A
magyarok rendjelkórsága
Vicei Károly irodalmár, a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként a
hét elején az anyaországban állami kitüntetésben részesült, Magyar Ezüst
Érdemkeresztet kapott. Ennek ürügyén kerestem fel azzal a kéréssel, hogy
beszélgessünk egy jót a múltról, mert a mostani fiatalok nem ismerik az
életútját, a történetét, nem tudják, hogy miért fogták többször is perbe, miért
ült két évet börtönben, miért volt két évtizeden át munkanélküli, miért nem
kaphatott a végzettségének megfelelő magyartanári állást, miért nem válthatott tíz
évig útlevelet, miért ítélték hallgatásra, miért nem jelenhettek meg itthon
írásai, könyvei…
Fotó:
Miniszterelnökség
Aki épp csak
felületesen ismeri, könnyen azt gondolhatja, Vicei Károly egy olyan ember, aki
világéletében mindig kereste a bajt – és időnként meg is találta. Az ugyancsak
börtönviselt „temerini fiúk” esetével kapcsolatban állapította meg egyikük 88
éves nagymamája: ha az esti csavargás meg italozás helyett templomba jártak volna,
ez nem történt volna meg velük. Helyes, szimpatikus érvelés,
ámdeviszontellenben a zentai író/magyartanár esetében mégsem jelenthetjük ki
azt, hogy jobban tette volna, ha nagy ívben elkerüli nem csak a szülővárosa
művelődési házát, hanem még az újvidéki Forum-házat is, mert akkor az írásait
is másvalami ihlette/szülte volna, nem a peres eljárások, nem a börtönélet, nem
a színpadalapítás, nem a lázadás, nem az ellenzékiség és nem is a mellőzöttség.
Bár több alkalommal is mocskos módon elbánt vele a politika, nem fűti
bosszúvágy, nem követel elégtételt, a gyűlölködésnek a legparányibb atomját sem
fedeztem fel benne. Hetvenöt éves, higgadt, szelíd, derűs és temérdek még a
terve, a megírnivalója.
Mindössze kétszer
találkoztam vele, akkor is véletlenül: először a csantavéri kirakodóvásárban,
ahol az azóta már jobb életre szenderült országos cimborájával, az általa
legkiválóbb délvidéki magyar költőnek tartott Gulyás Jóskával használt könyveket,
újságokat árult, és egy piros színű tompa faceruzával Harmath Dávid aláírással
firkantott is pár sort az ajándékba adott lap címoldalára, másodízben pedig
Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, amikor a másik örökbaráthoz, Tari
Pistához toppant be, gondolom, alkotásról meg kamasz lányokról sutyorogni.
Most az volt
hozzá a legelső kérdésem, hogy miért vette át a kitüntetést, miért nem
utasította vissza. Ezzel a jócskán megkésett megtiszteltetéssel – amit csak 75
éves korában érdemelt ki – most aztán minden bűnünket, vétkünket jóvátettük?
Minden rögöt elgereblyéztünk? Fátylat hajítunk a múltra, és kezdünk egy új
lapot, új sorral, nagybetűvel? Morfondírozhatott volna ekképpen is: eddig is
itt voltam, tudtatok rólam, húsz éven át hányódtam-vetődtem, ha ki akartatok
tüntetni, lett volna rá időtök is, alkalmatok is bőven – egy kis pénzecskével
járó díj az ínséges időkben még az anyagi helyzetemen is lendített volna – ne
akarjatok vénségemre kiplecsnizni, most már ne adományozzatok semmit, nem kell,
adjátok másnak, úgyis sokan lesik, várják – enélkül is tudom, hogy mennyit
érek…
Úgy
gondolom, talán ez le(hete)tt volna egy igazi, örök ellenzékihez illő
magatartás…
Vicei
Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy a kitüntetést visszautasítsa. Fogalma
sem volt róla, kinek juthatott éppen ő az eszébe, ki javasolta, ki volt a felterjesztő.
De tulajdonképpen édesmindegy, túlságosan nem is érdekli.
– Nem
sértődik meg – kérdeztem –, ha elmondom, hogy milyen „hasonlat” jutott eszembe,
amikor a hírről értesültem? Akkor jó. Úgy viselkedik az ember, hogyha ott
tapintják, ahol a hiúság rejtőzködik benne, hogyha a gyengéjét gyengéden
megcirógatják, mint a kiskutya, amikor a hasát vakargatják: összehugyozza
magát. Ha ütik-verik, azt valahogy csak kibírja, de ha a hatalom teszi neki a
szépet, akkor képtelen ellenállni, olyankor ellágyul.
Nem
sértődött meg. Na, de mi ez ahhoz képest, amit a legkedvesebb magyar írója,
Krúdy Gyula fogalmazott meg a magyar ember rendjelkórságáról! És éppen a friss
ezüstkeresztes Vicei Károly hívta fel rá a figyelmemet. Olyan zseniális szöveg,
hogy tanítani kellene. Részlet a Jegyzet
Tisza gróf rendjeleihez című írásból:
A vidéki úriházak arcképalbumában még
láthatók a zekszeres vagy Ferenc József-szakállas, magyar ruhás férfiak, akik
meghatott, szinte lelkészi ábrázattal állottak a fotográfus csöve elé, amikor
először tűzték mellükre a rendjelet, amelyet kortesfogásért vagy pénzért,
negyven-ötven esztendei közszolgálatért vagy hű kormánypártiságért kaptak a
megyei főispán előterjesztésére.
