Az 1944-45-ös vérengzések idején 180 embert végeztek ki és ástak el ott a szemtanúk szerint. A Szenttamás.rs portálon jelent meg a hír, hogy két héttel ezelőtt megkezdődött Szenttamáson egy úgynevezett “retail park” építése és a piactér teljes körű felújítása. A hírnek örülhetnének is a helyiek, s egyesek biztosan örülnek is, de a történelmet kicsit jobban ismerőknek azonban feltűnt, hogy ezen a helyszínen a múltban szörnyű tragédiák történtek, amelyekkel a mai napig nem néztünk szembe. 1944 őszén ugyanis 180 embert gyilkoltak ott meg és löktek tömegsírba.
„1944 ködös, hideg őszén a félelem volt az úr a mi vidékünkön. Olyannyira a csontjainkig hatolt, hogy máig érezzük. Évtizedekig még családon belül sem mertünk a témáról beszélni. Virágot sem mertünk…” – így kezdődött Kiss Csaba beszéde 2016. november 2-án az 1944-45-ös ártatlan áldozatok emlékére rendezett megemlékezésen a szenttamási katolikus temetőben. Ez a tudósítás, és a helyi Ćorić Đuka őszinte vallomásáról készült cikk is megjelent akkor a Családi Kör hetilapban, s ma is elérhető a Szenttamás.rs honlapon, de átvette 2019 januárjában a Magyar Szó napilap is, amely további magyarázatokat is fűzött hozzá.
Egy volt partizán nem tudott tovább hallgatni. Pintér József Szennyes diadal című könyvének bemutatója (2015. március 27-e) óta a 44-45-ös eseményekkel kapcsolatban 2019-ig nem hallott a közvélemény újabb információkat a borzalmakról.
Akkor azonban napvilágot látott egy vallomás, egy szemtanú visszaemlékezése. Ez a szemtanú Ćorić Đuka szenttamási lakos, aki halála előtt elmesélte az átélt szörnyűségeket Milan Stijačić mikrofonjába, hogy megkönnyítse lelkét a tehertől. Ćorić Đuka, akit mindenki csak Đuró bácsiként ismert, azóta elhunyt, vallomása pedig megjelent honlapon, melyet Milan Stijačić szerkesztett, de ma már nem található meg a világhálón. (De tudjuk, hogy az internet nem felejt, a bugyraiban minden megvan.)
A szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le, ez jelent meg akkor a helyi lapokban és a magyar sajtóban is.
„Mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak”
– A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket
– kezdte Đuro a történetet akkor. A megjelent szöveg annyira megrázó, főleg annak tudatában, hogy a borzalmak helyén most Pepco, Sinsay és vegyeskereskedés nyílna, hogy érdemesnek tartjuk azt tovább is idézni:
– Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak és megparancsolták: „Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!” Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat. Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: „Ne tedd, elvtárs, én a tiétek vagyok!” Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: „Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.” Ekkor elsírtam magam annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: „Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.”
Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18-nál. Kérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: „Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?” Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől csak annyit suttogott: „Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!” Még az éjjel megölték.
„Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett”
Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő, azért is, mert valakinek kellett valaki háza, mesélte akkor tovább Đuro. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett. Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig. Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért.
„A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban”
„Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam. Azt mondtam, hogy még több „gömböst” kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír. Az áldozatok hozzátartozóinak és a hóhérjaik agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak és a házaink közelében alusszák örök álmukat betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség”, mesélte 2019-ben az egykori partizán.
Milan Stijačić akkor riportját azzal fejezte, hogy Đurónak nem volt bátorsága „kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. „Nem tudok gázolni rajtuk!”, csak ennyit mondott.
A csontokat most szállíthatták el, titokban?
Meg nem erősített helyi információk szerint három különálló (két nagyobb és egy kisebb) tömegsírt találtak a piactéren. Az IDEA áruház és a piac között lévő területen. Úgy tudjuk, hogy a sírokról szóló híreket eltussolták, a csontokat a földdel és a feltört betondarabokkal együtt ismeretlen helyre szállították. A többi tömegsír valószínűleg a pár évvel ezelőtt épült, és zúzottkővel beszórt parkolóhely alatt lehetett, állítólag innen is elhordták annak idején a maradványokat.
Végignézik-e az illetékesek, hogy meggyalázzák az őseinket?
A szenttamási történésekről vajon értesült-e a magyar–szerb történész vegyesbizottság?
Kapcsolódó cikk
Hogyan fér ez bele a tömeg- és hadisírok védelmével összefüggő nemzetközi jogszabályokba, valamint a magyar és a szerb állam között érvényben lévő, a hadisírok gondozását előíró egyezménybe?
Vajon hány tömegsír semmisült már meg?
Mit tesz a Magyar Nemzeti Tanács?
Felemeli-e a szavát a Vajdasági Magyar Szövetség?
Kéri-e, hogy a szemtanúk elmondása szerint ott lévő tömegsírt tárják fel, a maradványokat méltó körülmények között temessék el?
Készen állunk-e arra, pontosan nyolcvan évvel a borzalmak után, hogy szembenézzünk a múltunkkal? Hisz, ahogyan a jól ismert idézet is mondja: „Amelyik nép elfelejti a történelmét, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”
https://balk.hu/2024/08/02/tomegsirra-bevasarlokozpont-vajdasag-szenttamas/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése