Botlik József könyve az 1944/45-ös délvidéki vérengzésekről
Botlik József dr., (PhD) történész (1949, Szőny, Komárom- és Esztergom vármegye) Eltitkolt népirtás a Délvidéken című legújabb kötete[1] a délvidéki/vajdasági magyarság 1944-45-ös tragédiájáról, a magyarirtás történetéről szól.
A tekintélyes, 513 oldalas könyvet a budapesti Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány adta ki 2023-ban[2]. Az alapművet (368 oldal) részletes bibliográfia (369-402), terjedelmes névmutató (403-463), helységnévmutató (465-509) és a szerző életrajza (511-513) egészíti ki.
A kiadvány bemutatásra november 7-én került sor Budapesten a Polgárok Házában. A mindössze 300 példányban megjelent könyvnek azóta már több helyen is volt bemutatója, de ismereteim szerint Vajdaságban még került rá sor.
A kiadó céljai közé tartozik, hogy „hogy ösztönözze, elősegítse, és megjelenési lehetőséget biztosítson az 1944-45-ben a délvidéki magyarságot sújtó, tragikus események nem hivatalos kutatásával foglalkozóknak”[3].
Az alapítvány eddig 29, többségében délvidéki eseményekkel foglalkozó kiadványt jelentett meg, hozzájárulva ezzel is történelmünk délvidéki tragikus eseményeinek részletesebb megismeréséhez és feltáráshoz.
A szerző részletesen foglalkozik az 1944-45-ös események előzményeivel (11-34. oldal), „a visszacsatolt területek 1944. októberi-novemberi elvesztésével” (35-41.).
„Tito partizánosztagainak népirtásával” nem csak Vajdaságban (Bácskában, Nyugat-bánságban/Bánátban, Szerémségben) foglalkozik terjedelmesen, hanem a Drávaszögben, Szlavóniában, Közép Horvátországban, Muraközben és a Muravidéken/Venvidéken is (42-260.).
Jugoszláviának a Magyarországgal szembeni követeléseit taglalva (261-270.) megállapítja, hogy „a kiépülő jugoszláv kommunista hatalom már a könyörtelen mészárlás közben, 1944. november elején, tervezte a délvidéki magyarság kitelepítését, az összefüggő magyarlakta területek szétzúzását”[4].
A Vagyonszerzés partizán módra című részben (271-282.) a szerző leírja, hogy a hatalom által „nyíltan vállalt délvidéki etnikai tisztogatás” célja az volt, hogy „helyet készítsen újabb több százezer szerb betelepítésének, és a terület lakosságának szerb többségűvé változtatása”[5].
Ezt az állítást támasztja alá az is, hogy „a jugoszláv jogalkotó szervek számos olyan jogszabályt hoztak, amelyek – közvetlenül, vagy közvetve – sok ezer magyar magán-, illetve jog személyektől koboztak el vagyonokat. Ezeket államosították, majd általában népi vagy szövetkezeti tulajdonba kerültek”[6].
Az 1941 és 1945 között ártatlanul meghurcolt, megkínzott és kivégzett vajdasági polgárok névsorának összeállítására létrehozott tartományi képviselőházi Ankétbizottság és a Magyar Szerb Akadémia Vegyes Bizottság tevékenységével a Vitaható eredmények című rész foglalkozik (283-318.).
A szerző megállapítja, hogy „a kutatóknak még sok feladatot kell elvégezni, mert az 1944-45. évi magyarirtás körülményeinek nagy része, az áldozatok akár megközelítően tényleges száma még napjainkban is feltáratlan, illetve ismeretlen”[7].
A Tartományi Képviselőház Igazságtételi bizottsága [Anketni odbor za utvrđivanje istine o događajima u periodu od 1941. do 1945. godine] 2004. augusztus közepén fejezte be a munkáját.
– 2008 végére kilenc kötet készült el, amelyek tanulmányokat, dokumentumokat és névsorokat tartalmaznak, de még nem tartalmaznak végleges adatokat, csupán jó kiindulópontnak tekinthetők. Ez a hatalmas adattár azonban ismeretlen a nyilvánosság számára, sőt a szakmabeliek előtt is, mert pénzhiányra hivatkozva, csak tíz (!) példányban nyomtatták ki a köteteket, amelyek egyetlen könyvtárba sem jutottak el – állapítja meg Botlik József[8].
A kollektív bűnösség, a restitúciós törvény, rehabilitáció és kárpótlás című részben (319-329.) a vagyon-visszaszármaztatási és az ez követő rehabilitálási törvény 2011. évi elfogadásáról a szerb képviselőházban, az ezzel kapcsolatos tanulságos politikai és jogi vitákról, azok eredményeiről, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség ezzel kapcsolatos (vitatott) szerepét is bemutatja a szerző. (A két törvény elfogadásának történelmi, társadalmi és politikai vonatkozásairól, valamint felemás eredményeiről részletesen írtam A háborús bűnösség terhe című 261 oldalas könyvemben, amelyet ugyancsak a Keskenyúton Alapítvány jelentetett meg 2017-ben.)
– A restitúciós törvényt élesen támadták a vajdasági magyar pártok (a VMSZ kivételével – B.A.) és szervezetek, s a közvélemény, de vitatták történész körökben is, mint a kollektív felelősség megnyilvánulását[9]. […] A 2011-ben jóváhagyott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási jogszabály alkalmazása óta mindössze 8 ezer hektár termőföldet juttattak vissza az eredeti tulajdonosoknak, miközben az igények elérték a 100 ezer hektárt – állapítja meg a szerző[10].
Tegyük hozzá, hogy ezekből a törvényekből a magyar közösségnek alig, vagy szinte semmilyen haszna nem származott. A rehabilitálást sokan nem is kérték, másokat elutasítottak, a vagyon-visszaszármaztatás máig nem fejeződött be és nem is hozta meg a várt eredményt.
A Megemlékezések története című fejezetben a szerző kifejti: „Ahogy a Délvidéken évtizedekig írni sem lehetett az 1944-ben kezdődő, magyarok és németek ellen irányuló népirtásról – ugyanúgy megemlékezni sem volt szabad; nem csak hogy nem volt szabad, de sok esetben azt sem lehetett tudni, hol nyugszanak a kivégzettek. […] Az 1990-es évek elejétől a Délvidéken már emlékezni is lehetett, igaz nehezen, és sokszor nem akadálymentesen”[11]. A szerző részletesen leírja ezeknek a történetét, és azt is, hogy hol és mikor lehetett először emlékezni.
A vértanúság és történetírás cím alatt a szerző emlékeztet, hogy „Magyarország nemcsak kezdetektől, de különösen a szocializmus évtizedeiben nem vetette fel a délvidéki magyarság elleni megtorlást, hanem a nemzetközi közvéleményben, a diplomácia szintjén sem tette közzé a népirtást. A Tito marsall által vezetett Jugoszlávia is mélyen elhallgatta a magyarirtást, és egyoldalúan csak a magyar hatóságok által elkövetett 1942. januári vérengzéseket hangoztatta, amely délvidéki magyar nemzeti közösségnek a napjainkig súlyos károkat okozott”[12].
Egyéni (írói, önéletrajzírói, forrásgyűjteményeket készítők és filmes) kezdeményezések után, „a hallgatás falát csak 1990-ben sikerült ténylegesen áttörni. Matuska Márton újvidéki újságíró ekkor indította nagy hatású sorozatát a Magyar Szó napilapban az 1944. október- novemberi megtorlás napjairól, ’ahogy az emlékezet megőrizte’, amely 1991-ben könyv alakban is megjelent. Egy évtized alatt, az ezredfordulóra, már egy tucat helytörténeti kiadvány látott napvilágot, feltárva a megtorlások jelentős részét”[13].
– A legújabb szerb kiadások már elismerik, hogy az 1944 októbere és 1945 február közötti katonai közigazgatás idején tömeges (szerb szóhasználattal) ’likvidálások’ történtek. Az ártatlan magyar vértanúk számát leginkább csak 5 ezer főre becsülik. Ezzel ráadásul azt igyekeznek sugallni, hogy nagyjából azonos az 1942-es razzia szerb áldozatainak számával, a kettő kiegyenlíti egymást”[14].
Botlik József összegzése szerint, „1944. október és 1948. március között a Délvidéken létesített 113 koncentrációs-, halál-, és munkatábor (nevesített és különböző adatok alapján becsült) ismert vértanúinak száma: Bácska 33 ’lógor’, 16 129 áldozat. Nyugat-bánság (Bánát): 43, és 19 918 fő, Szerémség 11 és 715 fő. Drávaszög /Baranya 4, és 22 fő, Szlavónia 11 és 19. áldozat. Muraköz: Dékánfalva? Muravidék/Szlovénia: 9 ’lógor’, 132 áldozat. Horvátország: Jasenovac 28 áldozat. Összesen 35 963 vértanú, akinek többsége német, kisebb része magyar volt”[15].
A szerző emlékeztet, hogy „a nemzetközi jogban a népirtás (genocídium) el nem évülő emberiség elleni bűntettnek minősül. Ennek következtében a délvidéki magyarság1944-1946. évi elpusztítása kapcsán Magyarország eljárást kérhet a felelősség megállapítására. Továbbá anyagi, természetbeni kárpótlást az annak idején jogtalanul elkobzott javakét. […] Ennek ellenére az eljárás kérelmezése napjainkig nem történt meg”[16].
Említeni kell, hogy Apáti István és Szilágyi György, a Jobbik parlamenti képviselői 2012. január elején[17] följelentést tettek a titoista partizánok által 1944-45-ben elkövetett délvidéki magyarirtás ügyében[18], amit aztán a Főügyészség áthelyezett a Szegedi Ügyészséghez[19]. Hogy ennek mi lett az eredménye, arról viszont nincsen információ.
A népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményt[20] az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1948. évi december 9. napján, vagyis a második világháború befejezése után fogadta el. Magyar Népköztársaságra nézve csak 1952. április 6-án lépett hatályba[21].
Az Egyezmény II. cikke „népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele”.
Az 1944/45-ös délvidéki/vajdasági események az ENSZ genocídium egyezményének több elemét is kimerítik. Alkalmazásnak a jogi problémája abban lehet, hogy az Egyezménynek nincsen visszaható (retroaktív) hatálya. [Ez azt jelenti, hogy a jogszabály a keletkezése/kihirdetése előtti eseményekre hatályos. (…) A jogállamiság követelményei közé tartozik, hogy jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget (…) és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.[22]]
Ez azonban nem lehet annak akadálya annak, hogy ezeket az eseményeket ne lehessen népirtásnak nyilvánítani! Németország például 2021. május 28-án hivatalosan elismerte népirtásként az 1904 és 1908 között, a mai Namíbia területén folytatott vérengzéseket, amelyeket a Német Császárság katonái követtek el, és bocsánatot kért a bűncselekményekért[23]. (Az 1995 júliusában történt srebrenicai mészárlást a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék – ICTY fellebbviteli tanácsa népirtásnak minősítette.[24])
Cseresnyésné Kiss Magdolna[25], a könyv szerkesztője és kiadója, a kötethez írt előszavában kiemeli, hogy a Botlik József „összefoglaló jelleggel mutatja be az 1944-45-ös magyarirtás történetét a korábbi és a szerző által végzett igen alapos kutató, feltáró, összegző munka eredményeként. A kötet részletesen, a Délvidék korabeli tájegységeire lebontva veszi számba az áldozatokat, világosan bebizonyítja a kommunista és internacionalista történetírás által eltitkolni remélt tényeket.
1944-45 telén Tito partizánjai a legszerényebb becslések szerint is kivégeztek több tízezer ártatlan, többségében élete teljében lévő magyar férfit, de nőt és gyermeket is. A Mindszenty bíboroshoz eljuttatott korabeli egyházi feljegyzések szerint az áldozatok száma a 40 ezer főt is elérte” – írja Cseresnyésné az előszóban.
Az előszó sarkalatos megállapítása, hogy „az 1944-45 telén elkövetett partizánakció nem az 1942-es újvidéki razzia, a Hideg napok megtorlása, hanem előre megtervezett népirtás volt a magyar és a német lakosság ellen, és válasz kapunk arra is, hogy az 1942-es, háborús körülmények között végrehajtott katonai túlkapásnak mik voltak az előzményei”[26].
A könyv és az eddigi kutatások alapján megállapítható, hogy „a hivatalos történetírás és politika igyekezett elhallgatni az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás történetét. […] Néhány példaértékű emlékhelyet (Csurogot, Szabadkát, Temerint, Martonost – és, tegyük hozzá, Zentát[27] – B.A) leszámítva, nincsenek a tömegsírok megjelölve, egyetlen tömegsír feltárás sem történt. […] Az 1944-45-ös délvidéki mártírok tömegsírjai nagyrészt jeltelenek, és vértanúságuk mementó nélküli”[28].
Az 1942-es újvidéki razzia áldozatait megnevezték, emléküket Újvidéken a Duna-parton a Család nevet viselő emlékmű őrzi, ahol minden évben megemlékeznek róluk. A razziában részes magyar katonai vezetőket felelősségre vonták és megbüntették. (Tegyük hozzá: A források arról viszont nem közölnek adatot, hogy az 1944-45-ben a magyarok ellen elkövetett cselekményekért bárkit is felelősségre vontak volna.)
A magyar állam vezetői bocsánatot kértek az 1942-es áldozatok hozzátartozóitól. Legutoljára Áder János volt köztársasági elnök (2013. június 25-én a szerb parlamentben[29] – B.A.). – Hasonló gesztus ez idáig nem történt meg a szerb állam vezetőinek részéről – állapítja meg Cseresnyésné Kiss Magdolna[30].
A Makovecz Imre, Magyarország egyik legismertebb építész tervezője által (még 2001-ben) tervezett emléktorony felépítését az újvidéki Futaki-úti katonai temetőben az 1944/45-ös ártatlan magyar áldozatoknak – ahol első- és második világháborús magyar katonák is nyugszanak[31] – nem támogatta még a Vajdasági Magyar Szövetség a vezetősége sem[32].
– Bár sok minden tisztázódott, de az illetékesek számos kérdésnek, ügynek még nem jártak utána. Ezek között az egyik legfontosabb, hogy még mindig vannak jelöletlen tömegsírok. A megbékélés emelkedett törekvéseit gyakran kioltják a hétköznapi nehézségek, a valóság. A vajdasági magyarok rehabilitációs és kárpótlási eljárásai vontatottan haladnak. Bár Csurog, Mozsor és Zsablya egykori lakosainak kollektív bűnösségét eltörölte a szerb állam – tegyük hozzá: formálisan és „csak a jövőre nézve”, nem nyilvánította semmisé „a háborús bűnösnek nyilvánításáról” szóló, szigorúan bizalmas 2/45 számú, 1945. január 22-én meghozott határozatot és annak következményeit –, a meghurcolt, ma már idős túlélőknek, illetve a legyilkolt áldozatok leszármazottainak kellett bizonyítaniuk az ártatlanságukat. A valódi megbékélés ideje csak akkor jön el, ha Vajdaság-szerte és a volt jugoszláv területeken minden jelöletlen magyar sír megjelölnek, és ha megközelítő pontossággal összegzik az áldozatok számát, és végre a szerb fél részéről is megtörténik az őszinte bocsánatkérés – foglalta össze a szerző[33].
Cseresnyésné Kiss Magdolna az áldozatok emlékének ajánlja a kötetet és reményét fejezte ki, hogy a „azok is elolvassák, akik megoldást tudnak adni a továbbra is a napi/aktuál politika fogságában vergődő népirtás ártatlan áldozatai emlékének méltó ápolására, és a történet elfoglalja helyét a magyar és az európai történelemben, része lesz a tananyagnak Szerbiában és Magyarországon is”[34]. A szerb-magyar/magyar szerb barátság akkor lesz „történelmi csúcson”, ha ez megtörténik!
A második világháború végé a vajdasági magyarokkal szembeni eseményeket a kutatók leginkább megtorlásnak, kivégzésnek, atrocitásnak, magyarirtásnak, vérbosszúnak és háborús túlkapásnak is nevezték.
A Botlik könyv legnagyobb erénye talán, hogy a szerző és a szerkesztő is világosan kimondja: A Délvidéken/Vajdaságban eltitkolt német és magyar népirtás történt! El kellet jutnunk idáig!
A tudományos alapossággal és részletességgel készült könyv rávilágít az 1944-45-ös események számos, eddig ismeretlen részletére is. Megkerülhetetlen dokumentált anyagot és megállapításokat tartalmaz az akkori véres történelmi események vizsgálásához, további kutatáshoz.
A tekintélyes, 513 oldalas könyvet a budapesti Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány adta ki 2023-ban[2]. Az alapművet (368 oldal) részletes bibliográfia (369-402), terjedelmes névmutató (403-463), helységnévmutató (465-509) és a szerző életrajza (511-513) egészíti ki.
A kiadvány bemutatásra november 7-én került sor Budapesten a Polgárok Házában. A mindössze 300 példányban megjelent könyvnek azóta már több helyen is volt bemutatója, de ismereteim szerint Vajdaságban még került rá sor.
A kiadó céljai közé tartozik, hogy „hogy ösztönözze, elősegítse, és megjelenési lehetőséget biztosítson az 1944-45-ben a délvidéki magyarságot sújtó, tragikus események nem hivatalos kutatásával foglalkozóknak”[3].
Az alapítvány eddig 29, többségében délvidéki eseményekkel foglalkozó kiadványt jelentett meg, hozzájárulva ezzel is történelmünk délvidéki tragikus eseményeinek részletesebb megismeréséhez és feltáráshoz.
A szerző részletesen foglalkozik az 1944-45-ös események előzményeivel (11-34. oldal), „a visszacsatolt területek 1944. októberi-novemberi elvesztésével” (35-41.).
„Tito partizánosztagainak népirtásával” nem csak Vajdaságban (Bácskában, Nyugat-bánságban/Bánátban, Szerémségben) foglalkozik terjedelmesen, hanem a Drávaszögben, Szlavóniában, Közép Horvátországban, Muraközben és a Muravidéken/Venvidéken is (42-260.).
Jugoszláviának a Magyarországgal szembeni követeléseit taglalva (261-270.) megállapítja, hogy „a kiépülő jugoszláv kommunista hatalom már a könyörtelen mészárlás közben, 1944. november elején, tervezte a délvidéki magyarság kitelepítését, az összefüggő magyarlakta területek szétzúzását”[4].
A Vagyonszerzés partizán módra című részben (271-282.) a szerző leírja, hogy a hatalom által „nyíltan vállalt délvidéki etnikai tisztogatás” célja az volt, hogy „helyet készítsen újabb több százezer szerb betelepítésének, és a terület lakosságának szerb többségűvé változtatása”[5].
Ezt az állítást támasztja alá az is, hogy „a jugoszláv jogalkotó szervek számos olyan jogszabályt hoztak, amelyek – közvetlenül, vagy közvetve – sok ezer magyar magán-, illetve jog személyektől koboztak el vagyonokat. Ezeket államosították, majd általában népi vagy szövetkezeti tulajdonba kerültek”[6].
Az 1941 és 1945 között ártatlanul meghurcolt, megkínzott és kivégzett vajdasági polgárok névsorának összeállítására létrehozott tartományi képviselőházi Ankétbizottság és a Magyar Szerb Akadémia Vegyes Bizottság tevékenységével a Vitaható eredmények című rész foglalkozik (283-318.).
A szerző megállapítja, hogy „a kutatóknak még sok feladatot kell elvégezni, mert az 1944-45. évi magyarirtás körülményeinek nagy része, az áldozatok akár megközelítően tényleges száma még napjainkban is feltáratlan, illetve ismeretlen”[7].
A Tartományi Képviselőház Igazságtételi bizottsága [Anketni odbor za utvrđivanje istine o događajima u periodu od 1941. do 1945. godine] 2004. augusztus közepén fejezte be a munkáját.
– 2008 végére kilenc kötet készült el, amelyek tanulmányokat, dokumentumokat és névsorokat tartalmaznak, de még nem tartalmaznak végleges adatokat, csupán jó kiindulópontnak tekinthetők. Ez a hatalmas adattár azonban ismeretlen a nyilvánosság számára, sőt a szakmabeliek előtt is, mert pénzhiányra hivatkozva, csak tíz (!) példányban nyomtatták ki a köteteket, amelyek egyetlen könyvtárba sem jutottak el – állapítja meg Botlik József[8].
A kollektív bűnösség, a restitúciós törvény, rehabilitáció és kárpótlás című részben (319-329.) a vagyon-visszaszármaztatási és az ez követő rehabilitálási törvény 2011. évi elfogadásáról a szerb képviselőházban, az ezzel kapcsolatos tanulságos politikai és jogi vitákról, azok eredményeiről, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség ezzel kapcsolatos (vitatott) szerepét is bemutatja a szerző. (A két törvény elfogadásának történelmi, társadalmi és politikai vonatkozásairól, valamint felemás eredményeiről részletesen írtam A háborús bűnösség terhe című 261 oldalas könyvemben, amelyet ugyancsak a Keskenyúton Alapítvány jelentetett meg 2017-ben.)
– A restitúciós törvényt élesen támadták a vajdasági magyar pártok (a VMSZ kivételével – B.A.) és szervezetek, s a közvélemény, de vitatták történész körökben is, mint a kollektív felelősség megnyilvánulását[9]. […] A 2011-ben jóváhagyott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási jogszabály alkalmazása óta mindössze 8 ezer hektár termőföldet juttattak vissza az eredeti tulajdonosoknak, miközben az igények elérték a 100 ezer hektárt – állapítja meg a szerző[10].
Tegyük hozzá, hogy ezekből a törvényekből a magyar közösségnek alig, vagy szinte semmilyen haszna nem származott. A rehabilitálást sokan nem is kérték, másokat elutasítottak, a vagyon-visszaszármaztatás máig nem fejeződött be és nem is hozta meg a várt eredményt.
A Megemlékezések története című fejezetben a szerző kifejti: „Ahogy a Délvidéken évtizedekig írni sem lehetett az 1944-ben kezdődő, magyarok és németek ellen irányuló népirtásról – ugyanúgy megemlékezni sem volt szabad; nem csak hogy nem volt szabad, de sok esetben azt sem lehetett tudni, hol nyugszanak a kivégzettek. […] Az 1990-es évek elejétől a Délvidéken már emlékezni is lehetett, igaz nehezen, és sokszor nem akadálymentesen”[11]. A szerző részletesen leírja ezeknek a történetét, és azt is, hogy hol és mikor lehetett először emlékezni.
A vértanúság és történetírás cím alatt a szerző emlékeztet, hogy „Magyarország nemcsak kezdetektől, de különösen a szocializmus évtizedeiben nem vetette fel a délvidéki magyarság elleni megtorlást, hanem a nemzetközi közvéleményben, a diplomácia szintjén sem tette közzé a népirtást. A Tito marsall által vezetett Jugoszlávia is mélyen elhallgatta a magyarirtást, és egyoldalúan csak a magyar hatóságok által elkövetett 1942. januári vérengzéseket hangoztatta, amely délvidéki magyar nemzeti közösségnek a napjainkig súlyos károkat okozott”[12].
Egyéni (írói, önéletrajzírói, forrásgyűjteményeket készítők és filmes) kezdeményezések után, „a hallgatás falát csak 1990-ben sikerült ténylegesen áttörni. Matuska Márton újvidéki újságíró ekkor indította nagy hatású sorozatát a Magyar Szó napilapban az 1944. október- novemberi megtorlás napjairól, ’ahogy az emlékezet megőrizte’, amely 1991-ben könyv alakban is megjelent. Egy évtized alatt, az ezredfordulóra, már egy tucat helytörténeti kiadvány látott napvilágot, feltárva a megtorlások jelentős részét”[13].
– A legújabb szerb kiadások már elismerik, hogy az 1944 októbere és 1945 február közötti katonai közigazgatás idején tömeges (szerb szóhasználattal) ’likvidálások’ történtek. Az ártatlan magyar vértanúk számát leginkább csak 5 ezer főre becsülik. Ezzel ráadásul azt igyekeznek sugallni, hogy nagyjából azonos az 1942-es razzia szerb áldozatainak számával, a kettő kiegyenlíti egymást”[14].
Botlik József összegzése szerint, „1944. október és 1948. március között a Délvidéken létesített 113 koncentrációs-, halál-, és munkatábor (nevesített és különböző adatok alapján becsült) ismert vértanúinak száma: Bácska 33 ’lógor’, 16 129 áldozat. Nyugat-bánság (Bánát): 43, és 19 918 fő, Szerémség 11 és 715 fő. Drávaszög /Baranya 4, és 22 fő, Szlavónia 11 és 19. áldozat. Muraköz: Dékánfalva? Muravidék/Szlovénia: 9 ’lógor’, 132 áldozat. Horvátország: Jasenovac 28 áldozat. Összesen 35 963 vértanú, akinek többsége német, kisebb része magyar volt”[15].
A szerző emlékeztet, hogy „a nemzetközi jogban a népirtás (genocídium) el nem évülő emberiség elleni bűntettnek minősül. Ennek következtében a délvidéki magyarság1944-1946. évi elpusztítása kapcsán Magyarország eljárást kérhet a felelősség megállapítására. Továbbá anyagi, természetbeni kárpótlást az annak idején jogtalanul elkobzott javakét. […] Ennek ellenére az eljárás kérelmezése napjainkig nem történt meg”[16].
Említeni kell, hogy Apáti István és Szilágyi György, a Jobbik parlamenti képviselői 2012. január elején[17] följelentést tettek a titoista partizánok által 1944-45-ben elkövetett délvidéki magyarirtás ügyében[18], amit aztán a Főügyészség áthelyezett a Szegedi Ügyészséghez[19]. Hogy ennek mi lett az eredménye, arról viszont nincsen információ.
A népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményt[20] az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1948. évi december 9. napján, vagyis a második világháború befejezése után fogadta el. Magyar Népköztársaságra nézve csak 1952. április 6-án lépett hatályba[21].
Az Egyezmény II. cikke „népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele”.
Az 1944/45-ös délvidéki/vajdasági események az ENSZ genocídium egyezményének több elemét is kimerítik. Alkalmazásnak a jogi problémája abban lehet, hogy az Egyezménynek nincsen visszaható (retroaktív) hatálya. [Ez azt jelenti, hogy a jogszabály a keletkezése/kihirdetése előtti eseményekre hatályos. (…) A jogállamiság követelményei közé tartozik, hogy jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget (…) és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.[22]]
Ez azonban nem lehet annak akadálya annak, hogy ezeket az eseményeket ne lehessen népirtásnak nyilvánítani! Németország például 2021. május 28-án hivatalosan elismerte népirtásként az 1904 és 1908 között, a mai Namíbia területén folytatott vérengzéseket, amelyeket a Német Császárság katonái követtek el, és bocsánatot kért a bűncselekményekért[23]. (Az 1995 júliusában történt srebrenicai mészárlást a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék – ICTY fellebbviteli tanácsa népirtásnak minősítette.[24])
Cseresnyésné Kiss Magdolna[25], a könyv szerkesztője és kiadója, a kötethez írt előszavában kiemeli, hogy a Botlik József „összefoglaló jelleggel mutatja be az 1944-45-ös magyarirtás történetét a korábbi és a szerző által végzett igen alapos kutató, feltáró, összegző munka eredményeként. A kötet részletesen, a Délvidék korabeli tájegységeire lebontva veszi számba az áldozatokat, világosan bebizonyítja a kommunista és internacionalista történetírás által eltitkolni remélt tényeket.
1944-45 telén Tito partizánjai a legszerényebb becslések szerint is kivégeztek több tízezer ártatlan, többségében élete teljében lévő magyar férfit, de nőt és gyermeket is. A Mindszenty bíboroshoz eljuttatott korabeli egyházi feljegyzések szerint az áldozatok száma a 40 ezer főt is elérte” – írja Cseresnyésné az előszóban.
Az előszó sarkalatos megállapítása, hogy „az 1944-45 telén elkövetett partizánakció nem az 1942-es újvidéki razzia, a Hideg napok megtorlása, hanem előre megtervezett népirtás volt a magyar és a német lakosság ellen, és válasz kapunk arra is, hogy az 1942-es, háborús körülmények között végrehajtott katonai túlkapásnak mik voltak az előzményei”[26].
A könyv és az eddigi kutatások alapján megállapítható, hogy „a hivatalos történetírás és politika igyekezett elhallgatni az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás történetét. […] Néhány példaértékű emlékhelyet (Csurogot, Szabadkát, Temerint, Martonost – és, tegyük hozzá, Zentát[27] – B.A) leszámítva, nincsenek a tömegsírok megjelölve, egyetlen tömegsír feltárás sem történt. […] Az 1944-45-ös délvidéki mártírok tömegsírjai nagyrészt jeltelenek, és vértanúságuk mementó nélküli”[28].
Az 1942-es újvidéki razzia áldozatait megnevezték, emléküket Újvidéken a Duna-parton a Család nevet viselő emlékmű őrzi, ahol minden évben megemlékeznek róluk. A razziában részes magyar katonai vezetőket felelősségre vonták és megbüntették. (Tegyük hozzá: A források arról viszont nem közölnek adatot, hogy az 1944-45-ben a magyarok ellen elkövetett cselekményekért bárkit is felelősségre vontak volna.)
A magyar állam vezetői bocsánatot kértek az 1942-es áldozatok hozzátartozóitól. Legutoljára Áder János volt köztársasági elnök (2013. június 25-én a szerb parlamentben[29] – B.A.). – Hasonló gesztus ez idáig nem történt meg a szerb állam vezetőinek részéről – állapítja meg Cseresnyésné Kiss Magdolna[30].
A Makovecz Imre, Magyarország egyik legismertebb építész tervezője által (még 2001-ben) tervezett emléktorony felépítését az újvidéki Futaki-úti katonai temetőben az 1944/45-ös ártatlan magyar áldozatoknak – ahol első- és második világháborús magyar katonák is nyugszanak[31] – nem támogatta még a Vajdasági Magyar Szövetség a vezetősége sem[32].
– Bár sok minden tisztázódott, de az illetékesek számos kérdésnek, ügynek még nem jártak utána. Ezek között az egyik legfontosabb, hogy még mindig vannak jelöletlen tömegsírok. A megbékélés emelkedett törekvéseit gyakran kioltják a hétköznapi nehézségek, a valóság. A vajdasági magyarok rehabilitációs és kárpótlási eljárásai vontatottan haladnak. Bár Csurog, Mozsor és Zsablya egykori lakosainak kollektív bűnösségét eltörölte a szerb állam – tegyük hozzá: formálisan és „csak a jövőre nézve”, nem nyilvánította semmisé „a háborús bűnösnek nyilvánításáról” szóló, szigorúan bizalmas 2/45 számú, 1945. január 22-én meghozott határozatot és annak következményeit –, a meghurcolt, ma már idős túlélőknek, illetve a legyilkolt áldozatok leszármazottainak kellett bizonyítaniuk az ártatlanságukat. A valódi megbékélés ideje csak akkor jön el, ha Vajdaság-szerte és a volt jugoszláv területeken minden jelöletlen magyar sír megjelölnek, és ha megközelítő pontossággal összegzik az áldozatok számát, és végre a szerb fél részéről is megtörténik az őszinte bocsánatkérés – foglalta össze a szerző[33].
Cseresnyésné Kiss Magdolna az áldozatok emlékének ajánlja a kötetet és reményét fejezte ki, hogy a „azok is elolvassák, akik megoldást tudnak adni a továbbra is a napi/aktuál politika fogságában vergődő népirtás ártatlan áldozatai emlékének méltó ápolására, és a történet elfoglalja helyét a magyar és az európai történelemben, része lesz a tananyagnak Szerbiában és Magyarországon is”[34]. A szerb-magyar/magyar szerb barátság akkor lesz „történelmi csúcson”, ha ez megtörténik!
A második világháború végé a vajdasági magyarokkal szembeni eseményeket a kutatók leginkább megtorlásnak, kivégzésnek, atrocitásnak, magyarirtásnak, vérbosszúnak és háborús túlkapásnak is nevezték.
A Botlik könyv legnagyobb erénye talán, hogy a szerző és a szerkesztő is világosan kimondja: A Délvidéken/Vajdaságban eltitkolt német és magyar népirtás történt! El kellet jutnunk idáig!
A tudományos alapossággal és részletességgel készült könyv rávilágít az 1944-45-ös események számos, eddig ismeretlen részletére is. Megkerülhetetlen dokumentált anyagot és megállapításokat tartalmaz az akkori véres történelmi események vizsgálásához, további kutatáshoz.
Mgr. BOZÓKI Antal,
nyug. ügyvéd
nyug. ügyvéd
__________
[1] Botlik József: Eltitkolt népirtás a Délvidéken. Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány. Budapest 2023. p. 513
[2] Keskenyúton. Délvidéki tragédiánk 1944-45. https://www.keskenyut.hu/page/1.html
[3] Uo. Alapítvány. Céljaink.
[4] Botlik, 261.
[5] Uo., 279.
[6] Uo., 299-280.
[7] Uo., 283.
[8] Uo., 284.
[9] Uo., 320.
[10] Uo., 327-328.
[11] Uo., 331-332.
[12] Uo., 345.
[13] Uo., 362.
[14] Uo., 363.
[15] Uo., 368.
[16] Uo.
[17] A pontos dátumot az MTI Ügyészségi nyomozás indult az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás ügyében c. írásból nem lehet megállapítani. Lásd: http://hvg.hu/itthon/20120128_nyomozas_delvidek_magyarirtas, 2012. január 28. 9:14.
[18] tuti: Nyomozás indul a délvidéki magyarirtás kivizsgálása ügyében. http://www.vajma.info/cikk/tukor/4720/Nyomozas-indul-a-delvideki-magyarirtas-kivizsgalasa-ugyeben.html, 2012. február 3. 16:44
[19] Uo.
[20] 1955. évi 16. törvényerejű rendelet a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=95500016.tvr
[21] Uo.
[22] Visszaható hatály. https://lexikon.uni-nke.hu/szocikk/visszahato-hataly/
[23] (MTI) Németország beismerte a népirtást. Magyar Szó, 2021. május 29. 2. Örmény népirtás. https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96rm%C3%A9ny_n%C3%A9pirt%C3%A1s
[24] Srebrenicai mészárlás. https://hu.wikipedia.org/wiki/Srebrenicai_m%C3%A9sz%C3%A1rl%C3%A1s
[25] Botlik, 9.
[26] Uo., 10.
[27] Vajdasági magyar áldozatok tömegsírjainak helymeghatározása. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 2016. 76.
[28] Botlik, 10.
[29] (MTI) Magyar bocsánatkérés a szerb parlamentben. https://mult-kor.hu/20130626_magyar_bocsanatkeres_a_szerb_parlamentben?fbrkMR=desktop, 2013. június 26. 13:43
[30] Botlik, 10.
[31] Lásd Matuska Márton újságíró, Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944-45) című könyvében (Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest 2015), 7-9.
[32] Bővebben lásd az Emlékmű helyett fasizmus ellenes plató (1-5.) c. írásom.
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15058, 2022. december 3.;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15063, 2022. december 4.;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15067, 2022. december 6.;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15080, 2022. december 11., és
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15086, 2022. december 12.
[33] Botlik, 368.
[34] Uo., 10.
[1] Botlik József: Eltitkolt népirtás a Délvidéken. Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány. Budapest 2023. p. 513
[2] Keskenyúton. Délvidéki tragédiánk 1944-45. https://www.keskenyut.hu/page/1.html
[3] Uo. Alapítvány. Céljaink.
[4] Botlik, 261.
[5] Uo., 279.
[6] Uo., 299-280.
[7] Uo., 283.
[8] Uo., 284.
[9] Uo., 320.
[10] Uo., 327-328.
[11] Uo., 331-332.
[12] Uo., 345.
[13] Uo., 362.
[14] Uo., 363.
[15] Uo., 368.
[16] Uo.
[17] A pontos dátumot az MTI Ügyészségi nyomozás indult az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás ügyében c. írásból nem lehet megállapítani. Lásd: http://hvg.hu/itthon/20120128_nyomozas_delvidek_magyarirtas, 2012. január 28. 9:14.
[18] tuti: Nyomozás indul a délvidéki magyarirtás kivizsgálása ügyében. http://www.vajma.info/cikk/tukor/4720/Nyomozas-indul-a-delvideki-magyarirtas-kivizsgalasa-ugyeben.html, 2012. február 3. 16:44
[19] Uo.
[20] 1955. évi 16. törvényerejű rendelet a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=95500016.tvr
[21] Uo.
[22] Visszaható hatály. https://lexikon.uni-nke.hu/szocikk/visszahato-hataly/
[23] (MTI) Németország beismerte a népirtást. Magyar Szó, 2021. május 29. 2. Örmény népirtás. https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96rm%C3%A9ny_n%C3%A9pirt%C3%A1s
[24] Srebrenicai mészárlás. https://hu.wikipedia.org/wiki/Srebrenicai_m%C3%A9sz%C3%A1rl%C3%A1s
[25] Botlik, 9.
[26] Uo., 10.
[27] Vajdasági magyar áldozatok tömegsírjainak helymeghatározása. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 2016. 76.
[28] Botlik, 10.
[29] (MTI) Magyar bocsánatkérés a szerb parlamentben. https://mult-kor.hu/20130626_magyar_bocsanatkeres_a_szerb_parlamentben?fbrkMR=desktop, 2013. június 26. 13:43
[30] Botlik, 10.
[31] Lásd Matuska Márton újságíró, Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944-45) című könyvében (Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest 2015), 7-9.
[32] Bővebben lásd az Emlékmű helyett fasizmus ellenes plató (1-5.) c. írásom.
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15058, 2022. december 3.;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15063, 2022. december 4.;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15067, 2022. december 6.;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15080, 2022. december 11., és
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15086, 2022. december 12.
[33] Botlik, 368.
[34] Uo., 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése