„A régi Kórógyot én már hiába keresem…”

Estera Kišmartin (a fotón) Kórógyon született, és miután befejezte az általános iskolát, Eszékre költözött. Két középiskolát elvégzett, utána pedig a városban talált magának munkát is, titkárnőként az áramszolgáltatónál (Hrvatska Elektroprivreda) dolgozott 44 évig. A férje szintén kórógyi, Kismartin Dávid, jóhírű, az emberek által kedvelt jogász volt.

– Eszéken éltünk, ott építettünk házat, ott dolgoztunk, de alig vártuk a hétvégét, hogy hazamehessünk a mi imádott kisfalunkba – eleveníti fel a régi kedves emlékeket Estera.

 – Olyankor anyósoméknál tartózkodtunk, mert nekik nagy házuk volt. A férjem besegített apósomnak a földek művelésébe és az állatok gondozásába. Akkor még az én szüleim is éltek. Kórógyon a magyarok és a szerbek között nem volt gyűlölködés. Apósom udvarában is gyakran szerbek dolgoztak, és ő is átjárt a szomszéd szerb falvakba kukoricát morzsolni.

1991 tavaszáig béke volt

A húsvéti ünnepeket a faluban töltöttük, és akkor hallottuk a szerbektől, akik mentek végig az utcán, hogy „nektek, magyaroknak véres húsvétotok lesz”. El sem tudtuk képzelni, hogy mire gondolhattak. Akkor már voltak útlezárások. A bátyámat a szomszéd szerb faluból visszafordították, nem lehetett tovább menni. Amikor az első lövések eldördültek, megértettük, hogy ebből még nagy baj is lehet. A mi udvarunkba is belőttek.

Akkor vártuk a második gyerekünket, már nem volt sok idő hátra a szülésig. Az eszéki kórházat több gránáttalálat érte, nem számított biztonságos helynek. Én szinte az utolsó napokig kitartottam. Itthon voltam a négyéves kislányunkkal. A sógorom az elsők között jelentkezett önkéntesnek, és utána a férjem is beállt katonának. Az orvosom azt mondta, hogy most már nincs mire várni, csomagoljak és átvisz Magyarországra, Harkányba. Ott egy hétvégi házban voltam, és három nap múlva megszületett Edit lányunk. Anyósom otthon már régebb óta készítgette, gyűjtötte a babakelengyét, annyi mindent összevásárolt, hogy már nem tudta hova pakolni, nekem meg a szülés után semmim nem volt, annyi sem, hogy a kislányt bepólyázzam. Sírdogáltam is emiatt. Elmentem a Vöröskereszt irodájába, hogy kérjek egy babatörölközőt, de nem kaptam segítséget. Helyette kioktattak, kigúnyoltak.

– Mi történt azokkal, akik otthon maradtak?  

– A kórógyi református templom tornyában állandóan voltak megfigyelők. Azok jelentették, hogy Silaš faluból megindultak a tankok Kórógy felé. Vinkovce irányába még járható volt az út, arrafelé sikerült kimenekülniük. Az utolsó kórógyiak szeptember 29-én hagyták el a falut. Köztük volt apósom is. Ő csak egy kék színű munkásruhában és műanyag papucsban vágott neki az útnak. Hízóbikákat nevelt, éppen eladás előtt álltak, akkorára nőttek, hogy alig fértek el az istállóban. Még arra sem jutott ideje, hogy az állatokat szabadon engedje. A 12 jószág úgy, megkötve várta be a szerb katonákat a nagy nyári melegben. Hogy mi lett a sorsuk, elvitték-e, levágták-e őket, vagy csak leölték, sosem tudtuk meg. De apósom sokáig bánkódott miattuk.

A falu lakossága a nagyatádi menekülttáborba került

Kórógyiak egy csoportja a menekülttáborban – az egyik istentisztelet után

– Apósom a távollétet az idegenben nagyon megszenvedte, sehogy sem tudott belenyugodni a történtekbe, anyósommal együtt marékszámra szedték a gyógyszereket, és apósom nem is élte túl a menekültség 7 szomorú esztendejét – 6 év után belehalt a bánatba. A kórógyiak nagyon dolgos, szorgalmas emberek voltak. A háború kitöréséig szépen, nyugodt körülmények között éltek, és utána egyetlen nap alatt mindent, amit addig megteremtettek, ott kellett hagyniuk, azért, hogy a puszta életük megmaradjon. Ilyen helyzetben, idegenben, 2-3 évet még valahogy kibír az ember, de amikor már az 5. meg a 6. év is eltelt, az túl soknak bizonyult. Akkorra a remény is teljesen elfogyott. Alig néhány kilométerre voltunk az otthonunktól, mégsem mehettünk haza. Csak múltak az évek egymás után, és mi csak vártuk a hazaköltözést. Amikor már babakocsival jártam a harkányi piacra, gyakran hallottam Baranya felől az ágyúdörgést, a gránátok becsapódását. Csörgött, zörgött a fejünk felett a piactér fedele. Rossz volt még hallani is. Olyankor mindig az otthonunkra gondoltam, és azokra, akik ottmaradtak.

– Mikor térhettek először haza?

Estera édesapja a falu bejáratát jelző táblánál  

– 1998-ban. Szomorú látvány fogadott bennünket. Anyósomék hatalmas házát és a nagy istállót teljesen kifosztották és rommá lőtték. A berendezésből semmi nem maradt, az udvart is kiürítették. A nagyatádi menekülttáborban jegyzékbe vették, hogy ki mit hagyott otthon maga után. Nekik is, nekünk is mindenünk odaveszett, soha semmit nem kaptunk vissza. Még a családi fényképek is eltűntek, amiket egy nagy dobozban őrizgettünk. A szüleim házát idegenek foglalták el. Még Boszniából is telepítettek be embereket. Azok éppen Banja Lukából jöttek. Fele házról hiányzott a tető, mert a gerendákat, léceket leszedték, avval tüzeltek. Én egyébként már korábban is láthattam a házunkat. A főnökömnek – aki egy idősebb, nagyon komoly ember volt – az UNPROFOR-tól sikerült szereznie egy olyan engedélyt, amivel beléphetett Kórógyra is. Azt ígérte, hogy egy alkalommal magával visz, hogy megnézhessem a régi házunkat. Ez így is történt. A kopogtatásra egy idős asszony jelentkezett, megmondtam, hogy ki vagyok, és hogy szeretnék bemenni a házba. A kérésemre azt válaszolta, hogy ez a ház az ő tulajdona, papírja is van róla. Én meg mondtam neki, hogy „hogy lehet ez a ház a tied, amikor az én apám építette?”. Azért csak beengedett. De jobb lett volna nem látni azt, ami bent fogadott. Két-három hónap múlva az önkényes házfoglalóknak ki kellett költözniük, elhagyták a falut. A szüleink halála után eladtuk a házat, a férjem unokatestvére vásárolta meg a férjem földjével együtt.  Előtte, 8 éven át, csak dolgozni, takarítani jártunk oda. Mivel a falu központjában volt, igyekeztünk rendben tartani. Az édesapám házát az akkori református lelkész, Kanalas János vette meg.  

Szeretném elmondani azt is, hogy nagyanyámtól és a férjem nagymamájától sok szép ruhát kaptam, az volt a régi, kórógyi népviselet, a 200 éves ruhákat vállfákon tartottam a sajátjaim között. A berámázott Wiehler-gobelinek sem kerültek elő soha. Néha azt mondom, hogy ha nem jött volna közbe ez a szörnyű háború, akkor én most milliomos lennék. A szüleim, az anyósomék, és mi is, a párommal rengeteget dolgoztunk, de a munkánk gyümölcs másvalakik élvezték.

 – Ha élvezték… Szentlászló falut teljesen újjáépítették, de Kórógyon is sok szép, új épületet láttam. A család kapott-e valamilyen támogatást?

– Nem kaptak új házat, csak valahány új ajtót meg ablakot és pár bútorelemet a konyhába. A mi eszéki házunkat is telibe találta egy gránát, és utána ki is rabolták. Emlékszem, hogy szeptember 19-én bemondta a tévé, hogy Eszéken, éppen a mi utcánkban minden házat találat ért.

Mi is visszatértünk a városba. Egy évre rokonok fogadtak be bennünket. A házunk bejárata nyitva volt. A férjem több alkalommal is bement, körülnézett – minden alkalommal hiányzott valami. Amint rendeződött a helyzet, mindketten visszamentünk a régi munkahelyünkre. A férjemet jól ismerték és kedvelték az eszékiek meg a környékbeliek. Ügyvédként legalább 50 ismerősnek szerzett állást, és sok embernek segített a nyugdíjaztatást elintézni. Amikor hétvégenként Kórógyra mentünk, ő mindig egy nagy iratcsomót vitt magával, az „ügyfelek” pedig házhoz jöttek a különféle kérésekkel. Néha már mérgelődtem is, hogy nem hagynak bennünket az udvarban vagy a kertben dolgozni. De ő ilyen volt, ha módjában állt, segített. Sajnos neki nem lett nyugdíja, korábban elszólította a halál.

Miután megjárta a háborút, gyakran mesélt nekünk az ott átéltekről, de utána elcsendesedett, ezeket a fájó emlékeket magába zárta, és 20 évig nem beszélt róluk. Viszont a halála előtti időszakban többször szóba került. Eszék ostromának a vége felé, 1991. december 5-én a horvát honvédők egy maréknyi csapata szembeszállt a szerb hadsereg tankjaival és gyalogságával. Az ütközet a Rosinjača erdőben zajlott, amikor is a 106. eszéki brigád 26 katonát elveszített. A férjem segített a holttestek összegyűjtésében és eltakarításában. Amit ott látott, azt soha nem tudta elfelejteni. Hogy a dolog még fájdalmasabb legyen, a házunk teraszáról éppen azt az erdőt látjuk. Többször rajtakaptam, amint könyököl a balkonon és magába révedten az erdő irányába bámul. Mindig tudtam, hogy mire gondol. Volt olyan harcostársa, akinek a beleit előbb vissza kellett raknia a testébe, hogy utána a hulláját felemelhesse.  

– Most milyen gyakran jár Kórógyra?

– Havonta 1-2 alkalommal. Az idősebb lányommal élek, ő is jogász lett, mint az édesapja, és ugyanott kapott munkát, ahol én dolgoztam (most Elektroslavonijának hívják a vállalatot). A fiatalabbik gépészmérnök, hazajött Zágrábból és jelenleg Németországban él. Még ennyi idő után is, néha megkérdezi tőlem, hogy miért született ő Magyarországon – és akkor elmesélem neki a mi háborús történetünket.

A férjem 8 évvel ezelőtt meghalt és az volt a kívánsága, hogy a kórógyi temetőben helyezzük örök nyugalomra. Így, amikor hazamegyünk, akkor a temetőbe vezet az első utunk, meglátogatjuk a szeretteink sírhelyét, utána felkeressük az egyetlen, még élő nagynénémet és jövünk vissza. A régi Kórógyot én már hiába keresem. Az a falu teljesen megváltozott. Az idősek közül a legtöbben már meghaltak. Olyanok is voltak, akik nem tudták a háború okozta szörnyűségeket feldolgozni, képtelenek voltak az új helyzetet elfogadni, és inkább önként menekültek a halálba. A visszatért fiatalok között vannak, akik feltalálták magukat, és időközben nagygazdák lettek. De az idősek között, nem tudom, akad-e csak 5 olyan asszony, aki még igazi, háború előtti kórógyinak mondhatja magát, a férfiak között pedig még kevesebb van. Kórógy már nem olyan, amilyennek az én emlékeimben megmaradt.

Szabó Angéla