Budapest után München
Bódis Gábor
Tévúton volt az, aki azt hitte, hogy a kommunizmusból örökölt tájékoztatási mamutintézményeket csak azért is meg kellett menteni. Mert a „mieink”. Azok nem voltak és soha nem is lesznek a mieink. Ez sajnos rémes valósággá vált 2010 után és a „mieink” a Magyar Szó, a Hét Nap és a pártpolyában született Pannon RTV egy párt, sőt egy ember pártpropagandájává vált. Hát ezért kellett őket megmenti annak idején. Sorsukat megérdemlik. De szóljak egy jó szót az Újvidéki TV-ről is, hiszen ebben az egykori anyaegyesületemben manapság még fel lehet fedezni a pártatlanságra törekvést. Kemény közegben mozognak, leskelődnek a Párt katonái, de érdemes próbálkozni. Már csak a szakmai lelkiismeret miatt is... München már nagy távolságban volt és a legnagyobb bánatomra az én európai szintű álomnaplóm igenis a kilencvenes évek közepére egy önmarcangoló, bezárkózott kisebbségi lappá vált. Útjaink talán sorsszerűen kezdtek távolodni egymástól. Bódis Gábor:
Nem titkoltam sohasem, hogy bizonyos kényszerítő körülmények miatt földi pályafutásomat évtizedekkel ezelőtt az anyaországban folytattam. 1991. októberében kétszer is próbáltak katonai behívóval megtisztelni, de, szerencsémre, nem találtak meg a szabadkai címemen. Vukovár ostroma helyett az ideiglenes emigrációt választottam. Ennek eddig két állomása volt: Szeged és Budapest. És az állandó ingázás Budapest, Szabadka és Újvidék között.
Akkoriban a még létező nyomtatott Napló olvasói azt is tudják, hogy a lap nem maradt árván, hiszen Keszég Karcsi és csapata biztosították a folyamatosságot. Egészen rosszmájú emberek még attól sem riadtak vissza, hogy azt állítsák: amióta nem én szerkesztettem, még javult is a Napló. Mondom, egészen rosszindulatú emberekről volt szó.
Persze, a Napló sokkal nagyobb szerelem volt, mint sem hogy csak úgy ott lehessen hagyni. Emiatt heti gyakorisággal voltam kénytelen megízlelni a magyar és a szerb határőrség vendégszeretetét. Egy-két incidenst kivéve, amelyekről a lapban beszámoltunk, különösebb kifogásom nem lehetett egyik fél számlájára sem. Sőt, tekintettel a háborús és az embargós körülményekre, még példásnak is nevezhetném a fináncok magatartását. Lehet, hogy egyeseknek más tapasztalatuk volt, de az enyémet sem kell lebecsülni: ugyanis majd száz határátlépésről volt szó.
1993 augusztusában közhírré tétettem, hogy ismét egy ugrás előtt álltam, és ezentúl a bajorok zajos fővárosában igyekeztem megkeresni a mindennapi betevőt. Sokan annak idején megkérdezték tőlem a hír hallatán, hogy mi lesz a Naplóval. Mi lett volna? A csapat maradt Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Adán, Szarajevóban, Budapesten és... Münchenben. Ezt úgy fogtam fel, hogy nem beszűkültünk, hanem terjeszkedtünk. Egyébként is mindig az volt a vágyunk, hogy egy határokat (el) nem ismerő hetilapot készítsünk, olyant, amely mindenhol, ahol magyarul olvasnak, megállja a helyét. Az akkori körülmények ezt még nem tették lehetővé, mert most elsősorban itthon szeretnénk helytállni. Jobb időkre tervezgetünk, és én, személy szerint, szerencsés fejleménynek tartottam volna, ha a Naplóból indult volna ki a háború utáni független magyar nyelvű tájékoztatás a Vajdaságban. Hiszen akkoriban nagyon sokan elmentek, de legalább annyian maradtak, akik európai szintet tudtak volna nyújtani a délvidéki tollforgatásban. Ezzel sok olyan gond megoldódott volna, amely gyötörte az itteni tájékoztatást, és amely – azonnal hozzá kell tenni – teljesen félrevezette a közvéleményt, sőt téves irányba terelte a kétségtelenül létezett akciókészséget. Tévúton volt az, aki azt hitte, hogy a kommunizmusból örökölt tájékoztatási mamutintézményeket csak azért is meg kellett menteni. Mert a „mieink”. Azok nem voltak és soha nem is lesznek a mieink. Ez sajnos rémes valósággá vált 2010 után és a „mieink” a Magyar Szó, a Hét Nap és a pártpolyában született Pannon RTV egy párt, sőt egy ember pártpropagandájává vált. Hát ezért kellett őket megmenti annak idején. Sorsukat megérdemlik. De szóljak egy jó szót az Újvidéki TV-ről is, hiszen ebben az egykori anyaegyesületemben manapság még fel lehet fedezni a pártatlanságra törekvést. Kemény közegben mozognak, leskelődnek a Párt katonái, de érdemes próbálkozni. Már csak a szakmai lelkiismeret miatt is.
Apropó, állami, méghozzá kisebbségi állami sajtó. Budapesten 1993 nyarán mutatkoztak be a határon túli magyar nyelvű lapok. Az égvilágon senki sem volt rájuk kíváncsi. Nehogy azt higgye valaki, hogy az anyaországban akkor vagy manapság tombolnak az örömtől, amikor meglátnak egy „trianoni” lapot, és kapkodják egymás kezéből. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy a határok igenis léteznek, és hatásuk, évtizedekben mérve, óriási. Sajnos.
A másik próféciám már nem teljesült be. Ezt írtam 1993 augusztusában, amikor Münchenbe költöztem, hogy a Szabad Európa Rádió központjában dolgozzam:
Söpörjünk azonban a mi házunk előtt, ott is összegyűlt a gaz. Amikor azt kérdezik tőlem, mi lesz a Naplóval, akkor a kérdező bizonyára nincs tisztában azzal, miként készül immár több mint három éve a Napló. Állandó anyagi bizonytalanság közepette. És ha nincs pénz, akkor nincs kihez fordulni. Senki meg nem sajnál bennünket. Egyébként Isten mentsen meg a sajnálattól. Nem abból akarunk európai szintű újságot csinálni. Azzal csak önmarcangoló, bezárkózott kisebbségi lapot lehet produkálni. A Napló soha nem készült annak. Éppen ezért, azt hiszem, tévedés volt a minap beállni a koldusopera kórusába Budapesten. A Napló eddig is és létezése végéig továbbra is bármilyen segélyt megad az anyaországi sajtónak. A hamis odaadás minden jele nélkül.
Nem így alakult. München már nagy távolságban volt és a legnagyobb bánatomra az én európai szintű álomnaplóm igenis a kilencvenes évek közepére egy önmarcangoló, bezárkózott kisebbségi lappá vált. Útjaink talán sorsszerűen kezdtek távolodni egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése