A
regényíró egy japán szájába adta: „Ha a haza üdvét hallom emlegetni,
mindjárt az kérdem: most ezzel ki tölti meg a pénztárcáját”. Azért japán
szájába, mert a japánoknak van legtöbb joguk ezt szóvá tenni: azok akik
tucatszámra a halálba küldték a kamikázékat utána még sokáig éltek. Mi
ehhez annyit tehetnénk hozzá: lehet hogy nem mindig közvetlenül a
pénztárcáról van szó, lehet hogy csak felfedezték, hogy a hazafias,
„nemzetvédő” duma a legbiztosabb módja és eszköze a hatalom
megszerzésének vagy megtartásának. (Ami nem zárja ki, hogy közvetve
azért mégis csak a pénztárcáról van szó, hisz a korrupció a fejlett
demokrácia országaiban is lábra kapott, a rendszerváltás országaiban
pedig sok politikus úgy gondolkodik: mi haverjainkból
multimilliárdosokat csináltunk, ideje, hogy az állam nekem is adjon
valamit. És éppen napjainkban történt, hogy a tolvaj politikusok
megbuktatták a brazil köztársasági elnököt, mert az felelősségre akarta
őket vonni.)
A fenti tény azért lett ma időszerűvé, mert Európában ismét túl sokan
és túl nagy eréllyel élesztgetik azt a nemzetállamot, amely mindössze
negyed század alatt kétszer szörnyű világháborúba vitte Európát. A
„nemzeti érdekeket” olyan fennhangon hirdető, Brüsszel ellen olyan
lármásan ágáló politikusok nemcsak azt felejtik el, hogy az Európai Unió
nem egyszerűen az államok szövetsége, hanem olyan közösség, amely ezen a
világháborús, történelme során mindig háborúzó földrészen 70 évre békét
teremtett. Ezen felül megfeledkeznek arról is, hogy a nemzeti érdekek
túlzott hangsúlyozása gyorsan meghozza ezeknek az érdekeknek az
ütközését más nemzeti érdekekkel. És akkor már szinte havi pontossággal
ki lehet számítani, hogy ebből az ütközésből mikor lesz háború, annak
eldöntésére, hogy az ellentétes érdekek közül melyik érvényesül.
Nagy Szerbia álma
És ennek a háborús földrésznek a legérzékenyebb pontja a Balkán. Mert
a kontinensnek ez a része a népek legbonyolultabb keveréke. Még hozzá
olyan keveréke, amely nagyon könnyen kiváltja, hogy ezek a népek egymás
torkának ugranak. Nemcsak az első világháború bevezetőjeként ezek a
népek mindjárt felszabadulásuknak, az első balkáni háborúban történt
kivívása után a zsákmány elosztásáért egymás torkának ugrottak a második
balkáni háborúban. Nemcsak egymást irtották a második világháború
idején. Mindezen felül az etnikai tisztogatás borzalmával véres háborút
folytattak egymás ellen a titói Jugoszlávia felbomlásakor. Méghozzá e
háborúk közül egyik sem az egyik fél győzelmével, a másik vereségével
zárult, hanem egyrészt annak nemzetközi megakadályozásával, hogy Szerbia
már a krajinai menekültek visszatelepítése érdekében is háborút kezdjen
Horvátország ellen, másrészt nemzetközi akarat kényszerítette ki a
békét Boszniában. És nemcsak a béke nemzetközi nyomás terméke, hanem a
béke utáni állapotot is a nemzetközi erő tartja fenn. Vagy közvetlenül a
KFOR, SFOR, EUFOR segítségével, vagy pedig az érdekeltre gyakorolt
állandó nyomással.
Ezzel a külön érdekeltséggel magyarázható, hogy amíg Európában még
csak peregni kezdtek a harci dobok, még csak a „nemzeti érdekek”
hangsúlyozásánál, a Brüsszel elleni lármánál tartanak, a kontinensnek
ezen a részén Tomislav Nikolic, Szerbia elnöke már azt emlegeti, hogy
katonaságot küldünk Koszovóra, Szerbia és Horvátország már fegyverkezési
versenybe kezdett, (Horvátországban már a költségvetést is a katonai
kiadások növelésével készítették el), Boszniában Milorad Dodik, a Szerb
Köztársaság (nem győzőm emlegetni, hogy milyen hibát követünk el mi,
fordítók, amikor Szerbia nevét - a magyar szokás szerint - Szerb
Köztársaságnak fordítottuk, ami akkor derült ki, amikor tényleg lett egy
Szerb Köztársaság) elnöke már játszik a tűzzel.
Ennek a veszélyes taktikának a következménye, hogy a hatalmon lévő
szerb politikusok közül napjainkban elsőnek Dodik vetette fel a Nagy
Szerbia gondolatát. Kijelentve, hogy a boszniai szerbek legszívesebben
egy olyan Szerbiában élnének amelyhez Koszovó is tartozik, és amelyhez
később Montenegró is csatlakozna. Nyilatkozatára még a Komerszant c.
orosz lap is felfigyelt, hangsúlyozva, hogy Dodik „szenzációs
nyilatkozatában” először fogalmazta meg „ilyen nyíltan Nagy Szerbia
gondolatát”. Ezt a dodiki kifakadást még kézlegyintéssel el lehetne
intézni. (Az egész dodiki jelenséget el is intézte a Danas hasábjain
Dragan Bursač banjalukai politikai elemző. Imigyen: Dodik „fiatal
szocialista volt, majd reformista, utána önálló jelölt, majd
szociáldemokrata, most pedig ultranacionalista a szociáldemokrácia leple
alatt. Szemmel látható, hogy egyiknek és másiknak a célja az volt, hogy
megőrizze a szerzett vagyont, hogy a börtön ajtónak innenső oldalán
maradjon, és ennek érdekében semmitől sem riad vissza”.)
Az elgondolkodtató és aggasztó azonban az, hogy a háborús hangulat
természetes következménye, hogy ismét nagyon sokat emlegetik: minden
szerbnek egy államban kellene élni és a szerbek tragikus helyzetben
vannak, mert nem élhetnek mindannyian egy államban. Nem szabad ugyanis
elfelejtenünk, hogy a titói Jugoszlávia szétesése azért torkollott véres
testvérháborúkba, mert Milošević kijelentette: a horvátok és a bosnyákok
mehetnek, de nem vihetik magukkal a szerbeket és rögtön megkezdődött a
szerb többségű területek kiszakítása (azzal, hogy majd később egyesülnek
Szerbiával), majd következett a kiszakított részek fegyveres védelme,
miközben – többek között a srebrenicai vérengzéssel - folyt ezeknek a
területeknek a „megtisztítása” más népek tagjaitól. (Csak zárójelben: a
felmérhetetlenül fontosabb Szovjetunió szétesése azért lehetett békés,
mert Jelcin nem mondta ugyanezt és így 25 millió orosz háború nélkül
kisebbségbe került, a problémák csak a mai kiélezettebb korszakban
hatalmasodtak el.)
Szerencsére a helyzet még nem annyira kiélezett, hogy ennek
hangsúlyozása jobban rányomja bélyegét a közéletre, hogy ennek az
irányzatnak a képviselői Szerbia „hivatalos” képviselői lennének és
ezek a visszakísértő eszmék képviselői nagyobb figyelmet kapnának. A
fenti jelenségnek a jele az is, hogy milyen lassan követik egymás az
ilyen hangokkal kapcsolatos események. Borisav Jović A szerbek hogyan
veszítették el a századot címen megjelent könyvéből a belgrádi Politika
által készített kivonat 2016. október 21-ike és november 2-ika között
jelent meg. Az első reagálást csak december 8-án közölte a Politika, a
választ rá december 20-án,, a következő reagálás pedig 2017 januárjának
végén jelent meg és a sorok írásáig nem jött rá válasz. Az első
érdembeli hozzászólások (egy támogató és kettő az abból levonható
következtetéssel) is csak januárban jelentek meg. Ennek ellenére jobban
oda kellene figyelni ezekre a hangokra, mert átkos szellemet idéznek,
veszélyes eszméket melegítenek fel és a különben is puskaporos légkörben
csak a robbanó anyagot halmozzák. És soha sem lehet tudni, hogy ezek a
robbanó anyagok mikor robbannak fel. Jobban oda kellene figyelni arra,
hogy a „minden szerbnek egy államban kellene élnie” elv nagyon is
elevenen tartja magát.
Ez tükröződik abban, hogy Dodik nyilatkozatáról nagyjából
hallgatnak, de azért megjelenek olyan elismerő sorok is, mint
amilyeneket a Politika január 13-i számában közölt Željko Cvijanović
tollából: „Az érdekek hangsúlyos megfogalmazásával és azok védelmével a
Szerb Köztársaság és Dodik szakított az immár két évtizedes szerb
hallgatással és visszakozással nemcsak a nyugati hatalmak előtt, hanem a
regionális vetélytársak előtt is”. De a legmeggyőzőbb megnyilvánulása e
gondolat életerejének Borisav Jović fent már említett könyve. Annak
vezérgondolata ugyanis az, hogy a szerbek azzal lettek a XX. század
vesztesei mert nem sikerült nekik egy államban élniük. A továbbiakban
elsősorban ezt a vezérgondolatot próbálnánk megvilágítani.
Sem a királyi sem a titói Jugoszlávia nem volt jó
Látszólag ellentmondás, hogy a szerbek két államban is együtt voltak,
vagyis a királyi és a titói Jugoszlávia olyan állam volt, amelyben a
szerző és társai által emlegetett szerbek egy közös államban éltek,
mégis e szerzők mind a két államot keményen bírálják, mint a szerb álom
tagadását. Mint látni fogjuk ez a látszólagos ellentmondás feloldódik
azzal, hogy nem azt akarják, hogy a szerbek egyszerűen fizikailag egy
államban legyenek, hanem hogy az egész területen ők legyenek az urak.
Vagyis a nacionalizmus alapvető jellemvonása, az egyeduralom vágya
rejlik az egész gondolat mögött. (A magyarok is sajnálták a Trianonban
elveszített területet, de a nacionalizmus vágya az volt: „Legyen úgy
mint régen vót, Süvegelje meg a magyart az oláh meg a tót”.
Az eddig megjelent írások szerzői már azt is hangsúlyozták, hogy már a
királyi Jugoszlávia sem érvényesítette a szerbeknek ezt a vágyát.
Borisav Jović ezt írja: „Elsősorban megmutatkozott, hogy nagy hiba volt
1918-ban közös államot teremteni a horvátokkal és szlovénekkel... Az
állam igazgatását átvették azok, akik szét akarták zúzni, a horvátok és
szlovének.” Ezért van az, hogy a horvátok alig várták, hogy „Hitler
megszálló csapatait felszabadítóként üdvözöljék”. Az egyik hozzászóló
(Vladimir Prvulović a Politika január 23-i számában) még
kategorikusabban fogalmaz: „Ma már egészen világos, hogy a szerbek
tartósan tévhitben voltak a közös délszláv állam megteremtése és őrzése
tekintetében... Mi megbocsáthatatlan engedményeket tettünk a szerbek
helyzetének rovására a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságában... A
helyett, hogy őriztük volna a szerb nemzeti identitást mi azt
felcseréltük a széles körben elfogadott jugoszláv identitással, amelyet
Jugoszlávia többi népe ténylegesen soha nem fogadott el.”
Jović legtöbbet azzal foglalkozott , hogy titói Jugoszlávia még
kevésbé felelt meg a szerbek nagy céljának. Nem győzi emlegetni, hogy
abban az országban nem a szerbek voltak az urak, hanem a mindig „a
horvát Titoként” emlegetett Tito meg a szlovén Kardelj. Ráadásul
kommunisták voltak. Márpedig a kommunisták negyedik kongresszusukon
kimondták, hogy a nagyszerb hegemóniát úgy kell letörni, hogy minden
délszláv népnek meg kell adni a maga államát, a többségben albánok és
magyarok lakta területet pedig anyaországukhoz kell csatolni. (Jović
igen, a magyar nacionalizmus nem figyelt fel arra, hogy a jugoszláv
kommunisták már a hitleri osztozkodás előtt korrigálni akarták
Trianont.).
Jović bírálja már a titói Jugoszlávia megteremtésének módját.
Szerinte már az AVNOJ második ülésszakán elfogadták azt az elképzelést,
amely szerint Jugoszláviát „nemzeti államokra kell feldarabolni és
marginalizálni kell a szerb népet, hogy többé ne dönthessen mint egész
nemzet a jogairól ...és többé soha sem volt képes egész nemzetként
fellépni”. Utána pedig „Jugoszlávia alkotmányának minden módosítása –
több ilyen volt – növelte a köztársaságok hatalmát”.Ezekkel a
köztársaságokkal kapcsolatban pedig azt tartja legnagyobb bűnnek, hogy
azok szerb többségű területeket kaptak, vagyis azt, hogy ezek nem
kerültek Szerbiához, hogy a szerb nemzet egy államban éljen.
Innen már csak egy lépés a miloševići háborúk igazolása, hisz azok
végre meg akarták teremteni az egységes szerb nemzet államát. Ahogyan
Jović írja: „Az újonnan előállott helyzet (már mint a köztársaságok
kiszakadása) abszolút alkalmas volt a horvátok iránti állami viszony
meghatározására, és hogy nemzeti célként megfogalmazódjon nemcsak a
szerb nép megvédése a genocídiumtól, hanem annak a területnek a
megvédése is amelyen századokon át élt . A háborús kibontakozásnak ki
kellett javítania az 1918-ban elkövetett hibát, hogy a horvát
betolakodót kiűzze a szerb államból”
A szerb sajtóban, így a Jović könyvéből 12 folytatásban kivonatot
közlő Politikában nem találtam olyan cikket, amely arra emlékeztette
volna Jovićot, hogy a szerb nép tragédiája nem az, hogy nem élt egy
államban, hanem az, hogy ennek az álomnak az érdekében háborút kezdett
és abban a háborúban természetes vereséget szenvedett. Még arra sem
hívta fel a figyelmét senki, hogy milyen öldöklés lenne Európában abból
ha minden nemzet egy államban akarna élni. Mint ahogyan Szerbiában is
az albánoknak, magyaroknak, horvátoknak stb. joga lenne arra, hogy egy
államban akarjanak élni. A Tito elleni kirohanása volt az egyetlen, ami
reagálást váltott ki. A Politika két ilyen reagálást is közölt. Az
egyiket a Kolegij Avnojevskog foruma „Josip Broz Tito” írta, (december
8-án jelent meg), a másikat pedig Jovan Radovanović újságíró, történész
(január közepén jelent meg).
A hosszú nevű, eddig ismeretlen Kolegij azt hangsúlyozza, hogy két
kemény, megcáfolhatatlan érv hozható fel Jović tételei ellen. Idézzük:
„Először, a titoi Jugoszlávia létezése idején valamennyi népe, először a
történelemben nem volt az európai és a világtörténelem fogyasztható
anyaga és 45 évig békében éltek, másodszor, ebben a Jugoszláviában
valamennyi szerb, de a többi délszláv nép is, egy államban élt”. Ennek
alapján a Kolegij leszögezi: „Nem elég csak tagadni a szerzőt, hanem
nyilvánosan el is kell ítélni”.
A már említett Jovan Radovanović nem Jović alaptételére reagál, hanem
tévedéseit mutatja ki. 1. Tito nem dolgozott Jugoszlávia
felbomlasztásán, hanem ki tudja hányszor mondta, hogy Jugoszlávia
népeinek őrizniük kell közös államukat. 2. Nem igaz, hogy Tito a szerbek
nélkül indította harcát, hisz az antifasiszta felkelés Szerbiában tört
ki és Tito a szerb partizánok élére állt, mert „Tito értékelése és a
hagyomány szerint is a szerbek képezik a legharciasabb szabadságszerető
népet”. 3. Jović elfelejti, hogy nem csak a horvátok teremtették meg a
maguk quisling államát, volt egy Nedić féle Szerbia is. 4. Nem igaz, sőt
éppen az ellenkezője igaz annak a jovići állításnak, hogy Tito
szakadatlanul Szerbia és a szerbek ellen dolgozott.
Veszélyben az autonómia
A jovići és dodiki eszmék önmagukban is veszélyesek. Napjainkban
ugyanis egész Európában erősödik a nacionalizmus. Mert mind lármásabbak
a hatalomra vagy a hatalom megőrzésére törekvő hordószónokok, akik
elfeledkeznek két alapvető tényről, amelyet már említettünk, de itt a
fejtegetésünk végén jogosnak tartjuk megismételni. Az egyik az, hogy az
Európai Unió nem egyszerűen egy gazdasági szervezet, hanem olyan
közösség, amely 70 évet békét teremtett azon a földrészen, amely negyed
század alatt két szörnyű háborút zúdított a a világra és saját népeire. A
másik pedig az, hogy a „nemzeti érdekek” túlzott hangsúlyozása az
integrációs törekvésekkel szemben gyorsan ezeknek az érdekeknek az
ütközéséhez vezet és innen már csak egy lépés addig, hogy háborúval
próbálják eldönteni: az ellentétes érdekek közül melyik érvényesül.
És abban a légkörben amikor egész Európában járványként ismét feltör
a nacionalizmus, mert sokak szerint jobb ha a népek nem gondolnak a
bajokra, nem törődnek a „nemzeti” kormányok tehetetlenségével, mert
sokkal egyszerűbb mindenért Brüsszelt hibáztatni és a figyelmet „mások” –
régebben a zsidók, cigányok, lengyelek, magyarok stb. most a migránsok -
elleni lármával lekötni. És a bizonytalanság, a feszültség napjaiban a
Balkán a kontinens legérzékenyebb része, hisz mire Európa eltüsszenti
magát addig a Balkán népei már lázban vannak. Már tényleg ott tartunk,
(mint mondtuk) hogy Szerbia és Horvátország fegyverkezési versenybe
kezdett, Tomislav Nikolić már hadsereget akar Koszovóra küldeni, Dodik
már puskaporos légkört teremtett Boszniában. Ebben a helyzetben semmi
sem veszélyesebb mint azoknak az eszméknek a felmelegítése, amelyek
szörnyű, az „etnikai tisztogatásokkal” még borzalmasabbá tett háborúkba
vitték a délszláv népeket.
Itt azonban van még annyi reményünk, hogy a nemzetközi közösségben
lesz erő a nacionalista kiskakasok megfékezésre, annak
megakadályozására, hogy a délszláv népek ismét egymás torkának
ugorjanak. Talán Trump és Putyin megállapodása is hozzájárul a háborús
feszültség lecsillapodásához és egy olyan világrend kialakulásához,
amelyben a nacionalista hordószónokok nem uszíthatnak egymás ellen. Az
autonómia leépítését azonban közvetlen veszélynek kell éreznünk és fel
kell készülni Vajdaság autonómiájának a megvédésére. Szerbiában
ugyanis mind többet emlegetik, hogy módosítani kell az alkotmányt. Nem
nagyon mondják ki, de gondolnak rá: törölni kell az alkotmányból azt,
hogy Koszovó Szerbia része. Nemcsak azért – ami a módosítás
szükségességének mindinkább elismert indítéka – mert hogyan lehetne az
Európai Unió tagja egy ország, amely nem tudja hol van a határa, hány
lakosa van stb. Nem emlegetik, (még a „Vajdaság Köztársaságért” harcoló
Vajdasági Konvenció sem merte szóvá tenni), hogy Szerbiában minden
választás törvényességét meg lehet kérdőjelezni, mert a koszovói
szavazatokat beszámítják, de Koszovó lakosai nincsenek a választási
névjegyzéken. Még a most érvényes alkotmányt is úgy fogadták el, hogy a
választótestület fele plusz egy szavazat többséget úgy kapták meg, hogy a
koszovói szavazatokat beszámítódtak, a koszovói albánok viszont nem
voltak benne a választótestületben.
Ezzel a módosítással pedig az a helyzet, hogy a Jović tételei mellett
nem igen szólalt meg senki. (A Politika egyetlen ilyen cikket közölt,
amelyben Vladimir Prvulović külföldön tanító egyetemi tanár a jovići
tételek vonalán sürgeti annak a „rágalomnak” a visszautasítását, hogy a
„Jugoszlávia Királyság a szerb nép imperializmusának a terméke” és
megemlíti, hogy a titoi Jugoszláviában a szerb népre kényszerített
szörnyűség volt az is, hogy szerbhorvát nyelvet csináltak.) Az
autonómiával kapcsolatos tétele azonban két cikkben is visszhangzott az
alkotmánymódosítással kapcsolatban. Jović ugyanis Koszovó és Vajdaság
autonómiáját is a szerb népre kényszerített szörnyűségnek, a szerbek
egységes állama megakadályozásának tekinti. Azt írja ugyanis: „Szerbiát elhallgattatták és politikai sarokba szorították. Rákényszerítették annak
elfogadására, hogy a Köztársaságot három részre osztják és a tartományok
gyámkodjanak felette, a szeparatizmus állandó serkentése mellett”.
Ebben a szellemben az alkotmánymódosításról írva az egyik szerző elég
burkoltan ír arról, hogy miért kell módosítani az alkotmányt, de már
céloz arra, hogy ezt fel lehet használni az autonómia felszámolására,
mert azt csak Koszovó kedvéért fogadták el, tehát ha Koszovó nincs akkor
az autonómiára sincs szükség. Čedomir Antić a Politikában megjelent
cikkében azonban már köntörfalazás nélkül kimondja: „Amikor az
alkotmányról van szó, számunkra elegendő ha felszámoljuk az autonómiát,
amely nem létezett 1946 előtt”.
BÁLINT István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése