A Szabadkai Közkórház (Fotó: Kartali Róbert)
Épp csak rápillantottunk az egészségügyre, máris rosszul lettünk! – ezt a komoly helyzetértékeléssel is felérő egysoros mondatot valamelyik magyarországi cikkben olvastam, de nagy tételben mernék rá fogadni, hogy a szerbiai egészségügyre is ugyanúgy érvényes: nálunk is halaszthatatlan beavatkozást, sürgős életmentést igényel. Ez az ágazat messze-messze elmaradt a fejlődésben, mert a döntéshozók szándékosan elhanyagolták és csak nagyon kevés pénzt szántak rá. Meg is látszik az állapotán. Az állam által működtetett kórházak, egészségházak, orvosi rendelők lepusztulása kétségbeejtő, az általuk végzett szolgáltatások színvonala nyomorúságos. Ezzel szemben a korszerű privátklinikák, a magánrendelők úgy bújnak elő a semmiből, mint egy kiadós eső után a gombák.
Az elmúlt két év koronavírus-hisztériája ráhúzta a honi egészségügyre a vizes lepedőt. Még azt is szétzilálta, tönkretette, ami addig úgy-ahogy működött. A javarészt mesterségesen gerjesztett „vészhelyzet” felszínre hozta a hirtelen-váratlanul reflektorfénybe került fehér köpenyes társadalomnak az összes hiányosságát.
Az észak-bácskaiak elsősorban a 180 éves múltú Szabadkai Közkórház sorsa miatt aggódnak. Évek óta zúgolódnak a lezüllesztett betegellátásra panaszkodva. Egyes információk szerint az eltelt öt évben több mint húsz szakorvos távozott, aminek következtében egyik-másik osztály működ(tet)ése is veszélybe került. Mindezt azonban tömény hallgatás övezi – belül is, kívül is. A politikai alapon kirendelt, naponta Újvidékről furikáztatott teljhatalmú igazgató kikötötte, hogy csak az ő engedélyével nyilatkozhatnak a dolgozók az intézménnyel kapcsolatos ügyekben, így nemigen foglalkozik a sajtó a kórházban uralkodó állapottal. A múlt héten mégis ráirányult a figyelem. Akármennyire is hierarchikusan működő zárt rendszer a közkórház, csak kiszivárgott, hogy a botrányos viselkedéséről elhíresült igazgató szerdán több alkalmazottját leváltotta (a műtősök vezetőjét és egy főnővért is) és a helyükre azonnal új embereket nevezett ki.
– Képtelen vagyok megérteni azt az orvost, aki olyan megaláztatásokat visel el, mintha legalábbis rabszolga lenne, és eltűri, hogy úgy bánjak vele, mint egy felmosóronggyal – fakadt ki a napokban az egyik városi hírportál újságírója a legújabb menesztések kapcsán írott jegyzetében. De már korábban is jelentek meg cikkek a tollából, amelyek azt találgatták, hogy: Távozik-e az az igazgató, aki tönkretette a szabadkai kórházat? Mint kiderült, nem távozott, esze ágában sincs. A hatalom által kinevezett Slobodan Puškar 2016 óta tartja sakkban ezt az egykoron jó hírű egészségügyi intézményt, és éppen tavaly októberben betonozta be a posztján Igor Mirović tartományi kormányfő. Tehát maradni és basáskodni fog még jó ideig. Hacsak a szabadkaiak föl nem ébrednek időközben, és el nem kergetik. Ámdeviszontellenben: ennek esélye – elnézve az eddigi tétlenséget, mozdulatlanságot – a nulla irányába konvergál. Diadalmaskodhat tovább az ezer sebből vérző, lekezelő üzemmódban végzett népnyúzó betegellátás.
A hivatásos gyógyítók és a hozzájuk tartozó betegápolók – ha alkalmuk adódott rá – nem is csak észrevétlenül kisompolyogtak, hanem valósággal elszöktek, elmenekültek az állami egészségügyi intézményekből. Vagy: fél lábbal még a kórházban vannak, de a másik lábukat már betették valamelyik magánpénzből működtetett gyógyászati központba. Akik viszont maradnak, mert más választásuk nincsen, vagy azért, mert a lerongyolódott körülmények ellenére is próbálnak emberként helytállni, lassacskán odajutnak, hogy nem lesz kivel dolgozniuk, nem tudnak egy olyan csapatot alkotni, ami egy-egy kórházi osztály napi munkavégzéséhez, vagy egy-egy műtét lebonyolításához szükséges. A pályakezdőknek nem lesz kitől, nem lesz ki mellett megtanulni a szakmát.
Az is igaz, hogy a kiváltságosok, a jobbára nyugdíjas orvosok, nővérek már jó 20 évvel ezelőtt is megtehették azt, hogy behúzódtak egy magánrendelőbe vagy magánlaboratóriumba, és ott folytatták a munkát. Az akkori privát intézményekben leginkább csak szemrevételezték a páciens betegségét, meghallgatták a panaszát, tanáccsal látták el, komolyabb beavatkozást igénylő esetekben a kórházban maradt kollégáikhoz irányították a pácienseket. Vagy: a magánrendelésen „megismerkedtek”, megtárgyalták az ügyet, megegyeztek és a megadott időpontban ugyanaz az orvos felvette a kórházi osztályra és a legtöbb esetben el is végezte a szükséges beavatkozást.
Mostanra már olyan privátklinikák jöttek létre, amelyek láttán akkor is eltátja a száját a páciens, ha arra a doktor nem is kéri, és csak a fejét fogja, amikor egy-egy szolgáltatás árát közlik vele. (Az utóbbi időben gyakran emlegetnek egy extrakorszerűen felszerelt újvidéki centrumot, ahova észak-bácskai doktorok is bejáratosak.) De mivel a Teremtő úgy rendelkezett, hogy az örök életet semennyi pénzzel ne lehessen megvásárolni, ezért még a legflancosabb helyeken is talál magának aratnivalót a kaszás. Az elhalálozás a Földön – az orvostudomány minden erőfeszítése és a szupergazdagok egetverő harácsolása ellenére is – továbbra is 100 százalékos, és ez már alighanem így is marad, amíg világ a világ. Sőt: ma már az sem mondható erős túlzásnak, hogy az evilági élettartam ahelyett, hogy kitolódna, és alulról súrolná a sokat emlegetett 120 évet (amennyire az ember „kódolva van”), egyre inkább rövidül. Az a jóslat nem vált be, hogy a nyavalyák egy része idővel majd eltűnik, a másik része pedig kezelhetővé, karbantarthatóvá válik – és majd egészségesen fogunk meghalni, vagy legfeljebb „sorsszerű” baleset következtében.
Nagyon úgy fest, hogy a magánosítás engedélyezésével, az egészségügy pénzre váltásával kezdődött a baj, és ekkor kanyarodott téves, bűnös irányba a fejlődése. Mostanra már kőkemény üzletet csináltak abból a szent és magasztos tevékenységből, amit több évtizeddel ezelőtt még gyógyításnak neveztek. A fehér köpenyes társadalomban a pénz lett a mindenható, az vette át az irányítás szerepét. Ezért aztán, akinek nincs jó alaposan kitömött pénztárcája, jobban teszi, ha nem is veszi a kórház felé az irányt, amikor megbetegszik. Kilincselhet, koncsoroghat, gátlástalanul várakoztatják, lerázzák, vagy szóba sem állnak vele. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a fékevesztett, megtébolyodott pénzvadászat csak a szabadkai kórházban tapasztalható, másutt nem ilyen mértékű – de nem valószínű, hogy ez a megállapítás megállja a helyét. (Nincs ez másként máshol sem, vagy legalábbis ebbe az irányba száguldunk.) Könnyű lenne most azt mondani, hogy amennyi pénzed van, aszerint bánnak veled, úgy kezel(get)nek, de ez sem lenne szó szerint igaz. Akad példa a kenőpénz és a borravaló nélküli tisztességes gyógykezelésre is ugyanúgy, mint a kudarcos, emberéletet követelő több ezer eurós beavatkozásokra.
Mindettől függetlenül az továbbra is tény, hogy az emberek egy életen át fizetik az egészségügyi biztosítást, és amikor öregkorukban orvoshoz kerülnek, elképesztő összegeket kénytelenek fizetni a gyógyulásuk érdekében. Többen is panaszolták, hogy az orvos szinte rájuk sem nézett, amikor bekopogtak a rendelő ajtaján, hanem csak a számítógép képernyőjét bámulta. De olyasmiről is beszámoltak, hogy a pályakezdő doktor szinte számonkérte a páciensen, hogy: Miért nem egy magánklinikára ment, talán sokallta a háromezer dinárt a vizsgálatért? (És mellesleg: hogy merészelte az ő nyugalmát megzavarni?!)
– Kétezer eurót rögtön le kell tenni csak azért, hogy bekerülj a kórházba, a műtét majd ötezer euróba fog kerülni – mondja az egyik ismerősöm. Egy idős házaspár nemrégiben három hold földet adott el, miután az egyikük megbetegedett, mégsem volt mentség a számára, alig néhány hét leforgása alatt már el is temették. Egy másik a lakásától volt kénytelen megválni, hogy legyen pénze a gyógyításra. Végül a szükséges műtétet nem is Szabadkán végezték el, pedig szinte pertuban volt mindkét szakorvossal, aki kezelte, hanem egy távolabbi községbe kellett mennie. De a műtétet követően egykettőre meghalt.
És még hány ilyen történetet lehetne összegyűjteni…
Szabó Angéla
