek. Tudni kell ugyanis, hogy a VMSZ-es képviselők a 2008-ban a választások előtt létrehozott Magyar Koalíció (MK) jelöltjeiként jutottak mandátumhoz. Így a VMSZ esetleges, sajnos nem első sikertelensége visszaüthet az MK másik két tagpártjára is.
A VMDP részéről megállapítható, hogy a Pásztor-Tadic találkozóról a sajtóban megjelent tudósítások a politikai homályt nem oszlatják. Egy biztos: Tadic megkapta, amit akart. A VMSZ szavazatait a költségvetés módosításához. S azért az elfogadhatatlan stílus-megnyilvánuláson kívül semmi biztosat nem ígért. Ezek a tények.

Miután ez a VMSZ elnökének a találkozót követően adott nyilatkozatából sem derül ki, le kell szögeznünk: ha az előre jelzett rehabilitálási (egyenként lebonyolított, kötelező) eljárások során a bizonyítás terhe továbbra is az érdekelt állampolgár vállán nyugszik, akkor ez a megoldás a vajdasági magyarság számára elfogadhatatlan. Az ok egyszerű: minden bizonyíték a szerb állami intézmények birtokában van. Kivételnek számít, az a magyar család, amely a sok évtizedes üldöztetés közepette volt elég bátor, s megőrizte a bizonyító iratokat.
Két okunk is van arra, hogy a bizonyítás terhének a kérdését újólag felvessük. A Pásztor-Tadic találkozót követően a vagyon-visszaszolgáltatási törvényen túlmenően, immár a szintén problematikus rehabilitációs törvény javaslata is játékban van. Kérdéses, továbbá a szerb hatalom szándéka, hogy a restitúció lehetőségét csak a megszállókkal együttműködő, második világháborús szerb formációk tagjainak, s azok leszármazottainak biztosítsa, miközben ezt a jogot a hatalmi szóval besorozott második világháborús magyaroktól elvitatja?
Olyan politikai gubanc ez, amelyet nem lehet „egy több mint egyórás, feszült légkörű, nehéz beszélgetés” során letisztázni. De, le kell tisztázni. Ami azt jelenti, hogy a történetnek még nincs vége.
Lévén, hogy nemzeti ügyről, s a vajdasági magyarok számára fontos, az elégtétellel kapcsolatos jogokról van szó, csak a legteljesebb nyilvánosság előtt folyhat a Szerbia számára is kétségkívül kényelmetlen kérdések tisztázása.
Kiindulópontként, mivel nem világos, mik a követelései, jelentesse meg a VMSZ, indoklással együtt, a képviselői által a szóban forgó törvényre, illetve törvényjavaslatra beadott módosító javaslatait. Mire való lapja a Magyar Szó, ha nem erre. Ne a találgatások útvesztőjében botorkálva keresgéljük az igazságot! Sem itt a Vajdaságban, sem Budapesten.

Budapest olyan egyértelmű és világos álláspontot képvisel ebben a kérdésben, hogy a VMSZ-nek is a nyilvánosság előtt kell bizonyítania. Azt, hogy az egyezkedés során régi szokása szerint nem enged, s nem simul oda a helyi többségi hatalomhoz.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) működése közben szerves kapcsolatot feltételez a nemzet egésze számára fontos történések felelősei között. Ami azt jelenti, hogy a VMSZ-nek a jövőben mellőznie kell a szerb hatalommal a magyarok háta mögött megkötött külön megállapodásokat. Ha megmarad a rossz törvény, s a magyar képviselők megszavazzák a korábban visszavont másikat is – reméljük, hogy erre nem kerül sor – akkor a VMSZ kiiratkozik az érdekvédelmi kisebbségi szervezetek közül. Versenypártként elvegetálhat még egy ideig, de az már egy másik történet.
Ha a VMSZ becsületes kemény küzdelemben alul marad, ami szintén egy lehetőség a vajdasági magyar pártoknak az a feladata, hogy együtt kérjék Budapesttől a vétó alkalmazását.

Nem vitás, mivel a VMSZ-t úgyis erre kötelezi a szerb köztársasági elnökkel magyar partnerei háta mögött 2008-ban balkézre kötött megállapodása, hogy a szerb költségvetés módosítását képviselőinek meg kell szavaznia. De, s ez fontos, a megígért nagyberuházásokra szánt – eddig visszatartott – pénzek sorsától függetlenül, a restitúciós és rehabilitációs jogszabályok ügyében a VMSZ-nek nincs etikai szempontból elfogadható oka a további engedményekre. Azokra sem, amelyeket a párt képviselői a törvényhozatal eddigi szakaszaiban már megtettek. Mint amilyen a módosítási javaslataik szerb kormány részéről történt korábbi felpuhítása volt. Vissza kell menni a kályhához. A VMSZ eredeti módosító javaslataihoz.

Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt
HÍRLEVÉL IX. évf. 233. szám
2011. október 18.