VMSZ-es oktatáspolitika:

Magyar tankönyvek helyett egy listát adtak ki

A nyári szünet utolsó munkanapján megjelent az Oktatási Minisztérium honlapján egy hivatalos lista, így az iskolaigazgatók, tanítók, tanárok és szülők már informálódhatnak az új magyar nyelvű tankönyvekről – mondta el a Pannon RTV-nek Vicsek Annamária oktatási államtitkár: „Sikerült megjelentetni az oktatási minisztérium honlapján azt a két listát, ami az elsős, másodikos, illetve az ötödikes és hatodikos tankönyvek bővített jegyzékét tartalmazza, így azok a gyerekek, akik első-másodikba, illetve ötödik-hatodik osztályba járnak, már az új tankönyvek szerint tudnak majd tanulni.

Vicsek Annamária alkalmasságát, mint államtitkár az is igen jól példázza, hogy tavaly sem készültek el tanévkezdésre az elsős és az ötödikes könyvek. A VMSZ-es politikus már akkor azt mondta, hogy teljesen természetes, hogy a tankönyvek megjelenése mindig némi fáziskéséssel történik. Ezt a hozzáállását az idei tanévre is átemelte. 

Vicsek a Magyar Szónak azt is lenyilatkozta egy éve, hogy nem kell nagy ügyet csinálni a tankönyvek hiányából, mert a tanárok majd találékonyságból megoldják ezt a kérdést.

Vajon mikor jön el az az idő, hogy a „szakpolitikusaink” maguktól oldják meg azokat a feladatokat, amiért megválasztották őket és amiért a pénzüket kapják? 

A gyerekek fogynak, a tankönyvek késnek, de a VMSZ-nek mindig van kire hárítania a felelősséget…

https://delhir.info/2019/08/31/vmsz-es-oktataspolitika-magyar-tankonyvek-helyett-egy-listat-adtak-ki/

Egy nemzetközi lap véleménye:

„Magyarország egypárti állam”

 

 

A demokráciákat fenyegető új típusú, belső veszélyforrásokról szól a nemzetközi-brit Economist eheti nyomtatott száma.

A szám vezércikkének második bekezdése már azzal a felütéssel kezd: „Vegyük Magyarországot”, majd pedig pár lappal később egy külön cikk részletesen is foglalkozik a magyarországi fejleményekkel.

Magyarország példája azért érdekes a befolyásos lap szerkesztősége szerint, mert a Fidesz itt a parlamenti többséget használta fel arra, hogy elfoglalja a szabályzó hatóságokat, leuralja az üzleti életet, irányítsa a bíróságokat, felvásárolja a sajtót és manipulálja a választási szabályokat.

Tehát: korrumpálja a demokráciát.

Ehhez pedig Orbán Viktornak nem kell megszegnie a törvényeket, mivel a parlament tetszése szerint megváltoztatja a szükséges jogszabályokat.

„Formáját tekintve Magyarország egy virágzó demokrácia, lelkében viszont egypárti állam”

– írja a lap, amely szerint hasonló erők működnek Lengyelországban, illetve felbukkantak már az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is, ahol még nincs szó egypártrendszerről, de a hanyatlás jelei már megjelentek. Ahol pedig a rohadás egyszer megjelenik, ott nagyon nehéz megállítani.

Az Economist vezércikke szerint a magyar demokrácia lesüllyedésének középpontjában a cinizmus áll: legalább 2006 óta (az őszödi beszéd óta) a magyar választók a legrosszabbra számítanak a politikusaiktól, Orbán pedig lelkesen ki is használta ezt:

ahelyett, hogy a magyar állampolgárok jobbik természetére apellált volna, helyette megosztottságra tört, és kihasználta az előítéleteiket, elsősorban a bevándorlással kapcsolatban. 

D.J.

(444.hu nyomán)

https://delhir.info/2019/08/30/egy-nemzetkozi-lap-velemenye-magyarorszag-egyparti-allam/

Közel 15 százalékkal kevesebb délvidéki magyar elsős indul iskolába mint 5 éve

 

A délvidéki magyar tannyelvű iskolákba 2014-ben még 1587 diák ült be az első napon az iskolapadba, fél évtizeddel később 2019-ben már csupán 1360-an várják majd az első iskolacsengőt.

Csupán 5 esztendő alatt 226 diák „tűnt el”, amely egy közepes iskola teljes diáklétszáma és csupán 5 esztendő alatt 14,30 százalékos diákszám csökkenés a délvidéki magyarság körében.

Az 1360 kis diák összesen 73 iskolában kezdi meg a diákéletét, ám azt egyenlőre nem tudni, hogy közülük mennyien fejezik be majd Szerbiában az általános iskolás tanulmányaikat.

Amikor a délvidéki magyar politikumot és a Magyar Nemzeti Tanácsot uraló, Pásztor István vezette VMSZ-es politikusok beszélnek, akkor rendre melldöngetve szoktak arról mesélni, hogy a Prosperitati Alapítvány és egyéb hozzájuk köthető szervezetek és intézkedéseken keresztül mennyi délvidéki magyarnak teremtettek lehetőséget az itthon maradásra. Azonban ugyanezek a politikusok emelt hangon szokták kikérni maguknak, amikor azzal vádolják őket, hogy az elhibázott politikájuknak bármi köze lenne a népességcsökkenéshez.

Viszont a tények sajnos magukért beszélnek, a délvidéki magyarság vészesen fogy, a VMSZ-es politikusok is  sokszor külföldön taníttatják gyermekeiket, már ha egyáltalán vállaltak gyermekeket. A délvidéki magyarság pedig eközben, (ahogy az korábban az MNT egyik ülésén elhangzott) a lábával szavaz és inkább itt hagyja azt a vajdasági közeget. Ahol délvidék elcsatolásának napját ünnepnek szavazzák meg, magyarellenes zászlókból történelmi lobogót csinálnak, ahol papok párt alapon prédikálnak és a kukásautóra is csak pártkönyvecskével lehet felkapaszkodni, ahol a határban mindig a „jó napot” a hivatalban meg mindig a „dobar dan” a köszönés, ahol csörög a telefon, hogy a permetező gépért és ekéért cserébe tessék elmenni szavazni.

Vučić Belgrádból, Orbán Budapestről, Pásztor Szabadkáról akarja megmondani mi a jó a délvidékieknek, addig a magyarok egyre inkább külföldön döntik el saját maguknak. 

Mindezek ellenére semmiképp sem szabad feladni. A délvidéki magyar közösség tagjainak igenis itthon kell maradnia: mert csak akkor jön el ismét a szép világ, ha majd a politikusaink szájtépését és hazug ígéreteit elnyomnák a délvidéki magyar bölcsőkből kiszűrődő gyermekhangok hada. Ha nem így lesz, akkor elhalunk mint a gyertyaláng.

https://delhir.info/2019/08/29/kozel-15-szazalekkal-kevesebb-delvideki-magyar-elsos-indul-iskolaba-mint-5-eve/

 

Ledöntöttek egy útszéli keresztet

Ismeretlen elkövetők ledöntötték a napokban azt a mintegy két méter magas útszéli keresztet, amelyet a csantavéri Veréb család állított a tanyája közelében. 

    
Veréb Ilona felvételei

Veréb Ilona elmondása szerint a Krisztus-szobor 1939 óta állt a dušanovói szerb temetőtől mintegy 300 méterre. Abban az esztendőben távozott az élők sorából a családfő, és az ő emlékére emeltette a keresztet a feleség és a két fiúgyermek. 

Korábban egyszer már megrongálták, de mióta felújították és visszahelyezték, azóta sértetlenül állt.  Jó tíz évvel ezelőtt Matuska János csantavéri kőfaragó egy teljesen új talapzatot készített a keresztnek.

– A márványkeresztet ledöntötték a betonból készült alapzatról, a rajta lévő Krisztus-szobrot pedig, ami egy nagyjából 30 centiméteres öntvény –, a keresztről lefeszítették.  A kereszt négy sarkánál egy-egy fát ültetett el a férjem fivére még évekkel ezelőtt, mostanra egy kiszáradt, de a másik három megmaradt. A keresztről eltávolított Krisztus-testet madzaggal felkötötték az egyik fa ágára, mégpedig a lábánál fogva. Én fedeztem fel, és döbbentem álltam a kereszt előtt – elképzelni se tudom, kinek állhatott az útjában, kinek szúrta a szemét. Felháborító az ilyen vandál cselekedet. Értesítettem a rendőrséget, még az este folyamán ki is érkeztek helyszínre, úgy a csantavéri, mint a szabadkai illetékesek.

A tanyát már régebben lebontották, de a Veréb család mind a mai napig ragaszkodik a helyhez, az elődök által állított keresztet a saját tulajdonának tekinti, és mindeddig úgy is kezelte.

Szabó Angéla

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart. 

Vicei Károly

 (Dormán László felvétele)

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve –  csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam. 

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

 

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

 

– Nem.   

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja? 

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt, most kereken 15 000 dinárt kapok.  

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

 

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel. 

 

Most ki(k) a besúgó(k)?  

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

 

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni:  

 „Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, milyen munkái várnak közlésre?

 Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla