Még egy levél érkezett a szerkesztőségünk címére, amely – csakúgy mint az előzőek – szintén tükrözi a magára hagyott délvidéki magyarság sanyarú sorsát.
A lentiekben egy elkeseredett tanító néni levelét olvashatják.
Tisztelt Délhír, kedves szerkesztő!
Nyugdíjas tanítónő vagyok a szórványban. Elnézést kérek, hogy levelemmel önökhöz fordulok, de muszáj kiírni magamból, máskülönben beleőrülök.
A lelkem olyan lett, mint egy elhagyott hely, amiben nincs már élet. A gyerekeim elrepültek, hogy új életet kezdjenek távol innen.
A családi házunk falai között most csak a csend uralkodik. Ahol korábban a gyerekek nevetése és játéka töltötte meg az otthont, most csend. Nem is olyan régen élettel teli hangulat volt. Most síri csend. Sohasem gondoltam volna, hogy öregkoromat már egyedül, a gyermekeimtől távol kell leélnem.
Ők is elmentek. Muszáj volt. A lányom és a fiam is sokáig keresett állást. De mindig azok kaptak munkát, akik hozzádörgölőztek valamelyik párthoz. Az én kis nyugdíjamból nem lehetett háromunknak megélni. A férjem halálra dolgozta magát. Elhunyt, itthagyott bennünket. Utána sokszor csak krumlipaprikás volt az asztalon. Hát, milyen élet volt ez? Milyen jövőkép? Elvették az egész életem. Hol háború, hol valami mást találták ki. Pont úgy, hogy nekik jó legyen.
Én magam mindig VMSZ-szavazó voltam. Mindig rájuk szavaztam. Így éreztem helyesnek, mert magyar vagyok. Ahogy múltak az évek, én megöregedtem, ők meggazdagodtak. Én szegényen és szerényen éltem, ők duhajkodtak, most ficsúrkodnak.
Sosem éltem igazán. Mindig a magyar közösségért dolgoztam. Nem is értem, hogy történhetett, hogy így átvertek bennünket. A magyar előjelű legnagyobb pártunk elkockázta az életem és eladta Belgrádba. Aztán Budapesten a gyerekeim életét is eladták. Az udvarból kinézve gyakran a távolba nézek, elképzelve, hogy a horizonton megjelennek a kincseim. Közben tudom, hogy hiába.
Sírás fojtogat. A szemem mindig könnyes. A külföldre költözés új lehetőségeket és új reményt kínált nekik, de az én számomra egyben azt is jelentette, hogy távol kell lenniük az otthonuktól és én csak az interneten láthatom őket.
A szétválás fájdalma minden nap jelen van szívemben és lelkemben. Nagyon nehéz, de nem történhetett meg, hogy ők is leéljenek egy életet és csak a nyomor, a küzdés és az örök ígérgetés maradjon nekik. Mindig azt néztem, hogy a gyerekeimnek jobb legyen. Élhető életük legyen. Most a legutolsó választáson is azt mondták, hogy „za našu decu”. De azt nem mondták, hogy csak a saját gyerekeikre gondoltak az enyémekre nem. Meg „az elnökünkért”. Micsoda gyalázat halott emberrel kampányolni. Helyettük is szégyellem magam.
Végigküzdöttem az egész életem. Nem maradt másom csak a bánat, ami lassan elemészt. A gyerekeimmel csak skypon beszélek. Integetünk egymásnak, de nem tudom megölelni őket. Meghasad a szívem, de tudom, legalább élnek, nem úgy mint én, akitől ellopták az egész életet.
Maradt a magány és az okos telefon bámulása, hosszú órákon át. Hátha megcsörren, hogy legalább hallhassam az édes, drága gyerekeimet. Minden remény nélkül. Így várom én egyedül, magam, lassan a halált.
https://delhir.info/2024/04/16/egy-delvideki-magyar-nyugdijas-tanito-neni-szomoru-sorsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése