Augusztus 30.

Az eltűntek világnapja (Međunarodni dan nestalih / International Day of the Disappeared)
                               

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) kezdeményezésére minden év augusztus 30-án világszerte az eltűnt személyekre irányul a figyelem. (Más források szerint augusztus 30-át az Amnesty International nemzetközi emberjogi szervezet 2000-ben nyilvánította világnappá.)
Az eltűntek listájára többféle okokból kerülhet valaki: vannak, akik önként tűnnek el, mások esetleg bűncselekmény áldozatává váltak, de holttestük nem került elő, legnagyobb számban azonban a természeti katasztrófák, fegyveres konfliktusok során nyoma veszett személyek vannak köztük. Az eltűntek felkutatásában a nemzeti Vöröskereszt szervezetek keresőszolgálatai szorosan együttműködnek a Nemzetközi Vöröskereszt genfi központi keresőszolgálatával.
Ezen a napon a Vöröskereszt minden évben megemlékezik azokról a százezrekről, akik az elmúlt évtizedek fegyveres konfliktusai során tűntek el a világ számos országában, és sorsukra a mai napig nem derült fény. Csak néhány példa a tömeges eltűnésekre: Angolában és Kelet-Timorban 1975 óta, Afganisztánban 1979 óta, Srí Lankán 1983 óta családok tízezrei nem tudnak hozzátartozójuk sorsáról. Ruandában 1991 óta százezreket gyilkoltak meg, akiknek hozzátartozóit hivatalosan azóta sem értesítették. Több tízezer ember tűnt el a hozzánk közel eső Balkán-konfliktusok során is 1992 és 2000 között. Volt esztendő, hogy ezen a napon a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága a figyelmet elsősorban az 1980–88 közötti iraki–iráni háború, az 1990–91-es Öböl-háború és a 2003 óta zajló iraki konfliktus következtében eltűntekre irányította.
A magyar családokat e téren legjobban még mindig a II. világháború érinti. Nagyon sokan a mai napig csak annyit tudnak hozzátartozójukról, hogy az nem tért vissza frontról vagy a koncentrációs táborból, de hogy hol és mikor halt meg, van-e valahol megjelölt sírja, ezt még csak remélik egyszer majd valaha megtudni. A levéltári anyagok, listák számítógépesítése, folyamatos feldolgozása, bizonyos, korábban nem nyilvános anyagok felszabadítása folytán sok eltűnt személy sorsát csak most, évtizedekkel a háború vége után lehet tisztázni.
A világnap viszont nem csupán a fegyveres konfliktusok nyomán eltűntekről szól. Ezen a napon a figyelem azokra is irányul, akik különböző okok miatt elhagyták családjaikat, hollétükre pedig nem derült fény.
Forró-Erős Gyöngyi
Hargita Népe (részlet)

Augusztus 29.

A magyar fotográfia napja (Dan mađarske fotografije / Hungarian Pfotography Day)

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 2003-ban kezdeményezte a fotográfia napjának évenkénti megünneplését.
1840. augusztus 29-én (mindössze egy évvel a fotográfia megszületése után) először készült Magyarországon nyilvános eseményen fénykép. Ezen a napon a Magyar Tudományos Akadémia elődje, a Magyar Tudós Társaság tizenegyedik nagygyűlésén Vállas Antal, az eredetileg bölcsészdoktor matematikus, fizikus és földrajztudós Daguerre eljárásával a Dunát és a Királyi Várat vette fel egy megvilágítás előtt fényérzékennyé tett, ezüstözött rézlemezre.
Az első magyar dagerrotípiák évében már megrendezték az első magyarországi fotókiállítást is. Ezt követően folyamatosan nyíltak dagerrotípia-műhelyek, s megjelentek az első fényképészeti lapok. A Magyar Fotográfia Napján a fotográfia feltalálásának kezdeteire, a fényképezés jelentőségére, valamint a fotográfiának a kultúra fejlődésére gyakorolt hatására is emlékezünk. Ezt a napot országszerte kiállításokkal és szakmai rendezvényekkel ünneplik, s ezen a napon adják át évente Az év fotográfusa díjat és Az év fotóművészeti alkotócsoportja címet.

A képen egy 1900-ból származó műtermi fényképezőgép az Országos Műszaki Múzeumban.
MTI Fotó: Kollányi Péter
Budapest, 2007. augusztus 25.

Emberi szempontok szerint

„Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,

s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,

s ha majd a meggymagot kiköpted a szádból,

rebegj el értünk egy Áve Máriát!”

(Villon: Az akasztófavirágok balladája)

Egy friss hír szerint 21 évnyi fegyházbüntetésre ítélték a norvég Anders Behring Breiviket, aki jó egy esztendővel ezelőtt – egyetlen nap alatt – hetvenhét embernek oltotta ki az életét. A tömegmészárlásról szóló, maximálisan kiszabható ítélet egy olyan skandináv országban született, amely messze földön híres a demokráciájáról, a korrupcióellenességéről, a humanizmusáról és az irigylésre méltó életszínvonaláról. Hogy a hetvenhétszeres gyilkossághoz mérten mennyire reális a bíróság által kirótt börtönbüntetés, arról nyilván órákon át lehetne vitatkozni. Egy makacs ténnyel azonban aligha: ha a most 33 éves fiatalember gaztettét összevetjük a nyolc évvel ezelőtti, az öt temerini fiú által elkövetett bűncselekménnyel, evidens, hogy valamelyik taláros testület hatalmas bakot lőtt. Vagy az ottani, az oslói, vagy pedig a miénk, az újvidéki. Ugyanis a norvég fővárosban történt lövöldözés után hetvenhét holtest maradt – mint corpus delicti –, a temerini éjszakai verekedés után viszont egyetlenegyet sem találhattak. Mert nem volt. A vajdasági magyar fiatalokat mégis azonnal letöltendő 61 év szabadságvesztésre ítélték. Ebből kereken negyven esztendőt már végigszenvedtek.  Ami pedig a legszomorúbb: anélkül, hogy az ügyük akár csak egy tyúklépésnyit is mozdult volna előre. A helyzetük, sőt az egész sorsuk éppoly bizonytalan és kilátástalan, mint amilyen volt a letartóztatásukat követően. 

Szerbia gyászos szégyene

Elkeseredett küzdelmükben szinte teljesen magukra maradtak. Ők is, a szüleik is. Amióta a Vajdasági Magyar Szövetség akkori elnöke – szinte elsőként – sietett kijelenteni, hogy példás büntetést követel az elkövetők számára, azóta az öt fiatalember ügye mintha folyamatosan csak hátrafelé haladna. Ellenvélemény pedig nem hangzott el az idő tájt, és a domináns magyar politikai párt még azóta sem érezte szükségét annak, hogy felülvizsgálja egykori igazságosztó-emberének a frissiben-melegében kinyilatkoztatott álláspontját. Amiből nyilván arra lehet következtetni, hogy a pártvezetés és a párttagság éppen csak láttamozó, helybenhagyó helyzetértékelése mindmáig állandó és változatlan. Magyarán valahogy úgy vannak vele, hogy ha már egyszer született az ügyben egy jogerős ítélet, akkor az elkövetőknek viselniük kell a tettük következményét. És ez minden.

Pedig időközben azért eltelt nyolc komisz esztendő. Ami nem kis idő. A VMSZ-en belül azóta sem nagyon tartották érdemesnek elővenni témát. A mintegy nyolcezres tagság soraiban nyilván mindeddig nem akadt olyan rebellis, de mély érzésű pártkatona, aki nem ideológiai alapon, hanem pusztán emberi mércék, emberi érzések által vezérelve – akár a pártból való kizárás kockázatát és a fővesztés terhét is magára vállalva – belső berkekben megpendítse a temerini fiúk ügyét. Felvesse, hogy jól van-e ez így, ahogy most van. Vagy esetleg tehetnénk is valamit az érdekükben? Követeltük-e már együttes fellépéssel és az ügy súlyának megfelelő hangerővel a mielőbbi szabadon bocsájtásukat? És egyáltalán: létezik-e bármiféle felelősségünk az esettel kapcsolatban? Ilyesmiről mindeddig nemigen lehetett sem olvasni, sem pedig hallani a vajdasági magyar médiában. 

A nekibőszült, elvadult, vérszemet kapott szerb nyelvű sajtó akkoriban egyként mozdult meg, és valósággal rávetette magát a temerini történetre. Hogy aztán, mint egy úthenger, úgy vonulhasson, úgy gázolhasson végig rajta. Valósággal ízekre, atomjaira, zsigereire szedte a „roppant érdekfeszítő” témát.  Heteken át, mint egy hollywoodi horrorfilmbe illő, vérben tocsogó, könnyekben gázoló szenzációt, úgy tálalta az olvasóközönségének a szerbverő magyar fiatalok istentelen/embertelen cselekedetét.

Mindeközben a mi magyar érdekvédelmünknek esze ágában sem volt pontról pontra haladva keményen és erélyesen visszautasítani, mondatról mondatra megcáfolni a fiúk ellen felhozott vádakat és az újságokban leírtakat. Hallgatott a felszín, és hallgatott a mély is. Méghozzá mélyen.

Ezek után kell-e ártatlan ábrázattal csodálkozni azon, hogy tulajdonképpen a szemünk láttára kreáltak az esetből egy erősen nemzeti színezetű, megfélemlítést célzó kirakatpert, a legvégén pedig kihirdettek egy elrettentésül szolgáló drasztikus bírósági ítéletet? (A Szerbia gyászos szégyene-féle kitüntetésre igen jó eséllyel pályázhatnánk vele.) Az elkövetőket azon nyomban bebörtönözték, megverték, megalázták, a családjukat pedig az évek során meghurcolták, megszégyenítették és anyagilag tönkretették. Mélymagyar politikusaink – akik között pedig szép számban akadnak jogászok is – valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán nem vállalták fel a magyar fiatalok bűnperének jogi képviseletét. Sem nyíltan, sem pedig burkoltan. Elegánsan átengedték a kényes esetet a szerb kollégáiknak. Védjék, védelmezzék csak azok a mi fiainkat, a mi magyar gyerekeinket! Ők jobbnak látták, ha ebből a minden szempontból hiperérzékeny és végtelenül kényelmetlen ügyből szép finoman kimaradnak.

Jogos a kérdés: ugyan miért is harcolnánk a sajátjainkért? Baj esetén inkább elfordítjuk a fejünket és félrenézünk, mert az ám a valódi magyar vonás, az ám az igazi magyar szokás.

Erőteljes és befolyásos képviselet/segítség nélkül pedig ugyan miben is reménykedhetnének a raboskodó fiatalok és a szüleik? Csupáncsak a csodában? Harcuk a börtönben felejtett fiaikért már-már a végső kifáradás jeleit mutatja. Erőfeszítéseik a végüket járják.

Túlélni a tébolyt

Nyolc teljes év elteltével már arról sem beszélhetünk, hogy mind az öt fiatalembert legalább a saját családja hazavárja. Mert van, akinek már valódi családja és otthona sincs. Van, akinek a szülei időközben meghaltak. Nem is láthatta őket. Még egy pillanatra sem. Esélye sem volt arra, hogy legalább a ravatalnál, a temetés előtti legutolsó órában búcsút vehessen tőle.

(Noha már az én szüleim is a temetőben pihennek, mostanában kezdtem csak megérteni, hogy valójában micsoda isteni kegyelem volt az, hogy én temethettem el őket, s nem valaki másnak kellett ezt kényszerűségből megtennie. Hogy pontosan tudom, hol találom a sírhelyüket, hogy nem kell találgatnom, mely temető melyik szegletében nyugszanak.)

A temerini fiúk közül kettőnek az esetében ez sem volt éppen természetes és magától értetődő. Az ő szüleiket ugyanis nélkülük temették el. Mert még arra sem kaptak engedélyt, hogy végső búcsút vegyenek tőlük. Még arra az egyetlen gyászos órácskára sem nyílhattak meg a börtöncellák ajtajai.

Lehet ugyan találgatni, de nem érdemes: tényleg nem lehetett volna megoldani semmiképpen sem, hogy az elítéltek akár talpig bilincsben, rabláncra fűzve, megbéklyózva, vasra verve, de legalább jelen lehessenek a gyászszertartáson? Vagy éppen gyerekjáték lett volna elintézni, ha lett volna ez irányban hajlandóság meg jóakarat? Ha mutatkozott volna segítség…

Márpedig az ő – igenis rendkívülinek számító – esetükben a pártfogásból, a támogatásból sosem elég. És segíteni ezerféleképpen lehet. Egészen pontosan: lehetne. Lehetne szerezni például egy jól fizető stabil állást a szülőknek. Hogy legyen rendszeres és tisztességes bevételük. Hogy ne kelljen a szívet-lelket megalázó szociális segélyért folyamodniuk. Hogy ne kelljen adományokat gyűjteniük, alamizsnát koldulniuk. Mert az kellemetlen és megalázó. Mert az nem is az ő dolguk. Az ő maradék erejük máshoz kell. Nem arra, hogy kilincseljenek, kuncsorogjanak. Hanem arra, hogy megmaradjanak. Arra, hogy ezt az egész tébolyt ép elmével túléljék. Hogy legalább negyedévente eljuthassanak a börtönbe a gyereküket meglátogatni. Ez csak nem számít(hat) luxusnak…?!

Az utolsó esély?

Sokan úgy látják, hogy az öt temerini fiú – ha már egyszer politikai játszmáknak esett az áldozatául – csupán a politikától remélheti a végső szabadulását. Számukra az államelnöki kegyelem jelentheti az egyedüli reményt a börtönből való kijutásra. Csakis ilyenfajta segítséggel menekülhetnek meg. Erről az anyaországi politikusok is hasonlóképpen vélekedtek.

– A kegyelmi kérvény, amit (…) benyújtottak a fiatalok szabadon bocsájtása érdekében, egy rendkívül fontos esély. Az utolsó esély. És ebben teljes támogatását élvezik a temerini fiúk a vajdasági magyar közösségnek, a vajdasági magyar politikának és Magyarországnak is – ezt nyilatkozta egyszer Németh Zsolt államtitkár.

Én nem vagyok politikus, de attól tartok, hogy a „kegyes amnesztia” végkicsengése mégiscsak az lenne a számunkra, hogy oly mértékben (maga)tehetetlen és gyámoltalan a vajdasági magyarság, hogy még arra sem képes, hogy 8 év után kihozza a fiúkat a börtönből. Hanem ezt a szerbeknek kell megtenniük? Helyettünk? Valahogy rossz érzés maradna utána. Bár – azt hiszem – egyelőre ilyesfajta váddal aligha illetheti bárki is a magyar politikai szervezeteinket. Azok ugyanis még ott sem tartanak, hogy akár közösen, akár külön-külön –, de egyidejűleg és legalább a szavak szintjén, legalább puszta emberi érzések mentén kiálljanak a börtönben raboskodó fiatalok ügye mellett.

Szabó Angéla

A KÖZELMÚLT KÍSÉRTÉSE

Kisebbségjogi jegyzet

Elnökből alelnök

            Varga Lászlót, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szerbiai parlamenti képviselőjét nem választották meg a szerb parlament európai integrációs bizottság elnökének, annak ellenére, hogy az elmúlt négyéves időszakban ennek a testületnek az elnökeként dolgozott. A bizottság élére Milica Delević, a Demokrata Párt jelölje került, aki eddig a kormány integrációs irodáját vezette.

            A VMSZ javasolta és Varga maga is számított arra, hogy ismét bizottsági elnök lesz, de az erőviszonyok ezt nem tették lehetővé. Az is meg kell jegyezni, hogy Delevićnek, akit az új kormány külügyminiszternek is felkért (amit ő elutasított), nagyobb tapasztalata van és jártasabb a nemzetközi ügyekben, mint Varga.

            Habár Szerbia jottányit nem került közelebb az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában (Johanna Dajmel nyugat-balkáni szakértő szerint „Szerbiai hátrafelé halad”), nem lehet azt mondani, hogy Varga az elmúlt négy év alatt nem igyekezett segíteni Szerbiának az EU-hoz való közeledését. A vajdasági magyar közösség érdekei, nyitott kérdései viszont nemigen szerepeltek az integrációs tárgyalásokon és a bizottsági ülésein. Még csak a csatlakozás előtt megoldásra váró feladatokként sem. (Ugyanezt el lehet mondani az anyaország viszonyulásáról is.) 

Más szóval, nem sok hasznát láttuk annak, hogy magyar képviselő volt az integrációs bizottság elnöke. Kérdéses az is, szükség volt-e egyáltalán arra, hogy egy magyar képviselő törekedjen az ország integrációját támogatni, miközben a közösség helyzete nem javult?

Az uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kéréseknek tekinti azokat. Vargának, tehát, a jelenlegi mandátuma alatt az lehetne a fő feladata, hogy az uniós képviselőkkel folytatandó tárgyalások alatt közösségünk valós helyzetét végre bemutassa és nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza. Hacsak ismét valamilyen koalíciós megállapodás ezt nem akadályozza…

Üresedő padok

             – Pillanatnyilag 1810 a magyar első osztályba indulók száma. A diáklétszám a tavalyihoz képest csökkent. A legnagyobb létszámcsökkenés Óbecsén van, a jelenlegi adatok szerint 64 diákkal kevesebb indul első osztályba. Adán 29 gyerekkel csökken a magyar elsősök száma, Csókán 22 gyerekkel, Szabadkán mintegy 50 gyerekkel – nyilatkozta Joó Horti Lívia, a Magyar Nemzeti Tanács közoktatási bizottságának elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség napilapjának, a Magyar Szónak.

A MNT-nek sajnos nyolc évre volt szüksége, hogy (2010. október 18-án) elfogadja a 2010–2016-os időszakra vonatkozó oktatásfejlesztési stratégiát.

A stratégia ellenére azonban számos helyen – a tanulók csökkenő számának függvényében – bizonytalanná vált a magyar nyelvű tagozatok megmaradása, a szórványterületeken pedig fokozatosan megszűnik a magyar tannyelvű oktatás az óvodától a középiskoláig (Közép-Bánátban és Dél-Bánátban, Dél-Bácskában, Szerémségben). Magyar egyetem pedig nincsen.

A nyilvánosságra hozott adatokból kitűnik, hogy a magyar tannyelvű osztályok száma az általános iskolákban, a 2011-2012-es iskolaévben 28-al (891), a tanulók száma pedig 235-el volt kevesebb (15 575), mint egy évvel korábban. A magyar tagozatok megszűnése növeli a pedagógusok munkanélküliségét is, a szerb államnak pedig nincs megfelelő szociális programja ennek megoldására.

Stratégia ide vagy oda, magyar diákok száma nemcsak, hogy évről évre csökken, de az utóbbi években a vajdasági magyar oktatási rendszer folyamatos leépülésének is a tanúi vagyunk, aminek (a közösség megmaradásának szempontjából is) végzetes következményei lehetnek. És akkor még csak nem is említettük az oktatást terhelő egyéb problémákat…

(Pót)vizsgázik az MNT

Az MNT 2012. augusztus 14-i ülésén a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) záradék formájában fogalmazott meg kérést az Újvidéki Egyetem és annak Jogi Kara irányába, hogy találjanak megoldást az idei felvételi vizsga első körében elkövetett „váratlan szabálytalanság, jogfosztás” tekintetében. A Tanácsot és a felvételiző diákokat is becsapták, fogalmazott dr. Korhecz Tamás, az MNT elnöke.

A záradékban az MNT felkéri az Újvidéki Egyetem rektorát, az Újvidéki Egyetem Jogi Karának dékánját és egyetemi tanácsát, hogy a második iratkozási körben biztosítsa a felvételi vizsga megismételt megszervezését magyar nyelven, történelemből, valamint magyar nyelvből és irodalomból a 2001-től fennálló gyakorlatnak megfelelően, azok számára is, akiknek ez az első körben nem volt biztosított. A Tanács ezenfelül felkéri az illetékes köztársasági minisztériumot, valamint az illetékes tartományi titkárságot, hogy törvényes hatáskörei mentén hasson oda, hogy az Újvidéki Egyetem Jogi Kara a második iratkozási körben biztosítsa a felvételi vizsga megismételt megszervezését magyar nyelven, történelemből, valamint magyar nyelvből és irodalomból a 2001-től fennálló gyakorlatnak megfelelően, azok számára is, akiknek ez az első körben nem volt biztosított – olvasható A magyar diákok diszkriminációja ellen című írásban (P. E., Magyar Szó, 2012. augusztus 15., 1. és 4. o.)

            Kétségtelen, hogy felvételező a magyar diákok hátrányos megkülönböztetésben részesültek, ami „váratlanul” érte a testületet. Itt most felmerül az MNT felsőoktatási kérdésekkel megbízott tanácsosának felelőssége, akinek a felvételi előtt körül kellett volna érdeklődni karokon, hogy történt-e valami változás a felvételivel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy ez nem történt meg. Ezt a kérdést – a tudósítás szerint – az ülésen jelenlévők közül senki még csak meg sem pendítette.

            Tegyük fel, hogy a Jogi Kar végül elfogadja az MNT felkérését és megismétli a felvételi vizsgát. Kérdés, hogy a diákok hajlandóak-e még egyszer felvételizni és hogyan fognak viszonyulni irántuk a tanárok a felvételin és a tanulmányok során? A megkülönböztetésnek vannak ugyanis olyan formái, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ha pedig a Kar nem fogadja el a felkérést, akkor ismételten bebizonyosodik, hogy az MNT is egy sóhivatal.

            Személyes példa: Amikor a Jogi Karon 1991-ben elkészítettem a doktori értekezésem, a háromtagú bizottság – amelynek két tagja akkoriban éppen Várady Tibor (most az MNT tagja) közvetlen munkatársa volt – sehogyan sem akaródzott kitűzni (a 90 napra szabott határidő ellenére) az értekezés megvédésének időpontját. Miután megelégeltem a többéves huzavonát, 1996-ban panasszal fordultam az Egyetem rektorához, aki (miután megállapította, hogy minden feltételt teljesítettem) utasította a Jogi Kart, hogy tűzze ki a dátumot. Nem sokkal később megkaptam a Jogi Kar dékánjának levelét, miszerint elfogadták a bizottság jelentését, hogy a „disszertációm nem alkalmas a megvédésre”. Talán mondanom sem kell:  A Jogi Kar tájára azóta nem szívesen járok.

           

„Költségvetési csoda”?

Az MNT említett üléséről szóló tudósítás arról is beszámol, hogy „a Forum Könyvkiadó Intézetnek igazi csodát sikerült megvalósítani: növelni tudta idei költségvetését és ezért módosítani kellett az intézet pénzügyi tervét, valamint kiadói és munkatervét”.

– Siflis Zoltán, az MNT Kulturális Bizottságának elnöke és dr. Németh Ferenc, a Forum igazgatója elmondták, hogy a Forum támogatást kért két folyóiratunk, a Híd és a Létünk, zavartalan megjelentetésének érdekében. A tartomány 2 millió dinárt hagyott jóvá.

Ezzel a Forum az idén összesen 19 millió 200 ezer dinár tartományi költségvetési támogatást kap. Németh elmondta, hogy ennek köszönhetően az év végégig mindkét folyóiratunk megjelenése biztosított – olvasható a tudósításban.

A tudósításból arra lehet következtetni, hogy a Forum a költségvetési támogatásból működik. A jámbor olvasóban felvetődik a kérdés: Milyen „költségvetési csoda” az, ha valamilyen intézetnek a tartomány jóváhagy (újabb) 2 millió dinárt? A csoda az lett volna, a Forum a saját munkája, termékeinek értékesítése alapján valósított volna meg valamilyen plusz jövedelmet. Nálunk viszont – ezek szerint – a „csoda” abban merül ki, ha az intézmények költségvetési pénzeket kapnak, amit aztán a saját sikerüknek tüntetnek fel. Miért kellet ennek a kérdésnek egyáltalán az MNT napirendjén szerepelni? Hogy eleget tegyenek a formának…

A közelmúlt kísértése

            Szerbia külföldi adóssága június végén 24,1 milliárd euró volt, ami az ország termelésének 79 százaléka, a közadósság összege pedig 15,3 milliárd eurót tett ki, illetve elérte a bruttó nemzeti jövedelem 54,7%-át – közölte Szerbia Nemzeti Bankja.

            Az adósságnak a központi bank honlapján közölt elemzése szerint, a külföldi adósság részesedése a 2012. évre tervezett társadalmi össztermékben az év második harmadában 1,8% százalékkal növekedett és szinte majdnem eléri a 80 százalékot, ami már az ország nagyfokú eladósodottságát jelenti.

            Szerbia gazdasági rangsorolást augusztus 7-én (2004 óta először) csökkentette a Standard & Poor’s nemzetközi hitelminősítő. A mostani BB jelzésű értékelés azt jelenti, hogy aki a szerb államnak kölcsönt ad, spekulatív kockázatot vállal. 

Az ország gazdasági helyzetének romlására már jóval korábban figyelmeztettek a szakemberek, amit a nagyfokú munkanélküliség, a pénztelenség és a szinte példátlan aszály csak fokoz. „Félő, hogy esetleg megismétlődik a közelmúlt történelme” – írja Bot Mihály a Legyünk résen című írásában (Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 5. o.).

Újvidék, 2012. augusztus 27.

Bozóki Antal

„Szerbiában többé senkit sem büntetnek meg azért, mert nyilvánosságra meri hozni a véleményét”

Kisebbségjogi jegyzet

Sass László – a sajtóbeszámolók szerint – két hetet töltött Szabadkán börtönben, mivel nem fizette ki a százötvenezer dináros pénzbírságot, amit a Szabadkai Alapfokú Bíróság tavaly februárban első fokon, majd áprilisban a másodfokú bíróság rótt ki rá.

Sasst Toroczkai László jobbikos politikus perelte be azért, mert a Magyar Szó Közös Íróasztalunk rovatában Toroczkait Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök emberének nevezte. A bíróság szerint Sass megsértette Toroczkait, és ezért 150 000 dinár kártérítés kifizetésére kötelezte őt, „de mivel Sass nem tudott fizetni, börtönbe vonult”. (Állítólag korábban Németországban vendégmunkásodott, viszonylag magas német nyugdíjat kap.) Az eset kapcsán olyan írás is megjelent, miszerint Toroczkai mielőtt a bírósághoz fordult, beérte volna egy nyilvános bocsánatkéréssel, amitől Sass elzárkózott.

Sass ügye önmagában meg sem érdemelné, hogy bárki is foglalkozzon vele, ha Tomislav Nikolić szerb elnök nem részesíti kegyelemben. Sass egyébként 150 napot ülhetett volna a szabadkai fogdában (A pénzbírság börtönbüntetésre való átváltása napi 1000 dináros tételekben történik, így jött ki a 150 nap.) Van azonban ennek az ügyek azonban néhány érdekes mozzanata is,amelyek miatt érdemes visszatérni rá.

Szerb köztársasági elnök – ismereteim szerint – eddig még soha nem részesített kegyelemben senkit, akit pénzbüntetésre ítéltek. Ez már úgymond önmagában is precedens.

Tomislav Nikolić államfő kabinetje augusztus 1-jén vette át Sass László kegyelmi kérvényét. A szerb köztársasági elnök augusztus 3-án megkegyelmezett Sassnak, aki a következő napon már el is hagyta a szabadkai Körzeti Fegyházat. Ez lehetne a második precedens, mivel ilyen expressz államfői kegyelemről se nincsen ismeretem.

A harmadik precedens magában a kegyelemről szóló döntés indoklásában található. A szerb államfő ugyanis „az illetékes bíróság és az igazságügyi minisztérium véleményezésének mérlegelése után a kegyelmi kérvényt azzal a meggyőződéssel írta alá, hogy a gondolati- és sajtószabadság a civilizáció egyik alapvívmánya. Mint megjegyezte, példátlan, hogy Sass László 150 napos börtönbüntetést töltsön le azért, mert nyilvánosságra hozta véleményét.”

            Sass Lászlót augusztus 7-én az elnöki rezidencián fogadta a szerb államfő és biztosította arról, hogy „Szerbiában többé senkit sem büntetnek meg azért, mert nyilvánosságra meri hozni a véleményét”.

            A kegyelemi döntés indoklása és Tomislav Nikolić augusztus 7-i nyilatkozata a továbbiakban bárki számára fontos hivatkozási alap is lehet. Az elnöki nyilatkozat ugyanis felülír több hatályos büntető- és polgári jogi, valamit a tájékoztatással kapcsolatos rendelkezést is. Kérdés, hogyan fog ez hatni a további bírósági gyakorlatra és meddig lesz érvényben?

Az ügy pikantériájához tartozik az is, hogy Sass László – a hírek szerint – nem újságíróként, hanem olvasóként írt Toroczkairól, mint Gyurcsány-bérencről a Közös Íróasztalunk rovatban, ami köztudottan évtizedek óta a Magyar Szó olvasói fóruma volt (amíg a Vajdasági Magyar Szövetég által irányított és a Magyar Nemzeti Tanács által felügyelt lapban meg nem szűnt). 

Az eset kuriózuma az is, hogy három újságíró-egyesület is: a Szerbiai Újságírók Egyesülete (UNS), a Szerbiai Újságírók Független Egyesülete (NUNS) és a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete (NDNV) kérte az államfőt, hogy részesítse kegyelemben Sasst. Nincs adatom viszont arról, hogy ilyen egységesen lépett volna fel a három – egyébként egymással nem túlságosan jó viszonyban lévő – újságíró egyesület a korábbi években, amikor hivatásos újságírókat citáltak a bíróság elé, mert nyilvánosságra merték hozni a véleményüket.    

További érdekes momentuma ennek az esetnek, hogy mindkét érintett fél, a felperes és az alperes i magyar nemzetiségű. Ennek kapcsán óhatatlanul felmerül, hogy a korábbi szerb köztársasági elnök, Boris Tadić, az aránytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélt temerini fiúk kegyelmi kérvényeinek – akik szerb polgár elleni bűncselekmény miatt lettek elítélve – miért nem adott helyt? Kíváncsian várom, Nikolić hogyan fog viszonyulni a temerini elítéltek kegyelmi kérvénye iránt, ami már ott van az asztalán.

Újvidék, 2012. augusztus 26.

Bozóki Antal

Kapcsolódó írások:

– 150 nap Toroczkai legyurcsányistázásáért, http://srbija.blog.hu/2012/08/02/150_nap_borton_toroczkai_legyurcsanyistazasaert, 2012. augusztus 2., 10:15 

– Nikolić megkegyelmezett Sassnak, Magyar Szó, 2012. augusztus 4., 6. o.

– Fehér Márta: Mártírok. Mondatok. Függetlenség (?), Magyar Szó, 2012. augusztus 7., 7. o.

– Sass Lászlót fogadta Nikolić, Magyar Szó, 2012. augusztus 8., 8. o.

– Sass László: Mártírok. Mondatok. Függetlenség (?), Magyar Szó, 2012. augusztus 14., 7. o.

Újabb harács

Kisebbségjogi jegyzet

Tavaly október 7-én már írtam arról, hogy a szerb kormány (a 2011. május 26-i rendeletével) bevezette a postaküldemények utáni kötelező pótfizetést a begrádi Vracsaron lévő Szent Száva-templom részére (http://www.vajma.info/cikk/tukor/4445/). A postai feladványokra megfizettetett tíz dináros pótfizetéses bélyegekből akkor mintegy 65 millió dinár, illetve 650 ezer euró gyűlt össze a szerb pravoszláv templom javára.

Az Cvetković kormányt a rendelet miatt nyilvánosan bírálták, mivel azokat a polgárokat is (pót)fizetésre kötelezte, akik nem hívők és nem tartoznak a Szerb Pravoszláv Egyházhoz (SPC). A kormányból azonban azt üzenték, hogy a Szent Száva-templom befejezése „nem a hit, a vallás és a hívők kérdése”, hanem „nemzeti projektum, amely még 1939-ben kezdődött”.

A szerb kormány 2011-ben nem először vezette be a pótbélyeg megfizettetését a Szent Száva-templom részére. 2006-ban úgyszintén kötelezték a polgárokat, hogy – minden postai küldemény után – nyolc dináros bélyeggel járuljanak hozzá a világon a legnagyobb ortodox templom építéséhez. 

Nevena Petrušić szerbiai esélyegyenlőségi biztos a bírálatok nyomán elmondta, hogy a rendelettel a kormány „nem diszkriminálta az ország többi vallási közösségét”. Szavai szerint, a többi vallási közösségnek is lehetősége van, hogy – a postai pótbélyegek nyomtatásáról szóló törvény alapján – ugyanilyen feltételek mellett kérjék a postai pótfizetést a saját szükségleteikre. Diszkrimináció akkor lépne fel, ha ezt a kérelmet elutasítanák, annak ellenére, hogy megvannak a törvény által megszabott feltételek – nyilatkozta Petrušić.

Mirko Đorđević vallási elemző ezzel kapcsolatban azt a retorikai kérdést vetette fel, hogy „vajon engedélyezné-e a kormány, hogy a polgároktól ugyanilyen módon gyűjtsék össze a pénzt egy római katolikus templom vagy dzsámi felépítésére”.

                A „Szerbia Ateistái” egyesület az alkotmánybíróságnál (AB) még 2011. augusztus 1-jén kezdeményezte a pótbélyeg bevezetéséről szóló rendelet alkotmányossági felülvizsgálatát, mivel „a vitatott rendelet szöges ellentétben van Szerbiai alkotmányának 11. szakaszával és a postai pótbélyegek kiadásáról szóló törvény 2. szakaszának 1. bekezdésével”.

                A szerb alkotmány 11. szakasza szerint „Szerbia Köztársaság világi jellegű állam. Az egyházak és a felekezetek külön vannak választva az államtól. Egy hitvallás sem állapítható meg, mint állami vagy kötelező”.

                A vitatott kormányrendelet Szerbiai minden polgára számára kötelezővé tette a pótbélyeg fizetését, miközben annak kizárólag vallási jellege van – szerb templom, vagyis vallási létesítmény építése. Tekintettel arra, hogy az alkotmány 43. szakasza „szavatolja a gondolat-, a lelkiismeret-a meggyőződés és a vallásszabadságot”, az ateista egyesület úgy tartja, hogy „az ateisták nem kötelesek egyetlen egyházat vagy vallási közösséget sem támogatni, miközben a vitatott rendelet ezt mindenki számára kötelezővé teszi”.

                A postai pótbélyegek kiadásáról szóló törvény 2. szakaszának 1. bekezdése szerint „az eladott pótbélyegekből befolyt összeget a humanitárius akciók, történelmi és kulturális eseményekről való megemlékezésre, közérdekű projektumok és egyéb társadalmi jelentőségű akciók pénzelésére kell fordítani”. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Szent Száva templom építése nem ezekbe a kategóriákba tartozik, mivel a SPC létesítményei „magántulajdont képeznek és kizárólag az egyháznak és híveinek szolgálnak, vagyis nem képeznek általános javakat” – olvasható az ateistáknak az alkotmánybírósághoz intézett beadványában.

                Mindennek ellenére, a szerb Hivatalos Közlöny 2012. május 26-i 53. számban megjelent kormányrendelettel az idén is arra kényszerítik a nem pravoszláv vallású, vagy nem hívő polgárokat is, hogy saját akaratuk ellenére – mivel kénytelek igénybe venni a posta szolgáltatásait –, hogy augusztus 31-ig fizessék az egyébként feneketlen zsáknak tartott Szent Száva-templom építésre szolgáló 10 dináros postai pótbélyeget.

Az AB az ateisták kezdeményezésről továbbra is mélyen hallgat és bizonyára csak az után hozza meg döntését, hogy letelik a bélyeg megfizettetésének a napja. Szükséges lenne ezért, hogy valamelyik köztársasági képviselő – ha akadna vállalkozó szellemű – a szerb parlamentben feltenné a kérdést: Mekkora összeg gyűlt össze az idén a pótbélyeg megfizettetésével, mire költötték a tavaly beszedett 65 millió dinárt és meddig kívánják még kényszeríteni a polgárokat ennek a harácsnak a fizetésére?

