Kell-e mondani, a hazai sportközgazdászok is a sportot övező hazug világ részei. Azt hirdetik, hogy olimpiát rendezni kifizetődő üzleti vállalkozás, holott tudják, hogy azok egy-két kivétellel mind veszteségesek voltak. Ezért is pályázik rá egyre kevesebb ország, ugyanakkor a mi miniszterelnökünk épp erre vágyik mindennél jobban. Határozott célja van a világverseny-rendezések hajszolásával: hasznosság, értelmes befektetések látszatát kelteni, egyúttal elterelni a figyelmet az ország gyors hanyatlásáról. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogy egy olyan ország költ eurómilliárdokat olimpiára, amelynek nemzeti jövedelméből ez könnyen finanszírozható, vagy ahol a tanárok béremelésére sincs elég pénz, maga az ország pedig épp a négy égtáj felé van szétrohadóban. Nincs egyszerű megoldás. Amíg ez az ember hatalmon van, nemhogy jó életre nincs esélyünk, de csupán jobbra sincs. Radikális változás nélkül a jövőbeli sportsikereink is csak a nyomorúságainkat mélyítik majd tovább. Bruck András:
A friss éremtáblázat kitűnő történetmesélő, de az most is el fog maradni, a rezsim a legkisebb őszinteséget sem engedheti meg magának. Mint mindent, a sportot is hazugságok sűrű hálója szövi körbe. Morális ingovány. Márpedig az igazmondás legalább minimuma nélkül nincs működőképes társadalom. E téren szerzett mindennapos tapasztalatainkat a párizsi olimpia 19 magyar érme sem cáfolja meg. Átlagos magyar éremtermés – iszonyatosan sok pénzért. A pontos összeget homály fedi, de az biztos, hogy amennyit sportra a kormány, jobban mondva egyetlen ember kivesz a zsebünkből, azt másra, nemzeti felemelkedésre is fordíthatná, ha ezt a gondolatot egyáltalán ismerné.
Nincs magyar, aki ne tudná, hogy Ausztria hozzánk képest nem egy másik ország, hanem egy másik planéta, az élet minden területén messze előttünk jár. Kivéve a párizsi érmek számát: az ő eredményük csupán két arany, három bronz és szerény 36. hely. Magyar szemmel a sógorok szánalmas kriplik. Persze a sikert ők másban mérik, én pedig boldogan elcserélném az országot és a lakosságot kifosztó magyar rendszert az ő emberközpontú demokráciájukra.
De a dúsgazdag Norvégia, Dánia, Svájc is jócskán mögöttünk végzett. Svédország is. Miként a 35 éve velünk nagyjából egy szintről indult Csehország és Lengyelország is csak az érmek számában marad el tőlünk, abban jócskán, viszont az élet minőségében előttünk járnak. Nem beszélve a Real Madrid meg a Barcelona otthonáról, Nadal és Alcaraz hazájáról, Spanyolországról, ahol a kormány szintén nem az érmek számát tekinti a haladás motorjának.
A tisztességes kormányok mindenhol az egész nép jólétére költenek, nem csak néhány privilegizált csoportra, köztük néhány száz élsportolóra. A mi versenyzőinknek is pontos helyük, szerepük van a miniszterelnök terveiben. Nem véletlenül a sportba önti számolatlanul a milliárdokat, és nem iskolákba, kutatóintézetekbe, a tudás különféle forrásaiba. Mert, amit a sportolók tudnak nyújtani, az csupán „üres kalória”, amivel nem gyengítik, hanem erősítik autokráciáját. A 19 érem valójában az ő nyakában lóg, a sportsikereket a társadalom ma sokkal inkább tulajdonítja neki, mint annak idején Kádárnak. Az élet tragikus iróniája, hogy amit egy sportoló hosszú évek emberfeletti munkájával esetleg elér, annak legfőbb haszonélvezője a diktátor.
Vajon mi lenne az eredménye egy népszavazásnak arról, hogy mit szeretnének inkább a magyarok: még több kajak-kenu érmet, vagy osztrák, svéd minőségű kórházakat, vasutat, iskolát? Az ugyan számunkra tényleg irreális, de legalább a cseh és lengyel minőség elérhető lenne. Vagy tévedek, és ha 30 aranyérmet szereztünk volna, akkor hajlandók lennénk még a jelenleginél is rosszabbul élni, még több hazugságot, megaláztatást elviselni?
A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke szerint mi „százszor jobb olimpiát tudnánk csinálni”. Ez csak a tőlük megszokott átlátszó manipuláció volt, de van benne logika. A rezsim máig nem emésztette meg, hogy Budapest helyett Párizs lett a versenyek helyszíne, az elnök szavai pedig kristálytiszta példáját adták a rendszer pszichológiai alapmodelljének: minden pofont vereségként élnek meg és mindent győzelemnek hazudnak. Számukra minden mondat annak a harcnak a része, amit a kifosztott nemzet feletti uralmukat biztosító autokrácia túléléséért vívnak.
Kell-e mondani, a hazai sportközgazdászok is a sportot övező hazug világ részei. Azt hirdetik, hogy olimpiát rendezni kifizetődő üzleti vállalkozás, holott tudják, hogy azok egy-két kivétellel mind veszteségesek voltak. Ezért is pályázik rá egyre kevesebb ország, ugyanakkor a mi miniszterelnökünk épp erre vágyik mindennél jobban. Határozott célja van a világverseny-rendezések hajszolásával: hasznosság, értelmes befektetések látszatát kelteni, egyúttal elterelni a figyelmet az ország gyors hanyatlásáról. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogy egy olyan ország költ eurómilliárdokat olimpiára, amelynek nemzeti jövedelméből ez könnyen finanszírozható, vagy ahol a tanárok béremelésére sincs elég pénz, maga az ország pedig épp a négy égtáj felé van szétrohadóban.
Nincs egyszerű megoldás. Amíg ez az ember hatalmon van, nemhogy jó életre nincs esélyünk, de csupán jobbra sincs. Radikális változás nélkül a jövőbeli sportsikereink is csak a nyomorúságainkat mélyítik majd tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése