„Ennek a falunak vége van!”

A migránsok által okozott károkról beszéltek a majdányi lakosok

Olyan helyszíni riport hangzott el ma délelőtt a Majdányon és Rábén uralkodó migránshelyzetről, amelynek hallatán összerándul minden jó érzésű magyar ember gyomra, még az edzetteké is. A teljességgel kiszolgáltatott, rettegésben élő maréknyi lakosság az Újvidéki Rádió munkatársának, Muci Szántó Mártának számolt be arról, hogyan is élnek Bánát északi csücskében a magyarok.

A helyiek, akik még ott maradtak a két faluban, hősiesen kitartanak, de a mindennapi harcot, a szüntelen küzdelmet egyre elkeseredettebben, egyre kilátástalanabbul vívják.  

Ha valamilyen csoda folytán már holnap virradóra megszűnne ez az áldatlan helyzet, az átélt szörnyűségeket, a szüntelen rettegést már akkor sem lehetne meg nem történtté tenni. A Majdányon és a Rábén élőknek nem csak a jogait vették el, hanem az életterüktől is megfosztották őket. Más földrészről, idegen országokból érkezettek törik fel és foglalják el erőszakosan, illegálisan a házaikat, az otthonaikat, és szándékosan tönkretesznek mindent, amit bent találnak. Nemrég több tűzesetet is okoztak, az eltávozott házfoglalók után kigyulladtak az épületek.

Márpedig ezek a házak mind lakhatóak voltak – valaki megdolgozott értük, valaki megvette, karbantartotta és mindegyiknek van tulajdonosa, gazdája. Annak is, amelyik éppen lakatlan. Az ott élők magántulajdonát rongálják meg és teszik kíméletlenül tönkre.

Lejegyeztem néhány mondatot a Hangadó szerda című műsorban elhangzottakból, hogy azok minél több emberhez eljussanak, hogy a sorsukra hagyott majdányiakról minél többen értesüljenek. Este 8 órától egyébként megismétlik az adást, és a rádió honlapján is újrahallgatható lesz. 

Legalább 100 lakatot vettek

Az első részben a már Szegeden, a gyerekeinél élő Karácsonyi Rózsa beszélt arról, hogy milyen barbár pusztítást végeztek a házukban a migránsok. Elmondta, hogy tavaly télen azzal a szándékkal tért haza, hogy megőrizze, megvédje az otthonát a betolakodóktól – mert nyaranta szerettek hazatérni a régi családi házukba –, de gyorsan be kellett látnia, hogy minden igyekezete, erőfeszítése hiábavaló.

Néhány mondat az általa felvázoltakból: Bementem a törökkanizsai rendőrségre, hogy bejelentsem, hazajöttem Magyarországról, de nem merek bemenni a saját házamba, mert nem tudom, hogy mi vár ott rám. A rendőrök velem jöttek, ők nyitották ki az ajtót. Harminc migráns volt bent. Jól betüzeltek és aludtak. A lakásban bokáig ért a víz meg a vizelet… Naponta 20-30 migráns volt bent, pedig legalább 100 lakatot vettünk. Az asztalt, a székeket eltüzelték. A kanapét kettévágták és kidobták. A mosógépet összeverték. A villanyóra darabokban hevert a betonon. A villanytűzhely sütőjénél melegedtek. Ami még megmaradt a házban – bútor, szőnyeg –, mindent ki kellett dobnunk. Bűz, mocsok volt mindenütt. A kamrát, a spájzot használták vécének. Én még ilyen embereket nem láttam! Kitakarítottunk, újracementeztünk, újrafestettünk… Öt-hatezer eurós kárt okoztak. Azt ki fogja nekem megtéríteni?

A műsorban elhangzik az is, hogy valami most elkezdődött, egy törökkanizsai jogász felvállalta az ügyet, perelni fogják a szerb államot és kártérítést követelnek. 

„Csak a 4 fal maradt” 

Cene Mónika, a másik megszólaló, arról is említést tett, hogy a két falu lakói nem érzik magukat biztonságban, rettegésben élnek.

– A nyáron láttuk, hogy a migránsok késekkel és botokkal jártak az utcákon. Mi nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy a falut megvédjük – mondta. November utolsó napjaiban olyan fényképeket tett közzé, amelyek a házukban készültek. Az épületből, a berendezésből csak a 4 fal maradt. Szemét és törmelék mindenütt. A lakásban égő tűzrakás. Még a padlásajtót és a létrát is eltüzelték. Képei alá a következőt írta: Odajutottunk, hogy önszántunkból szétverjük a maradékot is! Különben eltüzelik még a tetőt is.

„Ez a falu egy borzalom”

A riport második részében szintén két helybeli lakos, Domonkos Szilvia és Vas Verica beszélt. Az ő nyilatkozatuk is igencsak borúlátó és keserű ízű: Nem hiszem, hogy valaha is lesz még élet ebben a faluban. Ez a falu egy borzalom. Felgyújtott házak. Ezek a házak soha többé nem lesznek használatban. Mert ki az, aki ide akar jönni, ki az, aki ezeket felújítja, amelyekben ennyi szenny, ennyi mocsok volt?! Az új generáció, a fiatalok ide nem vágynak vissza, itt nem lehet gyökeret verni. Ennek a falunak vége van!

Én is nagyon sokszor kikergettem a migránsokat a saját házamból. Hónapok óta nincs olyan, hogy egy éjszakát nyugodtan átaludjunk. Most már az afrikai négerek is megjelentek a faluban. Az itt élő embereknek az jelenti az utolsó reménysugarat, ha néha azt látják, hogy összeszedik és elszállítják őket.

Mindez mellett arra is kitérnek, hogy a román határőrök nem bánnak olyan kesztyűs kézzel a szökevényekkel, mint a szerbiai rendőrök, azok levetkőztetik őket, elverik a talpukat, és visszatoloncolják őket szerb területre. De már megjelentek a színen az Orvosok határok nélkül nevű szervezet képviselői, akik viszont gyógykezelésbe veszik a beteg vagy sérült migránsokat. Dacára annak, hogy a falubeliek tiltakoznak ellene, mondván, hogy a migránsoknak a befogadó központokban van a helye, ahol teljes körű ellátást kapnak. Elmondják azt is, hogy folyamatosan pénzelik őket, a helybeli kisbolt elárusítója is érzékeli, hogy mikor osztanak nekik pénzt, mert olyankor bátrabban költekeznek. És még sok-sok minden kiderül a műsorból.

A szerbiai politikai hatalmasságokat nem feszélyezi túlságos az, hogy mi zajlik alig pár kilométerre a magyar országhatártól néhány észak-bánáti vagy észak-bácskai – többnyire magyar lakosságú – faluban. Ugyanúgy a saját választott vezéreink is mindezt tisztes távolságból szemlélték. Hagyták, hogy idáig fajuljon a helyzet.

Mindez alighanem előrevetíti az egész vajdasági magyarság szomorú sorsát. Nem tudom, hogy az albánok által agyonsanyargatottnak mondott koszovói szerbek – és főként azok érdekeinek politikai képviselői – meddig tűrnének egy hasonló állapotot, csak kérdezem…

Szabó Angéla

Cene Mónika fotói