A huszonnegyedik(?)

(Das Diktat)

Az elmúlt héten hozta a várva várt, langyos áprilisi szél a habkönnyű, friss örömhírt:  a Vajdasági Magyar Szövetség megnyitotta a sorrendben huszonharmadik kihelyezett párthelyiségét. Nem is akárhol, nem is akármilyen Isten háta mögötti településen, hanem egyenesen Szerbia fővárosában, Belgrádban. (Ha már durranás, akkor legyen hatalmas!)

Az „avatóünnepség“ apropóján a legbefolyásosabb vajdasági magyar vezérpárt pártvezére – a tőle megszokott határozottsággal – kijelentette, hogy amennyiben e fontos esemény kapcsán bírálatok fogalmazódnak meg, azokat csakis az irigység, vagy pedig a helyzet, a körülmények hiányos ismerete fogja diktálni. Tudomásom szerint mindeddig nem diktált sem a citromsárga irigység, sem pedig a pironkodásra késztető tájékozatlanság még egyetlenegy enyhe fejcsóválást sem. Valamiféle vitriolos kritikáról pedig jobb nem is álmodozni! Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt még nem történt ilyesmi. (Üres fejünkben nehezen támad visszhang – mondanám, ha gonoszkodni akarnék. Merthogy teljes a csend és a nyugalom. Aki hallgat, az szép marad.  Ilyen szempontból tehát nem érheti szó a házunk („a sajtóházunk”) elejét.) S ez – azt kell, mondjam – teljességgel érthető. Mert ha a végletekig lecsupaszítjuk ezt a látványosan felhabosított történetet, oda lyukadunk ki, hogy: voltaképpen mi eredendően rosszat, kivetnivalót lehet találni abban, hogy a VMSZ most egy kicsikét terebélyesedni látszik? (A botanika nyelvén szólva: az eltelt másfél év alatt egy gyökérhajtást fejlesztett.) És teszi ezt a szaporodást a maga módján, az általa felvállalt paletta-színesítési koncepció és pártideológia mentén haladva.  Még csak azt sem lehet a szemére vetni, hogy verbuváláskor, tagtoborzáskor a frissen érkező belépőktől legalább azt a minimumot megköveteli, hogy vagy értsék, vagy beszéljék a magyar nyelvet, s hogy esetleg még magyar nemzetiségűek is legyenek. Merthogy ilyen kitételt a mi magyar politikai pártunk nem szab. Tanítanivaló példa volt erre a legdélebbi VMSZ-pártsejt elnökének, Nebojša Marjanović úrnak az ünnepi beszéde, amelyet ékes szerb nyelven mondott el. Meglehet, hogy e tekintetben a mi délvidéki politikusaink magától az anyaországtól lesik el a követendő alapmintát, amely – mint arra számtalan döbbenetes történet rávilágított a közelmúltban –, szintén nem kéri számon (minden egyes esetben) az újdonsült állampolgárain a magyar nyelv elégséges ismeretét.

Persze nem kis naivitásra vallana, ha csupáncsak a szemünknek hinnénk, és azt hinnénk, hogy a mi VMSZ-ünk kizárólag csak létszámnövelési szándékkal hozta létre a huszonharmadik pártirodáját (és éppen ott lenn, délen). Nyilván sokkal több ismeretlen van még ebben a matematikai egyenletben a fürkésző szemek elől elrejtve, mint azt első ránézésre gondolnánk. Túl ezen a szépen vasalt pártelnöki mondókán: „A VMSZ-nek van egy határozott ambíciója, hogy a belgrádi és a szerbiai politikai színtéren fontos szereplő legyen.” (De előbb-utóbb kibújik szög a zsákból, egy napon ez is majd napvilágra kerül.)

Annyit már most is megállapíthatunk, hogy a frissen besorakozó vadonatúj párttagok létszáma távolról sem olyan sokatmondó, hogy velük „háború esetén legalább egy-két csatát meg lehetne nyerni”, inkább csak szimbolikus jelentőségű. Sorsfordító, igaz magyar ügyeink rendezgetése tekintetében nem oszt, nem szoroz. Tehát nem a létszámduzzasztás generál(hat)ta a „belgrádi magyar hadműveletet”. Hanem valami egészen más.

Ha viszont egyszerűen csak erdőbe tévedt a fantáziám, és nincsen e tagbővítés hátterében semmiféle súlyosabb politikai érv- és elvárásrendszer), akkor a majdnem ötven párttagot számláló nemzetiségi szempontból (gondolom) meglehetősen vegyes, vagy inkább felemás (magyar-szerb) nándorfehérvári különítménynek valószínűleg csak egyfajta statiszta-, azaz kirakatszerepet szántak. (Amit látunk, az látvány, amit hallunk, az halvány.) Különös tekintettel a nem magyar nemzetiségűekre. A tömény öntömjénezésen és a fényesítő „szidolozáson” túl, valami olyasminek az erősítését, hogy: az az igazi, vérbeli magyar párt, amely(ik)et még az államalkotó nemzet honfiai és honleányai is a magukénak mondhatják.  Amely(ik)ben még a szerbek is teljességgel otthon érzik magukat. Az meg, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség már elég régen nem etnikailag vegytiszta magyar párt, hanem vegyes, két- vagy többszínű, multikulturális, az csak jót tesz a renoméjának és emeli az ázsióját. Mármint a pártvezetés sommás megítélése szerint. Ez esetben ugyanis nem érvényes az, amit a pártoskodó/sárdobáló délvidéki magyarok szoktak gyakorta egymás fejéhez vágni. Most nincsen szó a híres kettős mérce alkalmazásáról. Nevezetesen: aki magyar ember létére nem magyar párthoz dörgölőzik és választáskor nem magyar pártra szavaz, az igenis nemzetáruló. Na, de most: aki (fél)szerb létére betagosodik egy vajdasági magyar pártba, az tulajdonképpen micsoda? Pápább a pápánál? Az nem nemzetáruló? Az nem árulja el, nem tagadja meg a saját fajtáját? Az simán csak magyar szimpatizáns? És az nekünk jó? Csak mert nagy a szívünk, s mert elférnek benne az árulók is?

De térjünk vissza a fentebb emlegetett, a puszta irigység diktálta kritikához! Elnök urunk alighanem a fején koppintotta a szöget. Ugyanis aki ebben a belgrádi látvány-pártirodában hibát keres és talál, az színigaz, hogy csak kötekedni akar. Egészen pontosan: az a csúnya emberi tulajdonság beszél belőle (méghozzá kristálytiszta hangon), amelyet egyszerűen csak irigységnek szoktunk nevezni.

Én nem is titkolom, hogy egy cseppet irigy vagyok azokra a messzi fővárosiakra. Úgyhogy az irigység diktáltatja velem a kötekedést. Amint azt a pártvezér megjövendölte, úgy lett. (Mentségemre szolgáljon, nem a vadonatúj iroda Márai-fordításköteteit irigylem. A sors megadta nekünk azt a kiváltságot, hogy a Mestert eredetiben olvashatjuk. S még a mi világvégi könyvtáracskánkban is akad 4- 5 Márai-könyv.) Más miatt vagyok irigykedő. Az ottani 2500 magyarnak ugyanis mostanra már van saját bejáratú VMSZ irodahelyisége és állandó, fizetett munkahellyel rendelkező irodavezető ügyintézője, az én majd háromszor ennyi lelket számláló szülőfalumnak pedig még mindig nincsen. Dacára annak, hogy a párt helyi elnöke már évek óta kéri/kérleli a felső (Szabadka városi) vezetést, hogy ebben az észak-bácskai kis magyar gettóban, Csantavéren is nyissanak egy hasonló hivatalt. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Általában azt a választ kapta, hogy: „Nem lehet. Nincsen rá pénz.” (Módfelett érdekes: a belgrádi működtetésére van.) Hogy nem unatkozna nálunk sem órabérben az iroda alkalmazottja, arra akár mérget is vehetnének a szabadkai üvegpalotában. A falubeliek ugyanis ellátnák őt időszerű teendőkkel bőven. Csak győzze a temérdek munkát!

Igaz (és én ezt nem is rejtem a véka alá), a mintegy l40 regisztrált falusi párttag között egyetlenegy szerb sincs. Ezek magyarok. Mind egy szálig. Tősgyökeres csantavériek. Olyannyira nem szerbek, hogy még a kötelező államnyelvet is leginkább csak döcögve, dadogva beszélik. Sőt még azt a gyalázatosan keveset is majd a nyelvüket törve: „szőlősori tájszólással meg csingágósi hanglejtéssel”. Ámdeviszontellenben: nemcsak a dicső Belgrádban, hanem minálunk is élnek olyanok, akik történetesen az államalkotó nemzet képviselői. Akik nem magyarok. Egyáltalán nem magyarok. Vagy csak félig. Térdig. Derékig. Így most arra gondolok, hogy talán számunkra sincs még minden remény veszve! Csak most az egyszer segíts nekünk, te világhírű magyar ármánykodás és cselszövés! Ha ugyanis valamilyen fondorlattal sikerülne néhányukat rávennünk arra, hogy tagosodjanak be a VMSZ helyi (itteni) szervezetébe, akkor talán a mi falunkban is végre megnyílhatna a párt hőn áhított irodája.

Ez lehetne a sorban a huszonnegyedik.

Vajon, lesz-e?

Szabó Angéla