(Fotó: Pannon RTV)
2020. szeptember 12. 21:05
Vajdaság
nem az a hely, ahol meglepetésszerű, pozitív változások borzolnák a
hétköznapi apátiába süllyedt, békés polgárok idegeit. Itt ami szar, az
még jó sokáig szar is marad, esetleg csak még szarabb lesz idővel.
E
“szabály” alól természetesen a közpénzből fenntartott pártszennylapunk…
oppardon, “közszolgálati, független” napilapunk, a Magyar Szó sem képez
kivételt, amelynek szerkesztősége élén immár kilenc éve regnál az őt
etető kézbe soha bele nem harapó, megbízhatóan akaratgyenge és szervilis
Varjú Márta (azaz Márti néni; egyszer egy magánbeszélgetésben Mártaként
hivatkoztam rá, mire a beszélgetőpartnerem rámszólt, hogy anyám
lehetne, úgyhogy mutassak tiszteletet, nekem ő nem Márta, hanem Márti
néni – azóta is ehhez tartom magam), aki a napilap Pressburger Csaba
neve által fémjelzett, nyúlfarknyi, ám annál markánsabban polgári,
kritikus és mérlegelő hangvételű korszakát (már amennyire ez
kibontakozhatott a rövidre szabott idő alatt, és a nagyszámú,
kommunizmusból megörökölt, ún. “nélkülözhetetlen”, azaz tehetségtelen,
semmirekellő, ámde munkajogilag bebetonozott kolléga “segítségével”,
akik azóta is boldogan muzsikálnak – azaz teszik a semmit – a VMSZ
szolgálatában) volt hivatott a vajdasági magyar kollektív tudatból nyom
nélkül kitörölni – a szavazóbázis töretlen elhivatottságát (és
elöregedését, wahaha!) látva nyugodtan kimondhatjuk: teljes sikerrel.
Lehetne
most itt retorikai tűzijátékok durrogtatásával dehumanizálni szegény
Márti nénit, meg azon poénkodni, hogy a VMSZ a járt szamarat a járatlan
lóért el nem hagyja, de egyrészt nem kívánok bayeri mélységekbe (vagy
hogy közelebbi szarember példájával éljek: a jereváni rádió véresszájú
törpepincsijeként Orbánnak csaholó, pósai mélységekbe süllyedni),
másrészt teljesen szem elől tévesztenénk a jelenség lényegét, ha Márti
néni személyére fókuszálnánk, nem pedig (kamu)tevékenysége kontextusára.
Márti
néni összes nyilvános megszólalása a magyar “ékesszólás” ünnepe: az
összefüggéstelen, minden józan logikát és való világgal való kapcsolatot
nélkülöző mondatai nem pusztán önmagáról állítanak ki bizonyítványt,
hanem az őt újra és újra megválasztó testületről is. Elég nyilvánvaló
mindenki számára, aki a világ dolgait képes a sorosozás, a migránsozás
és a brüsszelezés kereteinél kissé tágabb összefüggéseiben vizsgálni
(egyébként ez meglepően kevés embert jelent valójában), hogy a Magyar
Szót kilenc éve nem Márti néni főszerkeszti. Ehhez ő csupán a nevét
adja, de valódi beleszólása, döntési joga abszolúte nincs. A báb
reászabott szerepében jól is érzi magát, sőt, ő tényleg azt hiszi, hogy
főszerkeszt (csak épp sosincs mit csinálnia – talán még azt is elhiszi,
hogy ezen a poszton az embernek csupán ennyi, azaz semennyi a dolga), de
valószínűleg azzal sincs tisztában, hogy az intellektuális képességei a
cipőfűző bekötéséig terjednek, és egy normális világban, ahol a hatalmi
politikumot nem a legromlottabb, legbetegebb aljanép alkotja (és ahol a
szavazó többség nem annyira rövidlátó, hogy egy ilyen söpredéket
folyamatosan hatalmon tartson), ő még a felmosóvödör fölötti rendelkezés
jogát sem kapná meg a Magyar Szó székházában, nem hogy rovatvezetőnek
és szerkesztőbizottsági tagnak nevezgessen ki egy olyan, többszörösen
durva plagizáláson kapott (persze nem a maszós kollégák által
lebuktatott), teológiai tanulmányaiba már jóval korábban belebukott (a
“ne lopj!” parancsolatot nem vette be a gyomra) “újságírót”, aki az
ilyen gerinctelen kamumunkahelyek létezése nélkül simán éhen halna.
Mint
ilyen (mai kifejezéssel élve) “chiptuning-mentes” személy a lehető
legautentikusabb programot vetette papírra a pályázatában: továbbra sem
fog csinálni semmit, illetve továbbra sem fog semmit másként csinálni,
mint ahogy eddig nem csinálta.
Lássuk be: ez a program annyira ütős, hogy akkor is nyert volna, ha
rajta kívül lett volna más jelentkező is erre a posztra. De nem volt.
Mondjuk nem is volt a pályázattal telekürtölve a sajtó, az igaz.
Így
állunk tehát 2020-ban Vajdaságban, ahol nem mellesleg az a Kabók Erika
kapott Pro Urbe-díjat Szabadkán a sorozatos, migránsozós uszításért,
akit pont emiatt vágták ki a Vajdasági Újságírók Független Egyesületéből
(lévén, hogy az újságírói kódexet keresztben-hosszában hágta át), de
úgy, hogy a lába nem érte a földet.
Végülis
kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös:
mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, a másik
meg újságírónak.
Hölgyeim,
mindkettejüknek szívből gratulálok, a megtartott poszthoz és a díjhoz
egyaránt! Önök pontosan azok, akiket a földbedugott fejű, vajdasági
magyarság jelenleg érdemel. Teljes az egyensúly az univerzumban. (S:B)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése