Tiltakozás! Ha hagyjuk, megteszik!

Ha hagyjuk, megteszik! Elnökségi közlemény A VMDK elítéli a vajdasági magyar médiumok magánosításánál tapasztalt mutyilistás sunyiságot, politikai kétszínűséget. A VMDK szerint a jelenlegi kisebbségi magyar kormánypárt, mutyilistás szövetség mindent megtesz annak érdekében, hogy leigázza a délvidéki magyar tömegtájékoztatási eszközöket, megalázva a tájékoztatásban dolgozó újságírókat. Kihasználva a médiumok magánosítási folyamatát elsorvasztja vagy eltünteti a helyi és regionális rádiókat, tévéket. Esetleg, a szófogadó újságíróknak felkínálja a pártszékházzal összenőtt Pannon RTV-be, pártmédiába való átigazolást. Látjuk a vajdasági mutyilistás szövetség alantas igyekezetét, mellyel növelné befolyását a délvidéki magyar médiumok körében (lásd cenzúra!), látjuk azt a melldöngető szándékot is, mely a másképpen gondolkodók hangját végleg eltüntetné! A magyarországi adófizetők pénzéből saját napilapot, hetilapot, tévét, rádiót működtető mutyilistás szövetség alantas szándékai eléréséhez eszközként felhasználja a Magyar Nemzeti Tanácsot, fittyet hányva a még érvényben lévő MNT-s Médiastratégiára, ezzel is tovább rombolva  „kulturális autonómiánk” eszmei és gyakorlati értékét. A mutyilistás szövetség magas rangú politikusai azt akarják elhitetni a délvidéki magyar közvéleménnyel, hogy mindenről a belgrádi hatalom tehet! Az a hatalom, amelynek sunyin lapító és aktív tagjaivá váltak. Az a hatalom, az a közös kormányzás, amelynek bűnrészeseivé váltak. Ráadásul: jelenleg két, jogilag kivitelezhető megoldás is megmenthetné, például, újságírásunk egyik, több mint négy évtizeden át működő magyar műhelyét! Ezt akadályozták meg a mutyilistás szövetség képviselői az MNT legutóbbi, 10. rendes ülésén. Most már csak az Újvidéki Rádió és Televízió magyar adásainak kézi vezérlése maradt hátra. Nyilván az Újvidéki Rádió és Televízió magyar adásaira is  rátenyerelnének. Ha hagyjuk, megteszik! A VMDK elnöksége Óbecse, 2015.09.30.

Véget ér a Szabadkai Rádió története

Magyar Szó, 2015. szeptember 30., 9. o.

LOSONCZ ALPÁR: Az új akarása a régi jegyében

A Magyar Mozgalom megjelenésével a VMSZ vezérei hamarosan döntéskényszerbe kerülnek: dönteniük kell lázadó párttársaik sorsáról

Megalakult a Magyar Mozgalom, megjelent egy új intézményesített közéleti szereplő. A Vajdasági Magyar Szövetség jelenlegi politikájával elégedetlenek elszánták magukat, és bejelentették mozgalmuk születését.
A kor persze ünnepli a pluralizmust, de ha más nem, hát a vajdasági magyar pártok sokaságának a ténye figyelmeztet, hogy óvatosan gondoljuk át a dolgokat, mielőtt extázisba esnénk a pluralizmust illetően:

nem biztos, hogy a plurális szerkezet eleve üdvözítő, nem biztos, hogy a több eleve a jobb felé mutat. Majd látjuk.

A Magyar Mozgalomra vonatkozó végérvényes ítéletekkel még várjunk, a szereposztás folyamatban van, ez egy átmeneti-tapogatózó időszak, látni kell, hogy hány csatlakozóra lehet számítani, sok mindent nem tudunk még. Amit tudunk, azt annak alapján tudjuk, hogy megnyilatkoztak a formatív, hangadó emberek, akik vélhetően irányadó szereppel bírnak majd.
Mindeközben többfajta aspektus tapasztalható, amely hatalmas elegyet képez: van itt őszinte, helyenként mámoros, de irány nélküli lelkesedés, van elkeseredett, robusztus düh a VMSZ hatalomtechnikáját illetően, azután itt vannak a fellázadt szakapparátus tagjai, azaz a policy intellectuals képviselői, itt vannak azok, akik úgy érzik, hogy a VMSZ elragadta tőlük a nekik kijáró hatalmat, s itt vannak azok, akik szeretnék kiszélesíteni és megerősíteni az eleddig is létező hatalmukat. S vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy a VMSZ nem teljesítette, illetve, nem fogja teljesíteni elvárásaikat, azaz kioltotta a lehetőségeiket – az emberek nem akkor szoktak lázadni, amikor a legrosszabb a helyzet, hanem akkor, amikor úgy érzik, hogy várakozásaik/elvárásaik nem realizálódtak/realizálódhatnak.
A keresztülhúzott várakozás a történelem egyik legrettenetesebb hajtóereje: az persze mindig hallatlanul érdekes kérdés, hogy a várakozások hogyan fogannak meg.
Itt van aztán a Magyar Nemzeti Tanács két volt elnöke, és az utóbbi időben a közéletben sokat szereplő Varga László, a VMSZ leváltott alelnöke, aki frontális harcot vívott az elmúlt hónapokban a VMSZ egyes szerveivel, azt állítván, hogy a VMSZ alulteljesít, és folyamatosan apasztja a kisebbségi autonómiát.
Az általános benyomás tehát inkább a felülről való szervezettség képét erősíti a Magyar Mozgalmat illetően.

RÉGVOLT KOROK RETORIKÁJÁT IDÉZŐ HITVALLÁS
Varga megelőlegezte, hogy néhány száz emberben kell gondolkodnunk: ez kétségkívül nem lebecsülendő szám. Előttünk van egy szöveg, amely az internetnek köszönhetően olvasható, és belátást enged a formálódó programpontokba. Ám itt is érvényes, hogy csak benyomásokkal élhetünk egy szöveg kapcsán, amely akklamatív, deklarációs aspektusokkal teli, ezek patetikusan szorgalmazzák a magyarságba vetett hitet, és inkább régvolt korok retorikáját idézik: mintha a Magyar Mozgalom elébe akart volna menni az elképzelhető ellenvetéseknek, miszerint létrejöttét balliberális jellegű elégedetlenkedés szülte. Mondom még egyszer, hogy ne szaladjunk a rúd elé, ne mondjunk ítéletet arról, ami nyilván még képlékeny, de azt a tényt is kénytelen vagyok figyelembe venni, hogy a szöveg napvilágot látott, ezzel mégiscsak elkezdődött nyilvános élete is.
Magyarázó erejű, hogy

a VMSZ, amely – a jelekből ítélve – először konfrontatív majd később pacifikáltabb hangokkal fogadta az új közéleti alany születését, olyan beszédmódot szorgalmaz, amely lényege, hogy a túlonan lévő, a másfajta eleve balliberális stigmát hordoz.

Holott, nagyon nagy erőfeszítésbe kerülne, hogy a Magyar Mozgalom eleddig megnyilatkozó embereire ráragasszuk a baloldali jelzőt. Jellemző, hogy Varga nem is olyan régen, és éppen a VMSZ-szel vívott vita hevében, ám a VMSZ evidenciakörében mozogva, nyomatékosította azt az állítást, hogy a közszféra Szerbiában túlzsúfolt, azaz le kell vonni a megfelelő következtetéseket, és demagógia lenne az ellenkezőjét állítani. Márpedig ez bizony egy vérbő jobboldali állítás, amely ráadásul egyetlen csapással minden lehetséges baloldali ellenvetést a demagógia tartományába irányít, depolitizálva, és megbeszélhetetlenné téve a vajdasági magyarság egyik leglényegesebb kérdését: nem véletlen, hogy minden önmaga fogalmával azonosuló baloldal ma az erőltetett megszorítás bírálatát választja gyújtópontnak, lett légyen az a néhai Sziriza, vagy a laburista Jeremy Corbyn. Mindazonáltal,
ha rásütjük a Magyar Mozgalomra a balliberális jelzőt, az azt jelenti, hogy súlyos fogalmi zavarokat kockáztatunk. Igaz, a fogalmi tisztaság sohasem állt közel hozzánk, fogalmainkon érződik a csapkodó magyarországi publicisztika hatása, amely szintén rengeteg torzítással él.

Természetesen a Magyar Mozgalom nem esti horgolással vagy az ezoterikus szufi misztika szövegeivel, hanem politikával foglalkozik, egyébként létezésének nincs értelme.

A hangadók egyértelműen azt hangsúlyozzák, hogy nem a VMSZ jelenti a céltáblát, ám ne legyünk naivak: a protesthangulatból létrejövő mozgalom a VMSZ jelenlegi politikájára kíván nyomást gyakorolni, azaz a VMSZ kormányrúdját kívánja másfelé fordítani, és ahol csak lehet ellenhatalmi pozíciókat teremteni…

1994 KÍSÉRTETE
Kísért persze 1994, amikor megszületett, erős budapesti hátszéllel a VMSZ, nem is véletlenül nevezték „budapesti bébinek”. És feltolul a tegnapi iszap: a VMSZ is rebellisként, és ráadásul mozgalomként definiálta önmagát, legyengítve – ahogy ezt a későbbiekből pontosan tudjuk: végérvényesen – a VMDK-t. Ám most nem ezzel a helyzettel nézünk szembe: a formálódó mozgalom ugyanis nem élvezi Budapest ama támogatását, amelyet a VMSZ magáénak tudhatott, méghozzá folyamatosan. És bár a magyar állam funkcionáriusai néha egymásnak ellentmondó módokon nyilatkoznak azzal kapcsolatban, hogy kit támogatnak Vajdaságban, pontosabban, hogy egyáltalán támogatnak-e valakit, mégsem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a magyar állam több mint húsz éve a VMSZ-t részesíti támogatásban.
Kísért 1994 abban az értelemben is, hogy ismét felvetődik a mozgalom versus párt kérdése, amely kérdésről a kilencvenes években is rengeteg illúzióval teli vitát folytattunk. Emlékezzünk, hogy az első csalódások után a VMDK-nak majd a VMSZ-nek is felrótták, hogy lerázta magáról a mozgalom-jelleget és párttá alakult.

Valahogy úgy tűnt, hogy a párt egy elidegenedett entitás az autentikus magyar életet képviselő mozgalommal szemben: úgy tűnt, mintha a mozgalom a hiteles magyar élet menhelye lenne, távol minden érdekszámítástól.

De a mozgalom és a párt közötti határvonal nem ott keresendő, hogy az első távol van minden érdektől, a másik pedig eleve és végérvényesen az érdekvilágba van beágyazva. Aki a mozgalomban mitikus tisztaságot, az érdekektől való megfosztottságot kívánja megpillantani, alighanem csalatkozni fog. A mozgalom és a párt közötti demarkációs vonal a szerveződés mikéntjében található, és nem a hiteles–nem-hiteles ellentétpárban.
Hogy azt hisszük, a párt, amely egyébként a pluralizmus komoly hordozója a modernitásban, nem illik magyar szívünkhöz, csak a modernitásban való meggyökerezettségünk hiányát jelzi. És nagyon is elképzelhető, hogy éppen a mozgalom, amelynek létezése amúgy is érdekes elméleti kérdés, szippantja magába a sokak által áhított pluralizmust.
És van még egy elhanyagolhatatlan különbség 1994-hez képest: akkor még úgy tűnhetett, hogy egy felfelé ívelő vonal rajzolódik ki a vajdasági magyarok számára, akkor még a VMSZ is egy fényesnek mondott jövő emeltyűjeként mutatta be magát. Ezek a dolgok ma már nem hihetők.

Aki ténykedik, ha akarja, ha nem, a mentés szerepköreit vállalja fel egy olyan korban, amelyben a kisebbségi egzisztencia reprodukciója kapcsán érzett szorongás kerít hatalmába bennünket.

Még legalább egy tényező magyarázza, hogy komoly akadályai vannak, hogy a Magyar Mozgalom párttá transzformálódjon. Politikai pártot ugyanis viszonylagosan könnyű létrehozni, ám fenntartani nehéz, napi aprómunkát igényel, amely kevésbé attraktív. A pártoknak ugyan vannak látványos vasárnapjai, ilyenkor a politika olyan, mint a színház, de még fontosabbak a szürke, eseménytelen hétköznapok. Mindenesetre a VMSZ is csak fokozatosan hozhatta létre a maga apparátusát, az adminisztratív gépezetet, nem valószínű, hogy a Magyar Mozgalom számára megadatik egy ilyen türelmi idő, amely lehetővé teszi a pártépítkezést. És

egyébként sem várható, hogy a vajdasági magyarok önfeledt népünnepélyt rendeznek azzal, hogy „isten hozott hetedik vajdasági magyar párt”.

Emlékezünk talán, hogy a vajdasági magyarok mennyire igényelték, hogy módosuljon a szétaprózódó magyar politikai színtér, és a létező pártok szövetségként lépjenek fel a kisebbségi érdekek érvényesítése céljából. Talán volt is erre esély. Volt.
Persze a felsoroltak csak relatív akadályokat jelentenek: pl. pénzeszközök projektszerű felkutatása lehetséges a VMSZ-en kívül is, és a Magyar Mozgalomban akadnak adminisztratív tapasztalattal bíró egyének. Nem zárom ki tehát egy újabb párt létrejöttét, ám akadályok akkor is léteznek.

A VMSZ NEM MENEKÜLHET A DÖNTÉS KÍNJÁTÓL
A VMSZ-nek rebellisekkel kell szembenéznie, és ezek a saját soraiból pattantak elő: tudjuk, léteznek olyan pártok, amelyek belső tömbösödéssel oldják a véleménykülönbség okozta feszültséget. A politikai szaknyelv ilyenkor platformokat emleget: a helyzet akkor úgy fest, hogy a párton belül különféle orientációk léteznek, de nem áll fenn akarat a kohézió felbontására, a platformok között ugyanis ott a közös nevező. Nem tűnik úgy, hogy ez a megoldás elképzelhető lenne a VMSZ-ben: ha az ellenkezője történne, igencsak meglepődnék. Mindenesetre

a VMSZ vezérei hamarosan döntéskényszerbe kerülnek: dönteniük kell lázadó párttársaik sorsáról.

Döntéskényszer abban az értelemben, ahogyan az egzisztencialisták néhány évtizede beszéltek erről: akkor is dönteni kell, ha el kívánjuk kerülni a döntést, és akkor is döntünk, ha nem döntünk.
Igaz, a közvélemény azt a tényt ismételgeti, hogy a VMSZ szabályzata megengedi, hogy a párttagok más civil szervezet tagjai legyenek – igen, nem tévedtem akkor, amikor más civil szervezetekről beszéltem, hiszen a VMSZ is a civil társadalom részeleme, merthogy minden, ami az államon innen van, a civil társalom része. Banális tény: a pártoknak is tisztelniük kell a jogot – elvégre, mint ahogyan a nagy Max Weber mondta, a modern demokrácia és az ügyvédek/jogászok egybetartoznak, minthogy a politika érdeküzem. De világosnak kell lennie, hogy egy politikai párt alapvetően nem jogi, hanem politikai entitás, mert e tény az utóbbi időben igencsak elkenődött a különféle jogközpontú fejtegetésekben. Ez azt jelenti, hogy

a párttagok ez irányú döntése politikai jellegű lesz, a VMSZ politikai irányulásából fog fakadni, és nem abból, hogy tartják-e magukat a szabályzathoz vagy sem.

Nincs ugyanis olyan szabályzat, amely képes előre szabályozni minden szituációt, minden szabályzat csak néhány elképzelt helyzetet képes rögzíteni. Ezért aztán hiába hivatkozunk a szabályzatra, az még nem sokat jelent, mert politikai belátás és irányulás kérdése, hogy egy párt tagjai hogyan ítélnek meg egy adott helyzetet, azaz, stratégiai és taktikai mérlegelés kérdése, hogy a bírálatokat kihordó párttagokat büntetésben részesítik-e vagy sem. (A már szóba hozott Jeremy Corbyn pl. több száz alkalommal szavazott saját pártja ellen.)
A VMSZ nem menekülhet a döntés kínjától. Ugyanakkor egyetlen politikai döntés sem önkényes: a VMSZ is kockázati térben mozog, bármit is tesz, bizonyos következményeknek néz elébe. És még ott van Budapest is, beavatkozó hatalmával: akár szélcsend is várhat ránk ebből következően, az erőforrások elosztásának némi módosításával.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg felújított változata)

http://hu.autonomija.info/losoncz-alpar-az-uj-akarasa-a-regi-jegyeben/, 2015 Sep 20

Németh Ernő: El akarják fojtani a vajdasági magyar tájékoztatást

Negyvenhét év után, november 1-jén megszűnik a Szabadkai Rádió magyar műsora – nyilatkozta Németh Ernő, a rádió magyar műsorainak megbízott főszerkesztője, miután a Magyar Nemzeti Tanács tegnapi ülésén szavazattöbbséggel elutasította a Szabadkai Magyar Rádió Alapítvány létrehozására irányuló kezdeményezését. A szóban forgó alapítvány létrehozásával meg lehetett volna menteni a Szabadkai Rádió magyar adását – véli Németh, aki a Vajdasági Televízió híradójában is kifejtette véleményét.
Az MNT ülésén a tagok többsége a külön alapítvány létrehozása helyett azt az elképzelést támogatta, hogy a sikertelen privatizációs folyamat végén megszűnni látszó Szabadkai Rádió magyar műsorait a Pannon RTV-be mentsék át a műsor eddigi készítőivel együtt, azonban a Szabadkai Rádió dolgozói – két kivétellel – ezt a felkínált lehetőséget elutasítják.
„Egy olyan javaslatot tettem, amely gyakorlatilag a kényszerű privatizációt is pozitívvá változtatta volna. Gyakorlatilag létrejöhetett volna egy öt stúdióból – szabadkai, zombori, temerini, nagybecskereki és nagykikindai stúdióból – álló vajdasági magyar rádióhálózat. Ennek első stúdiója lett volna a Szabadkai Magyar Rádió, a többi stúdió pedig az elkövetkező egy évben, a következő frekvencialeosztásig megalakult volna. Erre mondott nemet a Vajdasági Magyar Szövetség, illetve a Magyar Nemzeti Tanács” – nyilatkozta a Vajdasági Televízió híradójának Németh Ernő megbízott főszerkesztő, aki egyébként az MNT Tájékoztatási Bizottságának az elnöke.
„A kérdés persze az, hogy miért történt így. Azt mondják, erre nem lenne pénz. De felteszem a kérdést: a Pannon RTV-n belül ugyanezeknek az embereknek a fizetésére lenne pénz? Természetesen arról van szó, hogy el akarják fojtani a még szabad tájékoztatási eszközöket, és be akarják olvasztani a Pannon RTV-be, amely azután egy irányítás alatt gyakorlatilag szűrné a híreket” – fogalmazott Németh, aki úgy tudja, hogy a rádióhálózat kialakítása helyett azt tervezik, hogy a Pannon RTV sugárzását kiterjesztik az egész tartományra, és innentől kezdve egyetlen ember „mondja meg a vajdasági magyaroknak, hogy mi történt Vajdaságban”.

Pásztor: Megmarad a magyar műsor, csak a Pannonon lesz hallgatható
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a Szabadkai Rádió hallgatóinak az az alapvető elvárása, hogy a megszokott hullámhosszon egész napos magyar műsort hallgathassanak, és erre reális esély mutatkozik. „Meg fog maradni az egész napos magyar rádióműsor, és aki ott akar dolgozni, ott akarja a kenyerét megkeresni, annak meglesz rá a lehetősége, a dolgok mostani állása szerint a Pannon Rádió és Televízió keretein belül” – nyilatkozta Pásztor. (RTV)

http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/19123/Nemeth-Erno-El-akarjak-fojtani-a-vajdasagi-magyar-tajekoztatast.html, 2015. szeptember 29. [20:59]

LSV: Vajdaság foglalkozzon a kisebbségi nyelvű oktatással!

Aleksandar Marton

A Vajdasági Szociáldemokrata Liga (LSV) bírálta az állami szerveket, amiért a kisebbségi nemzeti közösségekhez tartozó diákok most sem kapták meg minden tankönyvüket szeptember 26-a, a Nyelvek Európai Napjáig, éppen ezért értékelésük szerint az e területtel kapcsolatos hatásköröket át kellene ruházni Vajdaságra.
„Minden probléma elkerülhető, ha átruházzák és visszaadják Vajdaságnak a köztársasági szintről e terület hatásköreit, ugyanis a jelenlegiek nem elegendőek ahhoz, hogy minőséges módon tehessenek a helyzet javításáért” – áll az LSV közleményében, amelyet Aleksandar Marton tartományi képviselő írt alá.
Meglátása szerint a hivatalos írás- és nyelvhasználat gyakran a városok és települések elnevezésének több nyelven történő kiírásában merül ki, noha a törvény világosan kimondja, mi mindent és hol kellene feltüntetni a nemzeti közösségek nyelvén és írásmódjával.
„Nem megfelelő mértékben tartják tiszteletben a nemzeti közösségek jogait az állami szervek működésében sem, ezért probléma adódik a személyneveknek a dokumentumokban való puszta kiírásával is. Emellett mind több a nehézség a tájékoztatás terén is, mert a helyi médiumok magánosításával csökken a kisebbségi közösségek nyelvén sugárzott műsorok összideje” – mutatott rá Marton a Nyelvek Európai Napja alkalmából kiadott közleményben.
Értékelése szerint az alkotmány és a törvény előírásai gyakran csak „holt betűk a papíron”, ez pedig nem járul hozzá a vajdasági többnyelvűség ápolásához és fejlesztéséhez.
Szeptember 26-át az Európa Tanács 2001-ben – a nyelvek európai évében – nyilvánította a Nyelvek Európai Napjává azzal a céllal, hogy az öreg kontinens nyelvi gazdagságára meg az idegen nyelvek elsajátításának fontosságára hívja fel a figyelmet.

http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/19114/LSV-Vajdasag-foglalkozzon-a-kisebbsegi-nyelvu-oktatassal.html, 2015. szeptember 26. [23:15]

Előrelépés helyett visszaesés az emberi és kisebbségi jogok terén

Az Európai Parlament Emberi Jogi Albizottsága két év után ismét Szerbiába látogatott

 

A küldöttség számba vette az emberi jogok helyzetét

Az Európai Parlament Emberi Jogi Albizottsága (DROI) évi gyakorisággal azokba az Unión kívüli országokba meneszt küldöttséget, melyekben az emberi jogok helyzete kritikusnak mondható. Legutóbb 2013 októberében járt egy ilyen delegáció Szerbiában. Az ország európai csatlakozási folyamatának előrehaladtával az ottani emberi jogi helyzet számbavétele újból időszerűvé vált.
2015. szeptember 23–24-én a Külügyi Bizottság (AFET) és a DROI összevont küldöttsége látogatott Szerbiába, Elmar Brok bizottsági elnök vezetésével. A látogatás második napján az AFET küldöttsége Koszovóba folytatta útját, míg a háromtagú DROI-delegáció Tőkés László alelnök elnökletével Belgrádban fejezte be kétnapos misszióját.
Az első napon, szeptember 23-án, Elmar Brok távollétében a közös küldöttség Cristian Preda román néppárti képviselő, külügyi bizottsági koordinátor vezetésével folytatta munkáját, a három EP-frakcióhoz (néppártiak, szocialisták és liberálisok) tartozó két svéd, két horvát, valamint egy-egy brit, osztrák és bolgár képviselő részvételével. A munkában mindvégig részt vettek az EU Szerbiában akkreditált állandó küldöttségének képviselői, élükön Michael Davenport nagykövettel.
Az egész napos, zsúfolt programok keretében a népes küldöttség megbeszéléseket folytatott az EU tagállamainak nagyköveteivel, a nem-kormánypárti (NGO), illetve civil szervezetek, továbbá a média, az országban működő nemzetközi szervezetek, valamint a parlamenti demokratikus ellenzék vezető képviselőivel, és látogatást tett az integráció folyamatában leginkább illetékes parlamenti és kormányzati képviselőknél, bizottságoknál, illetve hivatalokban. A küldöttséget külön is fogadta Maja Gojković parlamenti elnök, Saša Janković ombudsman, Ivica Dačić külügyminiszter, nem utolsósorban pedig Aleksandar Vučić kormányfő.
A látogatás zárónapján az emberi jogi küldöttség külön program keretében találkozott a kisebbségi nemzeti tanácsok vezetőivel, élükön Ana Tomanova Makanova koordinátorral, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökével, továbbá Suzana Paunovićtyal, az Emberi és Kisebbségi Jogok Hivatalának vezetőjével, valamint Čedomir Backović igazságügyi miniszterhelyettessel, a készülő Kisebbségi Akcióterv munkacsoportjának vezetőjével.
A hivatalos EU-tagjelölti státuszt tavaly elnyert Szerbia csatlakozási tárgyalásainak elkezdése – jobbára az ország felkészületlensége miatt – egyre halasztódik. Biztató ígéretek és a szerb fél reményei szerint erre leghamarabb idén ősszel kerülhet sor, lehetőség szerint az alapvető jogokat is magába foglaló 23. tárgyalási fejezet megnyitásával. Ez azonban azért problematikus, mivel éppen az emberi – és kisebbségi – jogok terén Szerbia nemhogy előrelépne, hanem inkább visszaesést mutat.
A délszláv állam európai orientációját és eddig elért eredményeit bizonygató hivatalosságok az integrációs folyamat felgyorsítása mellett érveltek, olyannyira, hogy a parlament elnöke éppenséggel a 2018-as csatlakozás vágyálmának adott hangot. Velük ellentétben a civilek és a média képviselői inkább a fennálló hiányosságokról és akadályokról szóltak, az ellenzéki pártok vezetői, köztük Boris Tadić volt államfő, a Szociáldemokrata Párt elnöke, valamint Saša Janković ombudsman, „a polgárok protektora” pedig egyenesen lesújtó képet festettek a demokrácia állapotáról és az emberi jogok helyzetéről.
Az egyes megbeszélések alkalmával notórius módon vetődtek fel a következő kérdések, illetve égető problémák: a sajtószabadság durva korlátozása, illetve a média demokratikus jogokat sértő privatizációja; támadás a demokratikus intézmények, köztük is elsősorban a polgári jogok szószólóinak hivatala, illetve vezetője ellen; burjánzó korrupció; a volt és a jelenlegi titkosszolgálatok visszaélései és ellenőrizhetetlensége; az emberi és a kisebbségi jogok terén végbemenő megszorítások; a nők, a gyermekek és a hátrányos helyzetűek iránti diszkrimináció; a romák/cigányok romló helyzete; jogtalan gyakorlat az igazságszolgáltatásban stb.
Az európai küldöttség tagjai ismételten rákérdeztek Szerbia és Koszovó, valamint Szerbia és Oroszország viszonyára. Az elhangzó szigorú kritikák mellett mérsékelt elismeréssel értékelték a Pristinával kialakult párbeszédet.
Az egyre dagadó migránsválság valamennyi megbeszélésre rányomta a bélyegét. Vučić miniszterelnök érdemszerző egyoldalúsággal dicsérte országa helytállását a migránsáradat kezelésében, éles kritikával illetve Horvátország ezzel kapcsolatos magatartását. Tőkés László arra kérdezett rá, hogy Szerbia – regisztrálás és akadály nélkül – miért zúdította rá Magyarországra a közel-keleti átvándorlókat, a kialakult válságban való összefogás közös érdekét hangsúlyozva ugyanakkor. Elmar Brok delegációvezető viszont elhárította ezeket a kritikákat, és inkább Magyarországot marasztalta el a migránsok fogadtatásának kérdésében.
A felszólalók közül többen is arra hívták fel a figyelmet, hogy a migránsügy mellett nem sikkadhatnak el az integráció tárgyát képező belpolitikai és emberi jogi kérdések.
A negyedszázad után is kísértő kommunista múlt vonatkozásában Andrej Kovačev bolgár néppárti képviselő az erdélyi képviselővel együtt az irattárak felnyitását, az UDBA jugoszláv titkosszolgálat áldatlan működésének a feltárását sürgette. Tadić volt államelnök erre irányuló sikertelen próbálkozásait magyarázta, Saša Janković pedig arra mutatott rá, hogy a titkosszolgálat jelenleg is a parlamenti ellenőrzést kijátszva tartja megfigyelés alatt a pártokat.
A hivatalos kormánypropagandával szemben a kisebbségi nemzeti tanácsok megszólaló képviselői, élükön Tomanova Makanova asszonnyal arra mutattak rá, hogy nincs igazi párbeszéd a kormánnyal. A csatlakozási tárgyalásokra nézve „megrendelt” Kisebbségi Akcióterv inkább a kormány bizonyítási kényszerét tükrözi, és annak előkészítésébe nem vonják be kellőképpen az egyes nemzeti tanácsokat és a kisebbségi civil szervezeteket. Slaven Bačić, a Horvát Nemzeti Tanács elnöke „a partnerség hiányáról”, az információk megvonásáról, valamint a már meglévő törvények általi korlátozásról panaszkodott. Mindazáltal a nemzeti kisebbségek vezetői – köztük Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács jelenlévő elnöke – a készülő akciótervben esélyt és lehetőséget látnak a kisebbségi jogoknak az integrációs folyamat mentén való fokozott érvényesítésére.
Tőkés László valamennyi felszólalásában külön hangsúlyt fektetett a kisebbségi jogok kérdésére, és konkrét módon is szóvá tette a nemzeti tanácsokról szóló törvény, valamint a Vajdaság státuszára vonatkozó törvény hiányosságainak és szükséges módosításának a kérdését, továbbá az új médiatörvény romboló kihatását a kisebbségi médiára, a kommunista időket idéző kétnyelvű iskolai oktatás elfogadhatatlanságát, a kisebbségiek számarányuknak megfelelő foglalkoztatását – sürgetve egyben a kisebbségi vonatkozású törvények harmonizálását a nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel, valamint a meglévő kisebbségi törvények végrehajtását. Romániai magyarként szolidaritásáról és támogatásáról biztosította a szerbiai magyar, román és vlach közösséget, valamennyi nemzeti tanácsot arra buzdítva, hogy tudatos és következetes módon használják ki az európai integráció nyújtotta jogérvényesítési lehetőségeket. 
vajma.info/cikk/tukor/6549/Elorelepes-helyett-visszaeses-az-emberi-es-kisebbsegi-jogok-teren.html, 2015. szeptember 25. [13:32]

A nemzeti tanácsok helyzetéről érdeklődött az EP Hajnal Jenő: Több esetben a párbeszéd, az egyeztetés helyett inkább az elzárkózás került előtérbe

Szeptember 23-án és 24-én Szerbiába és Koszovóba látogatott az Európai Parlament külügyi és emberi jogi bizottságainak közös küldöttsége, amely Szerbiában a civil szervezetek és a média szakmai képviselőivel, valamint az állami szervek legrangosabb vezetőivel találkozott, számolt be lapunknak Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke.

(Molnár Edvárd felvétele)

A küldöttség egyik csoportja Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, az emberi jogi bizottság alelnökének a vezetésével tegnap kora délután a szerbiai nemzeti tanácsok elnökeivel és képviselőivel folytatott rövid, de célratörő megbeszélést, amelyen a nemzeti tanácsok vezetői tájékoztatták a küldöttséget, azokról az időszerű problémákról, amelyek különösen az elmúlt néhány hónapban jutottak kifejezésre Szerbiában mindenekelőtt a kisebbségi oktatás és tájékoztatás terén, de szó volt a kisebbségi akcióterv kidolgozásának a vártnál is lassúbb menetéről, továbbá a kultúrával és a hivatalos nyelv- és íráshasználattal kapcsolatos feladatokról is. Emellett beszámoló hangzott el a nemzeti tanácsok szombaton és vasárnap Antalfalván megtartott közös egyeztető tanácskozásáról is.
– A Magyar Nemzeti Tanács képviseletében arra a mind gyakoribb, elutasító, a párbeszédet és a közös megoldásokat mellőző, gyakran kemény magatartásra hívtam fel a figyelmet, amely az utóbbi hónapokban volt tapasztalható az illetékes miniszterek és munkatársaik részéről, különösen akkor, amikor a regionális és helyi kisebbségi média magánosításával kapcsolatos problémákról, valamint azokról a közoktatásban zajló, nagy elégedetlenséget kiváltó lépésekről volt szó, amelyek legfőképp a kisebbségi oktatásban váltottak ki nagy elkeseredést és teljes bizonytalanságot. Amíg a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának ülésén arra kaptunk ígéretet, hogy minden kisebbségügyi problémára a nemzeti tanácsok közös képviselői egy-egy probléma megoldását a legilletékesebbekkel tárgyalhatják meg, és kereshetnek közös megoldást rájuk, addig több esetben a párbeszéd, az egyeztetés helyett inkább az elzárkózás került előtérbe – nyilatkozta az MNT elnöke.
Végezetül megjegyezte, mind nyilvánvalóbb, hogy az ország súlyos gazdasági helyzete, a migrációs válság, az Európai Unió elvárásai, mind-mind olyan helyzetet és hangulatot teremtenek, amelyekben – épp a felsorolt okok miatt – talán még sohasem volt nagyobb szükség az állami szervek tisztánlátására, józanságára, megfontoltságára; esetünkben: a szerbiai nemzeti kisebbségekkel való együttműködésre, az egymást erősítő közreműködésre az élet minden területén.
dió

http://www.magyarszo.com/hu/2839/kozelet/133127/A-nemzeti-tan%C3%A1csok-helyzet%C3%A9r%C5%91l-%C3%A9rdekl%C5%91d%C3%B6tt-az-EP.htm, 2015. szeptember 25. [09:57]

A leépítések a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumot alapvető működésében veszélyeztetik

Az iskola nyilatkozata, amelyet megerősített a tantestület, a Szülői Tanács, valamint az Iskolaszék is

 

„A gimnázium nem zár be.” Ezzel a mondattal kezdődött a tanév első, közös szülői értekezlete, ezt jelentette ki az igazgatónő szeptember 1-jén közel 100 szülő és a tanári kar jelenlétében. Mindemellett a szülők tájékoztatva lettek azokról a nehézségekről, amelyekkel a gimnáziumnak ebben a tanévben szembe kell néznie. Szerbia oktatási rendszerében zajló racionalizáció jegyében olyan leépítéseket hajtottak végre a gimnáziumban, amelyek az intézményt alapvető működésében veszélyeztetik. Az összesen három irodai alkalmazottból (titkár, könyvelő, igazgató) kettőt fél munkaidőre leépítettek, ennek következtében gyakorlatilag elvégezhetetlenek a törvényben előírt munkák, feladatok. A számítógépes rendszert karbantartó szakember munkakörét is felszámolta az új szabályzat.

A Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium kisebbségi gimnázium, Szerbiában az egyetlen magyar nyelven működő nyelvi tehetséggondozó gimnázium. 2003-ban alakult, azzal a céllal, hogy Szerbiában a magyar kisebbség számára is elérhetővé váljon az a tehetséggondozó oktatási forma, amely a Karlócai Gimnáziumban és a belgrádi Nyelvi Gimnáziumban a szerb anyanyelvű fiataloknak már biztosított volt. Működésének eddigi 12 évében az intézmény bebizonyította életképességét, hiszen a 2003-ban induló 22 fős 1 tagozatát mára 216 fővel működő 11 tagozatra növelte. Eddig minden évben képes volt minden tagozatát megfelelő létszámmal elindítani. A tanulók kimagasló eredményeket érnek el mind a hazai, mind a külföldi megmérettetéseken. Bejutási eredményeik az egyetemekre 94%, és ebből 70%-uk ösztöndíjas. Ebben a tizenkét évben számos jelentős rendezvény és esemény helyszíne volt a gimnázium. 2005-ben a Tartományi Oktatásügyi Titkárság kiemelt jelentőségű intézménnyé nyilvánította, a Magyar Nemzeti Tanács pedig alapítói jogokkal felruházott szervezetként támogatja és figyelemmel kíséri a gimnázium működését.
Az iskola dolgozóinak meggyőződése, hogy a gimnázium minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy itt Szerbiában, a körülményeink ellenére, egy kimagaslóan erős színvonalú magyar kisebbségi oktatási intézmény működhessen. Az intézményben egész Vajdaság területéről vannak diákok. Célunk, hogy európai színvonalú oktatást biztosítsunk, itt Vajdaságban, a magyar fiataloknak.
A tehetséggondozó oktatási forma és kisebbségi gimnáziumi státusz eleve hátrányt jelent a jelenlegi előírásokat tekintve. A gimnázium minden illetékes fórumot időben értesített a felmerülő problémákról: a Tartományi Oktatásügyi Titkárságot, a Zombori Tanfelügyeletet (Školska uprava), a Magyar Nemzeti Tanácsot, a szabadkai Városi Tanács oktatási megbízottját, Szabadka város polgármesterét, a Vajdasági Magyar Szövetség részéről Vicsek Annamáriát, a Parlament Oktatási és Tudományügyi Bizottságának tagját, a Magyar Főkonzulátust és a Magyar Nemzetpolitikai Államtitkárságot. A Belgrádi Oktatási Minisztérium kivételével minden illetékes elismerte a kérés és a probléma jogosságát. Vicsek Annamária az oktatási miniszterrel személyesen beszélt a gimnázium érdekében, de a tárgyalások eddig nem voltak eredményesek, a munkahelyeket leépítették.
A gimnázium mindennek ellenére nem adja fel. Továbbra is ragaszkodunk a munkánkhoz, tanulóinkhoz. 12 tagozattal az iroda már visszaszerezhet két munkahelyet, és ennek elindítására a jövő tanévben lehetőségünk nyílik. Addig is megragadunk minden pályázati lehetőséget, amely működtetési támogatásra irányul, a tanáraink önkéntes irodaügyeletet és rendszergazdai feladatokat vállalnak, a szülőknek pedig köszönjük a donációkat, amelyekkel a gimnáziumot támogatják.
(A fenti Nyilatkozatot megerősítette a gimnázium tantestülete, a Szülői Tanácsa, valamint az Iskolaszék is.)  

http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/19106/A-leepitesek-a-Kosztolanyi-Dezso-Tehetseggondozo-Gimnaziumot-alapveto-mukodeseben-veszelyeztetik.html, 2015. szeptember 24. [20:32]

Így lesz 20 ezer délvidéki magyar áldozatból 5 ezer

A magyar történetírás sokáig tiltott – és most is sok tévedéssel teletűzdelt – momentumára emlékeztek, illetve kiállítással tisztelegtek az áldozatok előtt csütörtök délután az Emlékpontban. Az 1944-45-ös délvidéki magyarellenes szerb népirtás fájó pillanatai jelentek meg a most nyíló időszaki tárlat tablóin.

A második világháború végén, 1944-45-ben brutális támadás éri a magyarságot a Délvidéken. Tito vezényletével, partizánjai több tízezer magyart mészárolnak le. Ezek a tények, de sokkal többet mond a csupasz számadatoknál egy-egy nagyítóval vizsgált emberi sors. Erre vállalkozott a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány: hogy az áldozatok sorsán keresztül mutassák be a korszakot, az emberiség – sőt, a magyarság – történetének csak egy picinyke szeletét, amiről oly sokáig nem hogy nem beszéltek, egyesen tiltották azt.
- A magyar történetírásban nem történt meg 1989-90-ben a rendszerváltás, így gyökeres változásra a délvidéki vérengzés kérdésében sem történt – fogalmazott megnyitó beszédében Prof. Dr. Gulyás László egyetemi tanár. Hozzátette, a rendszerváltás óta eltelt 25 év alatt azért felnőtt egy olyan történészgeneráció, akik más irányt képviselnek, így „felfejtődhetett” a múlt szövedéke, és talán közelebb juthattunk ahhoz az igazságnak nevezett misztikumhoz, ami könnyen meglehet, hogy nem is létezik. A magyar történetírók között sokan azonban manapság is hirdetik, hogy mindösszesen 5 ezer áldozatról tudunk, pedig még a szerbek is 20 ezerről beszélnek…
A rengeteg helyszínt bejárt Délvidéki Magyar Golgota 1944-45 elnevezésű kiállítás segítségével végigjárhatjuk mi is a Délvidéken élő magyarok passióját, arcot kaphatnak a tömegsírok eltitkolt alakjai, elszörnyedhetünk a gyermekek elleni brutalitás mindennaposságán (és szégyenkezve hajthatjuk le fejünket: lám, ezt is az ember tette).
A megnyitón Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja tartott érzékletes előadást az „elhallgatott razziáról”, vagyis az újvidéki mészárlásról. Az előadást egy rövid dokumentumfilmmel tette még megragadhatóbbá.(promenad) 

Közzétette: Haraszthy Ágoston 2015. szeptember 24. [19:48]
http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/46012-2015-09-24-17-50-40

A problémáink szerkezeti természetűek. Feleslegünk van a beépítettekből.

Zoran Doderović

Bűn az ellenzéktől követelni a hatalommal való leszámolást, miközben a puszta megmaradásáért küzd!

Vitomir Teofilović

Mindazt, amit megígért az aktuális hatalom, elrontotta az előző!

Rade Jovanović

RADICS VIKTÓRIA: Hazatérés

Svájcból Vajdaságba – Budapesten át 

A civilizációs árok Kelet és Nyugat között nem csak mély, de mintha még mélyülne is

Az a szerencse ért, hogy nyolc és fél hónapig Svájcban élhettem. Még sohasem tartózkodtam huzamosabb ideig külföldön, talán ennek a naivitásnak köszönhető, hogy a nyolc és fél hónap minden egyes napja csodálkozással telt el. Bámészkodtam, nézelődtem és álmélkodtam; semmi közöset, semmi kapcsolatot nem találtam az otthoni (budapesti és vajdasági) meg az ottani állapotok közt. Kivéve a testemet, persze. De nem sikerült összefércelnem imígyen megkettőződött lényemet, ellenkezőleg, szétváltak és folyamatosan torzsalkodtak bennem. Végig közép-kelet-európai maradtam, és amikor ismét hazatértem, evidens volt, hogy ide tartozom. A svájci táj realitásból irreális álommá változott át, mely iránt még nosztalgiát sem érezhetek, oly távol van, a kéklő hegyeken túl.
A hazatérés már a repülőben megkezdődött, melynek zümmögő terében az én magyar honfitársaim a legkevésbé változatos káromkodásokkal csípőspaprikázták amúgy is színfalhasogató hangoskodásukat. Gazdagék születésnapot ünnepeltek az Alpokban, és hazafelé a gépen, noha középkorúak voltak, nem győzték a mai magyar töltelékszavakkal kiordibálni, hogy milyen kurva jól érezték magukat a hegyi mulatságon. Nem először láttam magyar (vagy szerb – mindegy) újgazdagot, svájci ámuldozásaim visszája következett azonban, meglepett a minden hájjal megkent barbárságnak ez a foka és a provinciális gőg, mely mintha Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című könyvéből bújt volna elő, szellem a palackból, értésemre adva, hogy hová tartok.
A Ferihegy (hadd utasítsam vissza az új tulajdonnév használatát) teljesen másmilyen, mint a repterek a nagyvilágban: félig üres, kopár és kopott, nem csábít megannyi méregdrága finomsággal, bevezet a rideg magyar valóságba, akárcsak a busz, mely a reptértől a legközelebbi metrómegállóig visz. Ebbe a buszba csak az elülső, szűk ajtón szállhat be kofferjeit toszogatva a turista, és azonnal fel kell mutatnia a jegyét a szigorú sofőrnek, miközben a hangszórók igen udvariatlanul rikoltozzák angolul és magyarul az utasításokat. Hazaértem:

ebben az országban én potenciális csaló és bűnöző vagyok, az ártatlanság vélelme hátramarad, itt, alig léptem be az országba, máris engedelmeskednem kell a felszólításoknak, no és izzadva tolakodni.

Kissé fájdalmas lenne most belebocsátkozni a svájci tömegközlekedési eszközök leírásába, melyekben nem csak csomagokat, de kerékpárt is nyugodtan lehet szállítani; az ellenőrzés nem lanyhább ugyan, viszont diszkrét. Ott te tisztes, üldögélő polgár vagy. És természetesen egyből, villámgyorsan el tudsz jutni a reptérről a városba.
A Kőbánya-Kispest állomáson át kell szállni. Nemhogy mozgólépcső nem áll rendelkezésre, hanem a cukorszagú szutyokban és mocsokban olyan lépcsőn vagy kénytelen a vágányhoz kászálódni, hogy kis híján kitöröd a nyakad, és ha esik, akkor a nyakadba zúdul az eső. (Esett.) Svájcban a római kori lépcsők is jobb állapotban vannak, mint itt ezek ezen a budapesti közlekedési csomóponton, ahol információk is alig állnak rendelkezésre, és lehet, hogy kétszer kell le-föl másznod a csorba lépcsőkön a málháddal.

BUDAPESTI AKKLIMATIZÁLÓDÁS, BASZDMEG
Mielőtt hazamerészkedtem volna, az akklimatizálódást elősegítendő kiültem a lakásommal szemben lévő „Muskátli” söröző elé, a kiszáradt tövek közé. Az is megérdemelne egy sóhajt, hogy a svájci városka, ahonnan jövök, telis-tele volt virágokkal; egy részük „állami gondozásban” van, más részüket a lakosok ültetik és ápolják. Nő létemre tavasztól késő nyárig elvarázsolt a kéthetente változó, tarka virágözön, de még télen is a sok színes bogyó és fenyő… Noha nekem nagyon drága volt, nem álltam meg, hogy a közeli ábécében ne vásároljak néha egy-egy csokor friss rózsát, liliomot… Vagy, tilosban járva – amiről kelet-európai páriaként nem tudtam leszokni –, szedtem egy kis csokor mezei virágot. És csodáltam a nyírott fákat, a sok óriás ősfát, a pázsitot…Ha rég meg nem keményedett volna a szívem, könnybe lábadt szemmel gondoltam volna a kivágott zombori platánfasorra meg a durván megritkított bogyósokra („bođoši”, szerbül), a kőbányai lakásom közelében pusztuló, jobb időket látott Csajkovszkij-parkra, de nem is lehetett volna annyi könnyem, amennyivel a kegyetlenül kitépett vajdasági és budapesti fákat-bokrokat, kiszáradt virágágyásokat elsirathattam volna.
Svájcban nem tekintették volna szentimentalizmusnak, hogy sajnálok minden elpusztított fát. Ott minden fűszálra vigyáznak – rájöttek rég, hogy a természettel barátságban lenni a jó élet egyik titka.

A kőbányai sétányon, ahol lakom, mint friss hazatérő, megrökönyödve szemléltem a lerobbant populációt. A mogorva, szépnek nem mondható, lompos és kövér, ízléstelenül öltözött férfiakat és nőket, akik közé, mi tagadás, én magam is tartozom; én sem szoktam itthon az utcán mosolyogni, mint a svájciak, és köszöngetni, mint ők; a rosszindulat, a keserűség és mindenekelőtt a pénztelenség lerí rólunk.

Nem tehetünk róla. A tizedik kerületben alig látni embert, akin ne látszana több-kevesebb megvertség, levertség, rosszkedv. Ha nyitva az ablak, éjszaka arra ébredünk, hogy a sétányon, nem is csak verbálisan, verik egymást a kései kocsmázók, nő a férfit és férfi a nőt, vagy a szemetesládákat és a kirakott kukákat zörgetik a legszegényebbek. A padokon a hajléktalanok halkan hortyognak.
Nem megy ki a fejemből, nem: az, hogy boldogok az emberek Svájcban, egy kicsit legalábbis boldogok, mennek az utcán és mosolyognak, egyedül ballag az asszony, és mosolyog, köszönnek egymásnak – Grüezi! –, mindenki köszön a kisebb városokban és a falvakban. Teljesen másképp mozognak a világban, az életben azok az emberek, mint mifelénk (ahol a köszönés paraszti szokása falun is kiment a divatból), megvan bennük az a bizonyos minimális biztonságérzet, az otthonlét öröme, ami elengedhetetlen a békés élethez. A svájciak jól érzik magukat az országukban, a városkájukban, és szeretik a hazájukat (anélkül, hogy ez program lenne, mint nálunk), egészséges patriotizmust táplálnak iránta, amin szintén nem győztem csodálkozni, hiszen

abban a két országban, ahol én lakom, vagy agresszív a hazaszeretet, vagy gyűlöletté, öngyűlöletté fordul ki, vagy retorikai fogás, ócska (ön)szuggesztió.

Nem a nemzetüket szeretik a svájciak, hiszen Svájc nem nemzetállam, hanem az országot, amelyben nyugodtan, jól élhetnek, szép környezetben, tiszta levegőn. Amely nem bántja őket, és nem a büntetés az első dolga. Ahol az állam nem ellenség, nem is ellenfél, hanem szolgálatot teljesít, keretet biztosít, minden közügyet azonnal elintéz. A nagy hóban pillanatok alatt ott lavíroztak az utakon a kis kotrógépek, nyáron ingyenes kabinok állnak rendelkezésre a tóparton, kerékpárt bérelni is ingyen lehet. A szolgáltató, intézkedő és vigyázó államnak még az eszméje is oly távol áll mitőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől. Nálunk az államot ki kell játszani, utálni kell, bírálni napról napra a kifulladásig. Ott is adóztat rendesen az állam, de segít is, követel és nyújt. A bürokrácia messze nem olyan bonyolult, mint nálunk, nem tűzfal, külföldi létemre tíz perc alatt el tudtam intézni a hivatali kötelezettségeimet.
Az elnökök és miniszterek nem virítanak a napilapok címoldalain, az elnökök és miniszterek szolgálatot teljesítő és intézkedő hivatalnokok, az a dolguk, hogy megkönnyítsék az életed; semmi pompa, semmi hivalkodás, és nem fogják megmondani neked, hogyan gondolkodjál és hogyan élj. Szürkék. Ottlétem nyolc és fél hónapja alatt egyszer sem láttam Simonetta Sommaruga fényképét a Neue Züricher Zeitung címoldalán. Sokan nevét sem tudják megjegyezni. A politikusok nem tesznek ünnepélyes nyilatkozatokat, nem adnak szellemi eligazítást, hanem „csak” működésben tartják bel- és külpolitikailag, gazdaságilag az országot, úgy dolgoznak, mint egy láthatatlan motor. Következésképp az állampolgárok sem politizálnak ha kell, ha nem, azonban amikor népszavazás van, akkor megvitatják az aktuális ügyeket. Így történt, hogy abban a kisvárosban, ahol tartózkodtam, a nép leszavazta a nagyberuházást, mely egy alagutat képzelt el a város alá, hogy fölszabadítsa az utcákat és tereket, s mellesleg jó nagyot profitáljon. Úgy gondolták, hogy nem éri meg nekik, túl nagy kiadás, plusz adógaras lenne.
Béketűrők és békeszeretők a svájci polgárok, és ez olyan érzés, amit én tudatos életem alatt sem Szerbiában, sem Magyarországon nem tapasztaltam meg soha, hiszen mifelénk minden napra jut egy-egy politikai inzultus, ha nem kettő. Állampolgárként legalábbis mindenki ideges, vagy ennek visszájaként apátiába süppedt. Esetleg mind a kettő, az „agitált depresszió” nálunk népbetegség.

Néha, amikor Svájcban az ismeretlen emberek mosolyogva üdvözöltek az utcán, magamban káromkodtam: jebiga, baszdmeg, mit mosolyogsz.

Mert én már javíthatatlanul meg vagyok nyomorítva, mert itthon borotvaélen táncolunk a polgártársaimmal, mintha mindig szakadék szélén imbolyognánk, sötét ködökkel a fejünkben; el nem tudom képzelni, amit pedig a saját szememmel láttam, hogy milyen lehet könnyedebben élni, tudni, hogy nem fog senki bántani, nem fognak meglopni és nem leszel holnap földön alvó hajléktalan, nem fognak ukmukfukk kirúgni, elutasítani, visszalökni, kilakoltatni. Van élettered, kisebb vagy nagyobb, a munkádra számítanak, és ha az ember kreatív, akkor azt üdvözlik. Abban a kisvárosban, ahol tartózkodtam, a helyi sajtó azon sopánkodott, hogy nincs elég „Querdenker”, szabadgondolkodó, merész ötletekkel előhozakodó, újító ember a városkában. („Újító”, ez a szó nálunk a tolvajnyelvben szerepel, a betörők használják, amikor „új címet” szereznek.)

A „DÖGÖLJ MEG” IMPERATÍVUSZA
Persze a hazaérkezésem utáni első két-három óra volt a legnehezebb, aztán villámgyorsan visszaszoktam a rosszba, és otthon éreztem magam benne. Már nem kerestem az élelmiszerboltban rózsát, konyhakész salátákat, friss fűszernövényeket, halat, csíráztatott magokat, áfonyát. Svájcban képes voltam félórákat állni az áruház polcai előtt és bámulni. Hányféle paradicsom! Hányféle zöldség!

Az emberek ott valóban táplálkoznak, nem csak tömik a hasukat; karcsúra eszik magukat, nem stresszevők, mint mi sokan.

Végtelenül szomorú, hogy a táplálkozás mint „zöld” kalóriabevitel, mint friss és egészségesen tápláló élelem fogyasztása csak az emberiség csekély százalékának jut, kiváltság kérdése, s hogy ezen az elemi szinten is le vagyunk alázva, annak ellenére, hogy mifelénk vannak (vagy voltak) a legjobb termőföldek és a legszebb, legolcsóbb termelői piacok. A kormányaink, melyektől távol áll a polgárok egészségével való törődés legminimálisabb foka is, ilyen elemi dolgokat nem tudnak biztosítani: itt a halálra eszed magad/korog a gyomrod alternatíva nyílik, nincs módunk, nincs türelmünk törődni az egészségünkkel, örülünk, ha nem üres a frizsider és a fazék, itt még az éhezéstől félnek az emberek, vagy másnapos kiflin élnek. Mindenekelőtt az egészségünk megy tönkre itt, aztán a szellemünk. Elég durván hangzik, de a „dögölj meg” imperatívusza működik valahol a kiváltságosokban, amint erről tanúságot is tettek, a pórnép egye a sületlen, felfújt fehér kenyeret meg a „parízernek” nevezett darálékot. És ne adjon senkinek. A ’mivel etetnek’ kérdés nem csak a szájbarágásra vonatkozik, hanem mélyebb szinteket is elér, a szó szoros értelmében, a gyomorra is érvényes.
A hazatérés kulturális-politikai sokkját zsörtölődéssel levezetni nem valami felemelő. Svájci időzésemnek köszönhetően azonban pontosan kirajzolódott bennem a tisztes, szabad, felelős, jómódú polgár vágyképe, aki ad és kap, és a nem félelmekkel teli, szabad állampolgári lét utópiája; mivel a saját szememmel láttam, hogy ez ott, a kéklő hegyeken túl, mindennapi valóság, nem is akarom feledni, ezért beszélek róla, azzal a „perspektivikus tévedéssel”, mely a sajátom:

peremvidéki vagyok, és lecsúszott, regresszióban lévő ország az is, ahol születtem, meg az is, ahova áttelepültem.

A rendszerváltozás nem segített rajtunk, ellenben mára világos, hogy rontott a helyzetünkön, tönkrevágta azt a kicsit is, amink volt. Tönkrement gyárak, romüzemek és kiszikkadt földek tarkítják utamat otthonról haza, ahol a híres mezőgazdaság is alig nyújt megélhetést.
A kapitalizmus hátulütőit vendégeskedésem alatt nem éreztem a bőrömön, szabad szemmel csak a különbségeket láttam, melyek nem olyan ordenárék, mint itt. Azt láttam, hogy aki szegényebb, az úgy él, mint mifelénk a középosztálybeli – például én –, aki pedig gazdag, az elérhetetlen magasságokban lakozik, fönn a hegyen, üvegpalotában, kristálytiszta levegőn, patakparton, és álomautóval közlekedik. A hozzám hasonló tanárember, akinek a felesége gyógypedagógus-asszisztens, kertes, tornácos faház két szintjét bérli, bájos kis udvarral. Nyaralnak, telelnek, és minden hétvégen kirándulnak. A vendéglakásommal szemben élő parasztcsalád, akik teheneket és birkákat tartanak, és gyümölcsösük, zöldségeskertjük is van, nagy, kétszintes, csinos, tágas faházban élnek, a családnak három kisebb-nagyobb autója van. Egy kis boltocskát tartanak a házuk földszintjén, amelyben saját termékeiket árulják: nagyon jó minőségű húsféléket, sajtot, tojást, krumplit, gyümölcsöt, cseresznyepálinkát és almalét, alpesi gyógynövényes likőröket, befőtteket és savanyúságokat, mézet, saját készítésű csokoládét, süteményeket, szárított gyümölcsöt. A juhok éjjel-nappal ott kolompoltak a lakásom körül. Az ablakon bejött a trágyaszag, nem volt kellemetlen, hozzátartozott a hangulathoz, akár a mindenórás harangszó.

VISSZA VAJDASÁGBA: KIÉGETTSÉG, SZEMÉT, SÁR
Budapestről más másnap Zentára vezetett az utam. Az országhatáron uralkodó körülményekre most nem térek ki.

Zentán a legelső gondolatom az volt, hogy egy magára hagyatott városkába érkeztem, ahol úgy pusztulnak a jobb időket látott épületek, ahogy akarnak.

A régi polgári házak málladozó vakolata, a girbe-gurba járdák, a düledező kerítések, a roskatagság és az enyészet nyomai a peremvidéki elesettség tablóképét adják ki, de nem csökkentik szeretetemet ez iránt a szegényes, süllyedő világ iránt. Hányszor gondoltam arra Zugban, hogy milyen szép lehetne Zenta, ha úgy karban tartanák a házakat, mint itt! Ha lenne állami pénz renoválásra, restaurálásra! Ha negyedannyi, tizedannyi pénzt és gondoskodást kaphatna a Tisza-part, mint itt a Zugersee partja! És mennyire más képet mutatna a Zombor környéki tanyavilág, ha a paraszt erre is azt jelentené, mint arra a „Bauer”: a társadalom, nem túlzás, legmegbecsültebb rétegét.
A Tisza-parton sétálva elborult a tekintetem. Elfordítom a fejem, látván, hogy itt az emberekben semmi, de semmi környezettudatosság nincs, teleszemetelik a saját folyópartjukat, még a vízszerető horgászok is flakonokat és zacskókat hagynak maguk után, üres sörösüvegek és pillepalackok úsznak a folyóban, a szemetesládák kidőlve, belüket ontva rogyadoznak. A gyep kiégve, nincsenek kiépített lejáratok a vízhez, szakad a part, az agyonbetonozott sétány csupa kosz. Az elhagyatottság elhanyagoltsággal, gondatlansággal, sőt, ami a szemetelést és a közbeszédet illeti, ki kell mondani, teljes kulturálatlansággal párosul. Mennyit csodáltam Svájcban a mindenütt csorgó kutakat, zubogó patakokat, csordogáló ereket – nos, a Vajdaságban a kiégettség, a szemét és a sár volt az első benyomás, mely később szomorúan részleteződött. Fáj, hogy a természet ilyen mostoha sorsra jutott itthon. A Tisza nem tehet róla, hogy belepte a békalencse és mocsaras bűzt áraszt, azonban a lakosok tehetnek arról, hogy nem őrzik meg azt, ami még szegényen is megőrizhető volna, és bizonyára a városvezetőség is tehet arról, hogy sehol semmi ökológiai tudat nem létezik a városban. Ám az emberek errefelé nem lokálpatrióták sajnos, mert nem éreznek felelősséget a környezetük iránt, és nyilván azért nem, mert patrióták sem lehetnek. Se hazaszeretet, se a természet szeretete – aktívan legalábbis egyik sincs életben, talán csak szentimentálisan s egy-egy színpadon, ahogy az A vidék filozófiájában meg vagyon írva.

Az emberek morcos arccal sietnek az utcán. Meg vannak törve. Meg vagyunk taposva, el vagyunk csúfítva, elment a kedvünk a közélet minden fajtájától, jó, ha egy kis társasági élet, bográcsolás belefér a hétvégébe.

A saját házuk előtt is kevesen söpörnek. Megpróbáltam Zentán köszönni legalább az utcabelieknek – elfordulnak, nem értik a mosolyt. Nem tettetik magukat, az udvariasság minimumra, vagy az alá van állítva. Tapintható a letargia, a progressziónak az álma is le van törve. Tengődünk, munkanélküliek vagyunk, nem bízunk választott politikusainkban, jövőképünk fenyegetéssel teli.
Lopják a fát a kocsin, a férfi veri a lovát. Egy rozoga öregember taligán tolja a rőzsét. A töltésen a zöld fűben rondán virít a piros „Smoki” zacskó. A svájci „Wanderweg” helyett botladozhatsz a kitaposott ösvényen, pedig a Tisza-parti erdő vagy Bezdánnál a Duna-mente is gyönyörű kirándulóhely lehetne; ehelyett járhatatlan bozótos. Az emberek egészsége, fölüdülése nem téma, ellenkezőleg, bizonyos gorombaság és kárörvendés jellemzi hétköznapjainkat. Boldogtalan világ. Én jobban szeretem ezt a világot, mint amazt; ha érzelem, legyen racionalizálhatatlan.

Megértem a vajdasági meg a kőbányai depressziót is, akárcsak a jókedv vagy az agresszivitás kirobbanásait. A mentalitásom ide köt.

Számos viszolyogtató jelenség a pénztelenséggel és a peremvidéki fatalizmussal magyarázható. A szegénység befelé fordulást, elzárkózást okoz, „panaszkultúrát” és egyúttal hallgatagságot is. A munkanélküli a lerobbant parkban gubbaszt egyedül, vagy otthon nézi a tévét. Már a tüntetés is lejáratta magát. Nincs osztálytudatunk, de lévén mindig-is-szegények (szocializmus, tranzíció, kapitalizmus – sokunknak ebből a szempontból mindegy), hogyne éreznénk együtt a mieinkkel.
MIGRÁNS, A SZOMSZÉD EB
Vajdaságban és Magyarországon mintha folyton kiöntene a medréből a politika és elmocsarasítaná az élővilágot, az emberek túl sokat politizálnak, miközben nem politizálnak, mert nincs beleszólásuk, nincsenek döntéshelyzetben, gyakorlati problémamegoldás helyett szólamok és sirámok gerjesztik egymást. Svájcban éppenséggel senkit sem láttam politizálni úgy, ahogy azt mi tesszük, szitkozódva, cselekedni viszont igen. A segítőkészség jó pár fokkal nagyobb, mint itt. Az igaz, hogy vagyonosság és drágaság van, de az ún. Brockenhausokban fillérekért vásárolhatnak bútort, biciklit, lakberendezési tárgyakat, ruhát, edényt, könyvet és játékot a szegényebbek. Az ilyen helyeken sok nyelvet hallani és mindenféle bőrszínt látni –

a „multikulturálisnak” mondott Vajdaság messze lemarad a népeknek a tarkasága mögött, ami egész Svájcban, mindenütt tapasztalható, és ezerszer kevesebb a viszály, mint nálunk, ahol az a két-három nemzetiség is ellenséges egymással.

Nem közösködik a szerb meg a magyar. Odaát nyolc és fél hónap alatt egyetlen megvető szót vagy gesztust sem csíptem el a feketék, indiaiak vagy arabok iránt — miközben itt, Zentán a szomszédban egy barna szőrű kutyát akartak „Migráns”-nak elnevezni.
Ezeknek az összehasonlításoknak nincs értelmük, annyira különbözik a két világ. „Ó, most hát akkor el kell hagynod ezt a paradicsomot!”, mondta a gondnoknő, amikor a cuccaimmal távoztam a vendégházból, és körbemutatott a nap mint nap gondozott, nyírt és locsolt kertben. Nem tetszett nekem ez a mondat; túl sok „hátsó gondolat” szorult belé. De nem találtam szavakat, vidáman elköszöntem, hiszen a hazatérés mégiscsak élmény. A civilizációs árok Kelet és Nyugat között nem csak mély, de mintha még mélyülne is. Nem tehetek mást, mint hogy szavakat keresek rá, több nyelven, és átugrom.
(Autonómia)
http://hu.autonomija.info/radics-viktoria-hazateres/   
2015 Sep 12 

Joe Bidden (amerikai alelnök) azt mondja, Vučić idegesíti az oroszokat. Mi és az oroszok, akiket Vučić idegesít, 300 millióan vagyunk.

Draža

A pobedaiak viszontagságai

A kisebbségi létből eredeztethető többszörös alávetettség kitűnő iskolapéldája lehetne mindaz, ami az elmúlt fél évben történt Topolya község egyes peremterületein – oktatnunk sem lenne egetverő badarság, csak éppen sehol nem tanítják. Hogy milyen is a saját kétkezi munkájából élő, agyonnyomorgatott parasztember sorsa – aki az égvilágon semmi mást nem tud, csak kényszer szülte rabszolga módjára dolgozni –, az kiválóan szemléltethető a történeteik által. A tájékozatlanság, az információ hiánya, a több évtizedes megfélemlítésből táplálkozó bénultság, a fásultsággal elegy borúlátó beletörődés, az esetükben mind-mind tetten érhető és nyomon követhető.

Félreértés ne essék: e tekintetben Topolya egyáltalán nem számít a fehér hollónál is ritkább kivételnek! Másutt (vagy pontosabban fogalmazva: mindenütt), más magyarok lakta községünkben is hasonló állapotok uralkodnak. Amelyek, mint a víz a napfényt, úgy tükrözik vissza a kisebbségi érdekvédelem néven folytatott vajdasági magyar politizálást: az csak a jó magyar, akit a langymeleg tudatlanságban lehet tartani, aki nem kételkedik, nem kérdez vissza és nem is okoskodik, aki mindezek helyett akadálymentesen befolyásolható és távkapcsolóval irányítható.       

Amikor legutóbb Kavillón és Pobedán jártam, ért néhány kellemes meglepetés. Csak kerekítettem a szemem, amikor az egyik vendéglátóm arról számolt be, hogy a Topolyához tartozó 3 kicsinyke falunak 5.700.000 dinár az éves költségvetése, azaz hozzávetőlegesen 50.000 euróból lehet(ne) gazdálkodniuk. Ekkora összegből pedig ott, az Isten háta mögötti tanyavilágban kis Las Vegast lehetne galabítani. Akaratlanul is az hasított belém, hogy az én több mint 6.000 lakosú falumnak meg (szégyenszemre!) még saját folyószámlája sincs (tehát semmiféle önállósága nincs), mert a telhetetlen Szabadka minden pénzünket besöpri a maga kasszájába. Majd a másik kísérőm mosolyogva hozzátette: „A mostani ingatlanárak mellett ennyi pénzből a mi Kispestünket szőröstül-bőröstül és fele Kavillót is meg lehetne vásárolni!” Hát ez az, ha mi valamit kiagyalunk, akkor a szabadkai Városházán kell koncsorognunk egy kis megalázó alamizsnáért!

Pénz tehát van a topolyai kis falvakban (jut is, marad is), de más sincs. Nincs békesség, nincs egyetértés, nincs közösségteremtési szándék, mert ezek helyét elfoglalja a megosztottság, a széthúzás a tudatosan keltett viszálykodás, az elemi feszültség kötelező szinten tartása.   

A számomra kedves tanyavilágban előállt elégedetlenség kapcsán Plohl Edvin, a Községi Képviselő-Testület elnöke is kifejtette a véleményét.

– Jártak a helyszínen. Milyen megoldást látnak a helyzet rendezésére?

– A 15 topolyai helyi közösséget 23 település alkotja, amelyek elszórtan, esetenként egymástól is igen nagy távolságra helyezkednek el a város peremén. Hiába községi alapításúak a helyi közösségeink, a működésükbe vajmi keveset szólhatunk bele. Az önkormányzatnak az az álláspontja, hogy törvényes módon kell kiállnunk a község területén élő polgárok igaz(ság)a mellett.

Úgy tapasztaljuk, hogy nem megfelelő a kommunikáció a pobedai helyi közösség vezetői és az ottani lakosság között, de az önkormányzat irányában történő tájékoztatás, a velünk való kapcsolattartás sem nevezhető tökéletesnek. Nyilvánvaló, hogy ezen változtatnunk kell. A pobedai tanácselnök ígéretet tett arra, hogy még szeptember folyamán mindhárom településen (külön-külön) falugyűlést tartanak, és ott helyben tisztázzák a vitás kérdéseket.

– Az emberek arról számoltak be, hogy félelemben, rettegésben élik a mindennapjaikat. Nem hallgatták el azt sem, hogy a helyi közösség első embere pisztollyal az oldalán jár-kel a falvakban. Esetében egy olyan befolyásos emberről van szó – a szakmáját tekintve állatorvos –, akinek nagy az ismeretsége, akinek messzire elér a keze, akinek boltja is, hentesüzlete is van, képes befolyásolni az ottani lakosokat.  

– A lakosságtól kapott információk szerint arról lehet szó, hogy az ottani tanácselnök, Vikor László visszaél a helyzetével, a hatalmával. Az általános elégedetlenség miatt indult is a kezdeményezés a teljes vezetőség leváltására. A petíció aláíróit azonban több esetben megpróbálták megfélemlíteni és rávenni arra, hogy vonják vissza az aláírásukat. Voltak, aki ezt félelmükben meg is tették. Augusztus 30-ára tűztük ki a rendkívüli választást, a megtartására azonban nem kaptuk meg az engedélyt. A pobedai vezetőség bírósághoz fordult, és olyan ítélet született, hogy a szavazati joggal rendelkező polgároknak kevesebb, mint az egynegyede követelte a változást (az alapszabályzat szerint 25 százalék szükséges), holott a bíróság nem is kérte tőlünk a választók névjegyzékét, ennek hiányában pedig nem is állapíthatta meg, hogy az aláírók a szavazásra jogosultaknak hány százalékát teszik ki.

– Mondvacsinált kifogással ütötték el a kezdeményezést. Tettek-e további lépéseket az ügyben?

– Akkor nem élhettünk jogorvoslattal, de természetesen tájékozódunk, hogy milyen lehetőségeink maradtak.

– A Pobeda helyi közösséghez tartozó 3 faluban a magas vízdíjhátralék miatt is zúgolódnak az emberek.

– A falvakban akár egy évtizedes lemaradás is lehet a rendezetlen közműtartozások miatt. Ebben az esetben nem a topolyai központi közművállalat végzi a vízszolgáltatást és a díjbeszedést, hanem a pobedai helyi közösség. Az új törvényes előírások értelmében ennek a gyakorlatnak egy éven belül meg kell szűnnie, és közmű-szolgáltatást csak közművállalatnak lehet majd végeznie. Most igyekszünk jogi segítséget nyújtani azoknak a károsultaknak, akik alaptalannak tartják a vízdíjszámlázást. És persze várjuk azt is, hogy az előttünk álló 2 hétben a pobedai vezetőség lefolytatja a beígért lakossági fórumokat mind a 3 településen.

– Az ügy tehát még nem zárult le, várjuk a folytatást.

Szabó Angéla