Szégyenletes, hogy ebben a súlyos gazdasági helyzetben az állam egy ilyen építészeti monstrum pénzelésére kötelezi a polgárokat, miközben alig van pénz a fizetésekre és a nyugdíjakra, az iskoláknak, óvodának és a kórházaknak!

Újvidék, 2012. augusztus 26.

Bozóki Antal 

A csicsókai májkrém

A csókai teremtéspusztulás sorozat immáron nyolcadik folytatása

Receptórium:

– 25 dkg sertésmáj, csirkemáj, fácán leves...

– 10-15 dkg zsír, alapban disznó a koleszterin végett...

– 1 fej vörös hagyma, a termesztők végett...

–  3-4 gerezd fokhagyma, Egyházaskér végett, mert Makó még külföld...

–  só, a bosnyákok végett, mert Tuzlán van a legközelebbi sóbánya az is külföld...

– bors az import végett...

– majoránna a gyógynövény-forgalmazók végett...

–  csontból származó zselatin, mert azt is el kell használni a bőrrel egyetemben...

–  meg sok E. (étel mentesítő, étel érzetet adó adalék) valamelyik miniszter külkapcsolati üzlete végett, meg a bank hitel végett...

Majd elfelejtettem, nos ez is úgy van, mint a borpincészetben: szőlőből is lehet bort csinálni! Így májak, húsok, levesek helyett lehet a szója a helyettesítő...

Amikor „ez”, így szépen összejött, főzzük a masszát, mint a választópolgárt, amíg megfelelővé nem formálható, időközben néha balra kevergetjük, néha jobbra...

Íme a recept mikró, esetleg házi keverésre, ha valaki kedvet kap hozzá és szeret különös masszával bíbelődni. Viszont a valós recept, amely a csicsókai politikai sztrádát illeti és jellemzi az elmúlt három ciklusban (lásd 12. évben): a csókai húsgyárat elindítsák a gazdaság röppályáján a választási kampány idején. A szavazat számlálás után meg rögtön csődbe megy az a gyár -véletlenül, amely minden csicsókai leányálma, szavazathozó hozománya és most van az a sokat emlegetett rész: mi nem erre szavaztunk, tudom, ha nem erre, akkor arra, de valahogyan mindig ugyan arra...

Csicsóka utcáin megjelentek a dobozok, ki kerékpáron vitte, ki autóval, ki saját hátán húzta - vonta, nos elnézést, itt az illet volna: „Húzi, voní, taszití, ha nem bírí ott hagyí, ütí, vágí, kalapálí, a bicskáját belevágí, de a dobozt nem hagyí!” No így köll, ezt itt mögaszondani, hogy is híjják? Ja, doboz! (A „hogy is híjják” - „köztünk maradjon” - „jut eszembe” és a sok „őőőő”, főként az „és” kötőszót helyettesítő „kötőmondatocska” figyelem felkeltés, szóbitorlás és kitűnés céljából a szóhordozó részéről...) Igen a dobozok, mert a csicsókai májkrém gyár az elvégezett kampányban való működését nem "méregerős dinárban" fizeti ki, hanem „természetben” úgy naturálisan: májkrémben és mélyfagyasztott csirke „alkatrészekben” - egyben mélyhűtött zsenge pipi, pipi comb és pipi melle húsa... Álljunk meg a pipi melle húsánál, nos ez fontos volt a néhai csicsókai diszkó "peepshow"-jában a nagy balkáni háborúk idején, amikor is ukrán leányok lejtették a "striptease" táncocskát csicsóka csorgónyálú férfi népességének örömére, a csicsókai menyecskék kárára-mérgére, mert a "bugyipénz" elvitte a zentai havi vásárfiát, meg az éves szabadkai piaci bevásárlást...

A gond, hogy pipit és a májkrémet az áramszolgáltató és a többi szolgáltató nem tartja fizető eszköznek, bár lassan az elsődleges társadalom szintjére süllyed Csicsókán, már természetben megy a fizetés, úgy csere-bere szinten, mert pénze itt a többségnek nincsen a gazdag meg fukar-kapzsi az meg azért nem akar dinárt adni...

Így Csicsóka vásárló ereje: a nyugdíjas, féláron tud a legújabb világuniverzumra is kiterjedő válságban pipi alkatrészeket és májkrémet venni az újabb hideg napokra! Jelenlegi fűtésszolgáltató télen keményen megfizetteti a nyári meleget, csontig hatoló hideggel, nos arra a pillanatra fel kell ám készülni, mert se kukorica, se semmi nem teremtődött az idén!

A csicsókai sok nevű, sokszor csődbe ment kampány gyárának igazságosztója cáfolta a csicsóka poros – csontszáraz utcáin a szomszédasszony által terjesztett hírek valódiságát, miszerint ő nem „alanaturale” fizet pipi alkatrészekben és májkrémben, hanem segélyt ad az éhező sok hónapja fizetést nem látó csicsókai munkásnak...

Munka az van Csicsókán is, meg máshol is, csak fizetést ne kérjen az illető háborúkat, hiperinflációt, demokráciának nevezett pártfeudalizmust is ezidáig túlélő, csakis munka erejét felkínáló polgár!

Megy az ámítás, hogy „Ezök a fiatalok, -hogyishíjják, nem szeretnek dolgozni csak jól élni! Bezzög a mi időnkben...” A vállalkozó úgyszintén, ezt fújja...A munkavállaló munkanélküli, meg azt fújja, hogy hiába prédikál az előző kettő, inkább otthon marad, mintsem, hogy az elvégzett keserves munkájáért egy dinárt se kapjon és még ő finanszírozza az előző kettőt! Elég, hogy a pap bort iszik és vizet prédikál, nem kell hozzá még ez a kettő...

Az internet mög a mobiltelefon a hibás, mert fővilágosítja, ezt a fiatal népösségöt mindenféle jogokra, mondja a harmadik, mög a szocijális segély, me azon mijen jó élnek a lusta, ingyenélők!

Vagyon, ahogy vagyon, Csicsókán most van mit enni, csak ezt a hibrid, jól felfújt kenyeret kell hozzá venni és kenődik a májas, sül a comb, rotyog a paprikás. A villanyba, hogy fizetődik be mindez? Sehogy, majd úgy karácsony tájékán levágják és csak, akkor leszünk bajban ha a maják tévednek és nem lesz világvége még az idén, mert januártól jégcsapot fogunk nyalogatni és hitegetjük majd egymást, hogy ennek olyan íze van, mint a fagylaltnak...

Vidám nép a csicsókai, vendégségbe nagyon szeret menni, de vendéget, azt nagyon nem szeret fogadni, így a végére maradt a zentai úton csendölő dallam: csicsókai libajárás, ezt követi, hogy Debrecenbe kéne mönni a csicsókai májkrémet el kéne adni, hogy az áramot bé tudjam fizetni!

A tél közeledik...

Margit Zoltán

http://www.youtube.com/watch?v=6JSTGrQ1Mjk&feature=player_embedded

2008-as választások előtti "gyár-beindulás", amikor az újságíróknak a felvétel kedvéért üres konzerveket osztogattak... A képsorokat nézve, akkor is dübörgött a kampány, ahogyan most 2012-ben is! A csecsemőnek minden vicc új, de csicsókán a választások előtt mindig el lehet sütni a gyár storyt...

Margit Zoltán
margitzoltan.blogspot.com
 

Holttá nyilvánítás

Mérey Zagyva Emma 12 éve járja a bíróságokat, hivatalokat 1944-ben kivégzett édesapja ügyében

Mérey István zombori szíjgyártót és bőrdíszművest 1944-ben ártatlanul végezték ki a partizánok. Ezt a zombori Alapfokú Bíróság még 2007-ben megállapította és rehabilitálták a köztiszteletben álló néhai zombori mesterembert. Tegnap a holttá nyilvánítási peren kívüli eljárás zajlott az ügyében. Másfél órás tárgyalást követően Mérey Zagyva Emma, az elhunyt lánya elmondta, hogy írásban kézbesítik majd a határozatot. Hogy mikor, azt nem tudja. Édesapja ügyében már 12 éve járnak fiával a 450 kilométerre lévő magyarországi Bajánsenyéről Zomborba. Zsoldos Sándor zombori ügyvéd, a család ismerőse úgy tartja, a holttá nyilvánítási peren kívüli eljárás akár két, két és fél évig is eltarthat.

Mérey Zagyva Emma édesapját rehabilitálták elsőként a Vajdaságban az 1944-es megtorlások áldozatai közül. Emma asszony volt az, aki elsőként nem vagyoni kártérítési pert indított a szerb állam ellen, amiért évtizedekig kiközösítették, megalázták. A zombori Alapfokú Bíróságon meg is nyerte a pert. 730 000 dinárt és a perköltségek megtérítését követelte. A szerb állam azonban az idén februárban fellebbezett, mondván a régi (2006-os) rehabilitációs törvény nem rendelkezik a nem vagyoni kártérítésről, ezért az ítélet semmisnek tekinthető.

Most a fellebbviteli bíróság döntésére várnak. Amíg ez nem születik meg, addig nem indíthatják meg újra ezt a követelést az időközben tavaly módosított rehabilitációs törvény alapján, ha mégis jogerős lenne a negatív döntés. Ha helybenhagyják, akkor precedens értékű lesz az ítélet és a többi áldozat előtt is megnyitja az elszenvedett fájdalomért járó kártérítés megindításának lehetőségét.

A 78 éves asszony a családi vagyont is visszaköveteli. Elvették üzlethelyiségüket, több házat meg a földeket. Az érvényes rehabilitálási ítélet (amely tartalmazza, hogy ártatlanul végezték ki édesapját) mellett is holttá kell nyilvánítani. Néhai Mérey István ma 110 éves lenne. Ennek ellenére bizonyításra szorul, hogy biztosan nincs életben.

Hogy mikor kapják kézhez a bírósági határozatot, nem tudni, de az biztos, hogy enélkül nem kérhetik vissza egykor törvénytelenül elvett vagyonukat.

K-k

Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 4. o.

Augusztus 23.

A rabszolga-kereskedelem eltörlésére és megszüntetésére emlékezés nemzetközi

napja (Međunarodni dan sećanja na trgovinu robljem i njeno ukidanje njenu

zabranu / International Day for the Remembrance of the Slave Trade and its

Abolition)

Ezzel a nappal kíván az UNESCO mindenkit emlékeztetni az elfelejtett, vagy alig ismert küzdelemre, amelyet a rabszolgák folytattak szabadságukért. 1791-ben augusztus 22-éről 23-ára virradó éjszaka felkelés tört ki Santo Domingóban, amely elindította azt a folyamatot, amely a rabszolga-kereskedelem eltörléséhez vezetett. (Március 25. a rabszolgaság és a tengerentúli rabszolga-kereskedelem áldozatainak emléknapja, december 2. a rabszolgaság felszámolásának világnapja!)

A totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja (Europski dan sjećanja na žrtve svih totalitarnih i autoritarnih režima / The European Day of Remembrance for Victims of Stalinism and Nazism (known as the International Black Ribbon Day and under other names in some countries)

Budapesten 2012. augusztus 23-án megtartották a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját, ez alkalomból nemzetközi konferenciát rendeztek. Az első megemlékezés helyszíne 2011. Varsó volt 2011. augusztus 23-án. A Európai Unió tagállamainak igazságügyi miniszterei közösen rótták le kegyeletüket az áldozatok előtt, és nemzetközi konferenciát rendeznek a Varsói Felkelés Múzeumában.

A 2008 júniusában, Prágában tartott Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencia megnyitóbeszédében Václav Havel volt cseh államfő kijelentette: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek.

A konferencia résztvevői javasolták, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává. 2008 szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők hasonló értelmű nyilatkozattervezetet terjesztettek az Európai Parlament (EP) elé. Az EP 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, és ebben javasolták az emléknap megtartását

Végül magyar-lengyel-litván kezdeményezésre, az EU-országok igazságügyi miniszterei 2011. júniusi luxembourgi tanácskozásukon fogadták el a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező dekrétumot, és egyben az 1939-ben Moszkvában megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának napját, augusztus 23-át, a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapjává nyilvánították. A dokumentum elfogadásával az Európai Unió lépést kívánt tenni a közös európai múlt tudatának és a kollektív emlékezet erősítéséért.