Hogy
tudjuk, kinek mire van joga
Választásokra készül az ország. Szerbiában a
politikusoknak nem szokásuk, hogy a választások előtt jelentést készítsenek a
négy éves munkájukról és annak eredményessége alapján kérjék a választók újból
támogatását, bizalmát. Ezt már csak azért sem teszik, mivel gyorsan kitűnne,
hogy számunkra nem a közösség fejlődése, tagjai helyzetének javítása, hanem a
saját privilégiumaik a megőrzése a fontos. Vonatkozik ez a magyar nemzeti
kisebbségi politikusok többségére is.
Annak alapján, hogy milyen helyzetben van az
ország lakossága, amiben osztoznak magyar nemzeti közösség tajgai is, értékelni
lehet a politikusok tevékenységét is az elmúl négy éves ciklusban. Tesszük ezt
most a magyar nemzeti kisebbség helyzetének tanulmányozása alapján. Milyen a
helyzet Szerbiában a nemzeti kisebbségi jogok megvalósítása területén és milyen
a vajdasági magyarok helyzete a 2012. évi választások előtt?
Hogyan is
állunk ezekkel a jogokkal az élet különböző területein a valóságban?
1. Demográfiai
mutatók
A legutóbbi, 2011
októberében tartott népszámlálás előzetes adatai semmi jóval sem kecsegtetnek. Szerbiának – az előzetes
eredmények szerint – 377 335-el kevesebb lakosa van, mint a 2002-ben tartott népszámlálás
alkalmával.
A lakosság nemzeti
hovatartozására vonatkozó végleges adatok 2012 júniusában, vagyis a májusi
választások után lesznek ismeretesek. Ezektől függetlenül tudjuk, hogy Vajdaságnak egészében
véve, de azoknak a községeknek is, amelyekben a magyar nemzeti közösség tagjai
képezték a többséget, jelentősen megváltozott az etnikai összetétele, mivel
mintegy 270 000 menekült telepedett le a tartományban, újabban pedig kb. 10–15
ezer új menekült (elsősorban koszovói roma) érkezett a tartomány területére. Ez
mellet a magyar lakosság számos magyar többségű községben is
jelentősen csökkent.
A negatív demográfiai folyamatok mellett még a
magyar közösség politikai, gazdasági, művelődési és egyéb módon való
megosztására is sor került, ami 1992 óta folyamatosan tart. A szerb kormány ugyanis húsz évvel ezelőtt
rendelet hozott, amellyel három magyar többségű községet, Adát, Zentát és
Magyarkanizsát – kiragadva azokat az addigi természetes etnikai, gazdasági,
valamint földrajzi környezetből – a nagykikindai körzethez csatolta.
Az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló 1995.
évi keretegyezménye arra kötelezi a csatlakozott államokat, amelyek közé
Szerbiai is tartozik, hogy „tartózkodjanak olyan intézkedések meghozatalától,
amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az
arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és
szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak”
(16. szakasz).
Az elmúlt években többször aláírásgyűjtésre is sor
került, azonban „a szerb kormány hallani sem akart arról, hogy a közigazgatási
körzethatárokról szóló rendeletet módosítsa”.
2. Gazdasági
helyzet
Szerbiában 2011-ben az
ipari termelés alig érte el az 1989. évinek a 40 százalékát. Az ország külföldi
adóssága 2011. szeptember végén 23,86 milliárd euró volt, ami a bruttó
társadalmi termék 75,6 százaléka, s csak egy lépésre volt a 80 százaléktól, ami
már az ország túlságos eladósodottságát jelentette volna.
A becslések szerint Szerbiában legalább 800 ezer
és egymillió közöttire tehető a munkanélküliek száma, Vajdaságban pedig eddig
soha nem tapasztal számú, 207 ezer munkanélküli van. Szabadkán a hivatalos
adatok szerint 2011. október közepén 6200 ember élt a létminimum alatt, vagyis
kevesebb, mint 6552 dinárból havonta. Szinte napi szinten fordultak a
Vöröskereszthez olyan személyek, „akik igénylik a napi főtt ételt, ezért
folyamatosan 50 rászoruló várakozott arra, hogy a Népkonyha felhasználóinak a
listájára kerüljön”
A vajdasági magyarok gazdasági helyzetéről
nincsenek megbízható adatok. Értékelések szerint ez a helyzet az elmúlt két
évtizedben folyamatosan rosszabbodott. A magyarok nagy többsége kimaradt a
magánosítási folyamatokból. Ezen kívül, a magyarok a többi nemzeti közösségekhez
viszonyítva, aránytalanul nagyobb számban maradtak munka nélkül, az
elbocsátások és foglalkoztatás következtében, vagy éppen a nemzeti hovatartozás
miatt nem kaptak munkát. Másrészt, akik sohasem éltek itt, állami segédlettel előnyösen föld- és
háztulajdonhoz jutottak, mások aránytalanul meggazdagodtak.
Ez a terület csaknem teljes mértékben
kivizsgálatlan, és az is gondot okoz, hogy az állami szervek és szolgálatok nem
rendelkeznek még a foglalkoztatottak és a munkát keresők nemzeti hovatartozásával
kapcsolatos adatokkal sem.
3. A nemzeti hovatartozás szabad megválasztása és
kinyilvánítása
Szerbiában a gyakorlatban számos probléma adódik a
nemzeti kisebbségi személynevek írásával és hivatalos használatával.
Tömegesebben először 2009 végén, 2010 elején, az új személyi igazolványok
és útlevelek megszerzésekor került előtérbe
a probléma, hogy kétnyelvű anyakönyvi kivonatot nem lehetett beszerezni,
ilyen formanyomtatványok nem voltak, és legtöbbször az anyakönyvi hivatalok sem
mutattak hajlandóságot, hogy az űrlapokon magyarul is feltüntetessék a személyi
adatokat.
A 2011. április 20-án életbe lépett miniszteri
utasítás szerint „azokban az önkormányzati egységekben, amelyekben az
alapszabály szerint hivatalos használatban van a nemzeti kisebbségi nyelv, az
anyakönyvi kivonatokat két nyelven is nyomtatják, szerb nyelven és cirill betűs
írásmóddal, valamint annak a nemzeti kisebbségnek a nyelvén és írásmódjával,
amelyik hivatalos használatban van. Az egyes rovatok szövegét a nemzeti
kisebbség nyelvén és írásmódjával a szerb nyelvű szöveg alá kell írni,
ugyanolyan formájú és nagyságú betűkkel.
Az űrlap szövege ma valóban kétnyelvű, a beírások,
vagyis annak kitöltése azonban a legváltozatosabb módon történik meg Vajdaság
községeiben. A miniszteri utasítás csak az űrlapok kétnyelvűségére vonatkozik, arra
viszont már nem, hogy miként töltsék ki
az anyakönyvvezetők a kivonatokat. A valódi megoldás ugyanis, s csak ez
lenne összhangban a polgárok egyenjogúságával, ha az anyakönyvek vezetése és az
űrlapok kiadása is két nyelven (szerb és kisebbségi nyelven és eredeti
írásmóddal) történne.
4. Anyanyelv-
és íráshasználat
Az 1991. évi „nyelvtörvény” felrúgta az addigi
vajdasági egyenrangú nyelv- és íráshasználat kialakult gyakorlatát tartományi
és községi szinten is. Ezzel a miloševići törvénnyel valójában megkezdődött a
latin betűs írásmód kiszorítása a hivatalos használatból és a közéletből,
illetve a cirill betűs írásmód favorizálása az állami szervek munkájában, amit
a 2006. évi szerb alkotmány még jobban megerősített.
Az eljárásjogi törvények nem egységesen rendezik a
nemzeti kisebbségi nyelvek hivatalos használatát. Már csak azért sem, mert
különböző időszakokban kerültek elfogadásra, amikor is a politikai hangulat
kihatott az egyes rendelkezések megfogalmazására. Így, eltérések vannak, egy
részről az egyes jogszabályok rendelkezései, más részről pedig az ún.
nyelvhasználati törvény és az eljárási jogszabályok között is. Nem egységesen
rendezik, tehát, a nemzeti kisebbségek nyelv- és íráshasználatát a hivatalos
szervek előtt.
A bíróságok és az ügyészségek székhelyéről és területéről szóló 2008.
december 22-i törvény megszüntette,
pontosabban „bírósági egységekre” fokozta le – a nemzeti megmaradás szemszögéből nézve hat kiemelten
fontos magyar többségű községben (Ada, Csóka, Magyarkanizsa, Óbecse, Topolya és
Zenta) – a községi bíróságot. A községi bíróságok bezárása különösen érzékenyen
érinti a vajdasági magyarságot, mert ezzel egy történelmi hagyomány szűnt meg,
ami a magyar nyelvi jogok gyakorlása és a magyarlakta területek fejlődése
szempontjából is fontos.
5. Anyanyelvű oktatás és nevelés
Az utóbbi években a vajdasági magyar oktatási
rendszer folyamatos leépülésének is a tanúi vagyunk, aminek (a közösség
megmaradásának szempontjából is) végzetes következményei lehetnek.
Az adatokból kitűnik, hogy a magyar tannyelvű osztályok száma az általános
iskolákban a 2011-2012-es iskolaévben 28-al (most 891), a tanulók száma pedig
235-el kevesebb (most 15 575), mint egy évvel korábban. A magyar tagozatok
megszűnése növeli a pedagógusok munkanélküliségét, a szerb államnak pedig nincs
megfelelő szociális programja ennek megoldására.
A
tankönyvek terén még mindig komoly hátrányok érik a magyar tanulókat. Az
alkotmány és az oktatási törvény biztosítja ugyan a magyar diákok számára az
anyanyelven történő oktatást minden tantárgy esetében, de ez több iskolában
nincs szavatolva.
Az
állam már évek óta képtelen megoldani a magyar nyelvű tankönyvkiadás helyzetét.
Az
alsós tagozatos tanulók részére (1-4. osztály) vannak tankönyvek, de a kisegítő
tagozatosok számára már nincsenek. A felsős tagozatokon is hiányzik
néhány tankönyv. Gondot jelent az is, hogy a szerb nyelven kiadott,
szerbről fordított tankönyveknek nyelvileg és helyesírásilag nem kielégítő
fordítása. A középiskolák esetében többnyire
régi kiadású, elavult tankönyvek vannak a
gimnáziumokban, a szakiskolák részére nagyon kevés a magyar nyelvű tankönyv.
A kéziratok akkreditációja nehézkes, bonyolult.
Hiányoznak a tanári kézikönyvek is.
Aggodalomra ad okot az is, hogy – a
Tartományi Képviselőház oktatási-, tudományos, művelődési, ifjúsági és
sportbizottságának kimutatása szerint – „a vajdasági általános iskolákban a
legkevésbé képzettek a magyar nyelven előadó tanárok”. Tantárgyanként a magyar
nyelvű oktatásban „kifejezetten rossz” a matematikatanárok szakképzettségi
szintje, csupán 50 százalékuknak van megfelelő végzettsége. Nem sokkal jobb a
helyzet az angol szakos tanárok esetében sem, akik 57,23 százalékának, a
fizikatanárok 58,89, az informatikatanárok 61,33 százalékának, a zenei nevelést
előadó tanárok 62,82 százalékának van kielégítő szakmai felkészültsége és
végzettsége.
Negyven középiskolában folyik magyar nyelvű
oktatás. A magyar nyolcadikosok 75,4 százaléka a negyedik fokozaton tanul
tovább. Az értelmiségi képzés szempontjából kedvezőtlen viszont, hogy Vajdaságban
az egyetemi hallgatók mindössze 6 százaléka magyar anyanyelvű, míg a
főiskolások számát figyelembe véve ez az arány 11 százalék. A hallgatók száma
tehát jóval a demográfiailag elvárt 14,28 százalék alatt van, és mindössze az
egyharmaduk tanul anyanyelvén. Ezt csak fokozza, hogy a Magyarországon tanulók több mint 90 százaléka foglalkozik a külföldre
költözés gondolatával, míg a Szerbiában tanulók esetében ez az arány 70
százalék körüli. Ennek az elvándorlásnak a csökkentéséhez szükséges
lenne egy önálló vajdasági magyar egyetem létrehozása is.
6.
Művelődés (kultúra) és hagyományápolás
Szerbiában a kultúra területén a vajdasági magyarság számára fontos
intézmények működésének pénzelése nincs rendezve, vagy csak részben megoldott.
Többek között ilyen a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, a zentai Vajdasági
Magyar Művelődési Intézet (VMMI), a Forum Könyvkiadó, az Újvidéki Színház és a
szabadkai Népszínház magyar társulata, amelyek működéséhez nélkülözhetetlen az
állami támogatás, amire az állam ígéretet is adott.
Sok vajdasági magyar
művelődési egyesület is a pénztelenséggel küszködik, vagy éppen az egyesület
székházával kapcsolatban rendezetlenek a jog-, illetve tulajdonviszonyok, például
az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ, a törökbecsei Jókai Mór
Magyar Művelődési Egyesület, stb., vagy éppen lakbérfizetési gondja van, mint a
szabadkai Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületnek. Bizonytalan a szabadkai
Népszínház épületének pénzelése és befejezése is.
A magyar amatőr színtársulatok és kulturális-,
valamint tánccsoportok az önerő mellett magyarországi támogatásból tartják fenn
a tevékenységüket. „Mintegy tízszer több támogatás érkezik Magyarországról az
itteni kultúra támogatására, mint amit Szerbia hagy jóvá a nemzeti kisebbségek
művelődési életére”.
Évek óta megoldatlan a vajdasági magyar
könyvkiadás pénzelése, mint ahogy
rendezetlen a magyar nyelvű könyvek és sajtó intézményes behozatala is. Könyvkiadásunk további problémája a társadalmi kutatással foglalkozó
alkotók műveinek publikálásának hiánya. A magát demokratikusnak nevező hatalom sem tett
semmit ezeknek a problémáknak az áthidalása érdekében. Ez miatt a vajdasági
magyarok kultúrája óriási és pótolhatatlan
kárt szenved.
7. Nemzeti autonómia és a
döntéshozatalban való részvétel
A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló
2009. évi törvény nem biztosítja a vajdasági magyarság önkormányzatát,
valójában semmivel sem viszi előbbre, nem teszi lehetővé a tényleges nemzeti
autonómia létrehozását és szűkebb jogokat tartalmaz azoknál a kollektív
kisebbségi jogoknál, amelyeket a nemzetközi egyezmények által a nemzeti
kisebbségek számára biztosítottak.
E törvény előkészítőjének feltehetően az is volt a
feladata, hogy a korábbi rendelkezések alapján készítse el az új jogszabályt,
hogy Szerbia végre eleget tegyen törvényhozási kötelezettségének, és ezzel
javítsa az országról alkotott képet az EU-s csatlakozási folyamatban.
Szerbiában – úgy látszik – még hosszú időnek kell eltelnie
ahhoz, hogy a kisebbségek valódi önkormányzattal rendelkezzenek. Ehhez még
nincs meg a kellő légkör, de – részben a koszovói szindróma miatt – a politikai
szándék se.
A jogszabály több részletében nem felelt meg a
várakozásnak, de változtatásra szorul a gyakorlatban megmutatkozott
hiányosságok miatt is. Magyar Nemzeti Tanács elnöke például olyan módon
értelmezi és magyarázza a törvényt, ami ellentétben van a nemzeti tanácsok
jellegével. Gondolok itt a nemzeti tanácsoknak az egyetértés, az együttműködés nem
pedig a pártdiktatúra és közigazgatási módszerek alapján való, nem ritkán
erőszakolási módszerek igénybevételével való döntéshozatalára. Ezt a helyi
önkormányzatok ellen indított 17 közigazgatási per is igazolja. Az MNT-nek
együttműködést kell kialakítania, nem pedig pereskednie a helyi
önkormányzatokkal.
A Szerbiai Képviselőház 250 tagja között a Magyar
Koalíciónak – MK (valójában a Vajdasági Magyar Szövetségnek – VMSZ) mindössze
négy magyar képviselője van (1,6%), miközben a magyarokat a részarányos
képviseleti elv alapján a képviselői helyek 3,91%-a, illetve a szerb
parlamentben kilenc–tíz biztosított magyar képviselőnek kellene lenni.
A szerbiai kormányban és a köztársasági állami
szervekben egy magyar sem tölt be jelentősebb funkciót. Az Alkotmánybíróság
bírái között 2007. december 12-e óta van egy magyar is. A szerbiai
közvállalatok, illetve intézmények közül is csak egynek (a Vajdasági Erdők
Közvállalatnak) az igazgatója magyar. A kisebbségeknek, így a magyaroknak is, a
lakosságban való részvételükhöz viszonyított nem megfelelő képviselete
nyilvánvaló a köztársasági és a tartományi közigazgatási és az igazságügyi
szervekben, az ügyészségekben és a rendőrségben.
8.
Egyenjogúság a közszolgálatokban való alkalmazáskor
2010-ben a
tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és
alapokban) 1291 foglalkoztatott volt. Ezek között 83, vagyis 6,43% volt a magyar. Közülük mindössze 26-nak van oklevele, illetve bizonylata
a nemzeti kisebbségi nyelvek ismeretéről, ami a teljes létszám mindössze
3,2%-a, miközben a nemzeti kisebbségek a tartomány lakosságának 34,95%-át
képezik. A munkahelyek közül pedig mindössze 41 (5,1%) van megjelölve,
amelyekhez szükséges a hivatalos használatban lévő nemzeti kisebbségi nyelvek
használata (a lakosság 22%-a beszéli ezeket a nyelveket).
Ez azt jelenti: nem hogy javult volna, hanem – a
2004. évhez viszonyítva, amikor ezekben a szervekben foglalkoztatottak között a
magyar nemzetiségűek 6,73% vettek részt – még romlott is a tartományi
közigazgatásban dolgozó magyarok aránya. Egyúttal arra is utal, hogyan
viszonyul a vajdasági hatalom a nemzeti kisebbségek részarányos
foglalkoztatásának biztosításhoz a közigazgatásban.
A
magyarok nem csupán az állami szervekben és az állami alapítású közvállalatokban
alulreprezentáltak, de ez így van a községi önkormányzatok által létrehozott
közvállalatokban is – kivéve egy-két magyar többségű községet.
Az igazságügyi reform keretében, Szerbia területén
2010. január 1-jével újraválasztottak 2407 bírót (81 bírói munkahely
betöltetlen maradt) és az ügyészeket, de azok nemzeti összetételéről még nem
közöltek részletes adatokat.
A tartományi
kisebbségügyi ombudsman-helyettes 2010. évi jelentése szerint Vajdaság
bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi
bírák nemzeti aránya. – A tartományi igazságszolgáltatásban 14,5 százalékban
képviseltetik magukat a nemzeti közösségek nyelvei, és ebből a számból a magyar
nyelv 7 százalékot tesz ki – közölte Nata Mesarović, a Legfelsőbb Semmítőszék
elnöke bírák és a közigazgatásban dolgozók 2011. június 2-i palicsi tanácskozásán.
Vajdaság területén a Belügyminisztérium
foglalkoztatottjai közül – a volt szerb-montenegrói államszövetség Emberjogi és
Kisebbségügyi Minisztériumának adatai szerint – 453, vagyis 5,81% volt magyar.
Arról viszont nem közöltek adatot, hogy a rendőrség és a csendőrség egységeiben
vannak-e magyarok, és ha igen, akkor hányan.
Újabban a szerb
és a norvég
kormány együttesen Helyi rendőrség elnevezésű projektumot indított, melynek
célja, hogy „a rendőrség minél közelebb kerüljön a helyi lakossághoz”, valamint
hogy a kisebbségek is „a rendőrség részei legyenek”.
A hatalmi szervekbe és intézményekbe vetett
megfelelő bizalom kiépítésének fontos feltétele, annak biztosítása, hogy az
etnikai összetétel megfelelőképp tükröződjék a hatóságok személyzetében. Ennek
a megvalósulása érdekében a rendőrség „külön álláspályázatok” meghirdetését
jelentette be a Vajdaság területén található községekben, vagyis „a rendőrség
létszámának bővítése nem az eddigi, úgynevezett egységesített, azaz országos
munkaerő-felvétel alapján történik majd”. Hogy ebből mi valósul meg, az a majd
csak ezután mutatkozik meg.
9. Nemzeti
indíttatású incidensek
A legutóbb (2011. október 25-én) nyilvánosságra
hozott adatok szerint 2011 első kilenc hónapjában 108 nemzeti és vallási alapon
történt incidenst jegyeztek: 5
fizikai támadást, 4 névtelen fenyegetést, 17 szóbeli összetűzést, 43
falfirkálást. Emellett megrongáltak 18 egyházi létesítményt, hasonló sorsra
jutott 17 albán nemzetiségű személy objektuma, és több kegyeleti és emlékhely
megsértését is feljegyezték, közöttük az újvidéki Petőfi Sándor MMK épületébe
történt betörést.
A kisebbségi jogsérelmek és a
kisebbséghez tartozók (a legtöbb esetben magyarok) elleni támadások pontos
számát valójában senki nem is tudja. Az érintettek az ilyen esetekről többnyire
nem, vagy nem szívesen beszélnek, mert félnek, hogy „mi történik velük, ha
erről szólnak”.
Az egyes állami szervek, vagy
tisztségviselők által időnként nyilvánosságra hozott adatokra nem lehet
támaszkodni, mivel azok leginkább nem teljesek, vagy épen csak bizonyos –
esetenként leginkább eltérő – időszakokra vonatkoznak, így az adatok
összehasonlítása is lehetetlen. Nehézséget jelent annak bizonyítása is, hogy a
támadások vagy verekedések nemzeti alapon történtek, még akkor is, ha ez
nyilvánvaló.
A nyilvánosságot viszont arról
már – ismereteim szerint – soha sem tájékoztatták, hogy mit történt az
elkövetők elleni feljelentéssel? Hány esetben indult bírósági vagy szabálysértési
eljárás és milyen büntetések lettek kiszabva? Mi az igazság a „kettős mérce”
alkalmazása körül?
A jelek arra utalnak, hogy a hatalmi szervek nem
megfelelő módon viszonyulnak a hatályos törvényeknek a nemzeti incidensek
elkövetői elleni alkalmazásához, az eljárások lefolytatásához és a büntetések
kiszabásához. Ismereteim szerint a 2002 óta létező Magyar Nemzeti Tanács (MNT)
egyetlen ülésén sem foglalkozott napirendi pontként a magyarok elleni nemzeti
kilengésekkel.
Az elmondottak arra utalnak, hogy
a hivatalos szervek nem fordítanak kellő figyelmet a nemzeti alapú incidensek
megelőzésére, még kevesebbet pedig a hatályos jogszabályok következetes
alkalmazására.
Az ilyen – struccpolitikának is
nevezhető – viszonyulásának utóbb a nemzetek közötti viszonyok elhidegülése és
különösen a fiatalok közötti (már észlelhető) elkülönülés lehet az eredménye. A
hivatalos szervek „megnyugtató” nyilatkozatai, miszerint az incidensek száma
„csökkenő tendenciát” mutat, ugyanis nem oldanak meg semmit, ha azokat nem
követik valódi és hatékony intézkedések a kilengések és az elkövetők
megfékezésére.
Bozóki Antal
Újvidék, 2012. április 25.