Milyen áhítatosan állonganak,
kezükben bársonytokos karddal, kucsmával, megberetválkozva simán, pomádéval
megfésülten, mellükön a király rendjelével, néha csak egy koronás arany
érdemkereszttel, máskor a Ferenc József-rend jelvényével. Határozottan
"jól festettek" ezek a parókás vének a régi arcképalbumokban, megyei
gyűlésen, esküvőn vagy a ravatalon. A Dumas-regénybeli szikár öregúr a
becsületrend piros gombjával nem lehetett büszkébb nemes kitüntetésére, amelyet
talán valamely gyarmati háborúban szerzett, mint ezek a vidéki rendjelesek,
akik bizonyosan a hálóingükön is viselték a rendjel kicsinyített példányát,
holott mindenki tudta a városban, hogy egyéb érdemük nem volt, mint egy
erőszakos követválasztás, midőn elnöki joguknál fogva a halottak szavazatát is
elfogadták. Kivételt alkottak azok a szegény öreg tanítók, akik ezüstkeresztecskét
kaptak jutalmul, miután negyven-ötven esztendeig szívták az iskola porát,
hektikát köhögtek, és az öreg kabát helyett végre új ruhát varrattak a
szabóval, amelyre az érdemkeresztet elhelyezhették. A tanfelügyelő rendesen
királyi tanácsos lett, Lipót-érdemrendet kapott a kúriai bíró, udvari
tanácsosságot a gazdag tőzsér. A királyi kitüntetés oly megszokott előléptetés
volt a civil társadalomban, amint a katonai pályán természetszerű volt, hogy a
főhadnagyból idővel százados lesz. Csak azok elégedetlenkedtek a rendjelek
miatt, akik még egy kotillionordót sem kaptak életükben. Csak a vagabundok
maradnak meg soványnak életük végéig, rendes ember hasat ereszt. Az állatok
között is a kandúr az egyetlen, amely mindig egyedül jár, a juhok a pásztor
felügyeletét óhajtják, és csengőt szerelnek a nyakukba. A polgári társadalom -
utóvégre ez a világunk - szívesebben köszön azoknak az embereknek, akiknek
fénylő rendjel van a kabátjukon (még ha mindenki tudja a városkában a rendjel
eredetét), mint azoknak, akik egy poros, szürke, szétmállott ruhában öregedtek
meg a társadalom nyakán, és többé reményük sincs már arra, hogy ismét divatba
jöjjenek. Az öreg ember rendjele - és többnyire bizonyos koros állapotot
igényelt a vidékre küldött kitüntetés - bizonyos megfiatalodást, mondhatnánk,
újjászületést jelent a halálosan elkopott öreg tanítóknál, berozsdásodott
tanfelügyelőknél, mogorva hivatali főnököknél. De még a zárdák kegyes
fejedelemasszonyai is hosszasabban álltak tükrük előtt, ha a királyné
kegyessége imazsámolyukig ért. Csak a lumpok és elzüllött kisvárosi nagyságok
kiáltoznak a kocsmákban, midőn X. vagy Y. neve megjelenik a hivatalos lapban;
míg a rendjeles férfiú újabb fogadalmat tesz, hogy ezentúl még kevésbé
mutatkozik a csárdában, szalonkabátban folytatja életét, és postáján évekig
gyönyörködik új címében... Ismertem egy költőt, aki még azt is a névjegyére
nyomatta, hogy: a Petőfi Társaság tagja.
Magyarországon az öreg Tisza Kálmán
idejében mutatta meg a középosztály, hogy milyen bolondja a rangnak, a
rendjelnek. Ordó azelőtt Bécs levegőjében hervadozó magyar mágnásoknak és
háborút viselt katonáknak a mellén mutatkozott. A táblabíráknak, ügyvédeknek,
tanároknak nemigen jutott eszükbe, hogy munkásságukért az önmegelégedésen kívül
egyéb jutalomra is számíthatnak. Még Deák Ferenc is csak a nemzet háláját várta
koszorúnak. A magyar polgári osztály pedig kiegyezett abban, hogy egy gróf néha
kezet fogott vele. Ocskay generális nyakban viselhető császári aranylánca,
amelyet az árulásért kapott, iskolai tanítás volt. Rendjeles nagyurakat nem is
igen vették igazi hazafinak. A mindennapi keserves magyarnak eszébe sem jutott,
hogy Bécsből várja a boldogságot.
Tisza Kálmán ébresztette fel a
magyarokban a rendjelek utáni áhítozást, mert a bihari nemes igen jól ismerte
nemzetét, tudott a magyarok végtelen gyöngeségéről, hiúságáról és lojális
áhítatáról. A királyi tanácsosok az ő idejében szaporodnak el, rendjelek
kerülnek kereskedők, fiskálisok, alispánok mellére. Mindegyik ordó, amely a
Tisza kezén át gurul Magyarországba, egy újabb oszlopot jelent az egykori
szabadelvű pártnak. Elvek, meggyőződések, hitvallások kerülnek szegre, ha egy kis
keresztre mutatkozik kilátás. A forradalmi vértanúk fiai nemegyszer végképpen
beadják a derekukat egy bécsi simogatásra. Nyakas kurucok átszöknek az ellenfél
táborába, midőn lovagkereszttel csalogatják őket.
A kutyabőr pénzért kapható ez időben.
A választások rengeteg összeget emésztenek fel; legendákban élnek manapság az
egykori követválasztások, mikor szekérszámra küldik le a bankót az
adóhivatalhoz. Mondják, hogy ötven- vagy százezer pengőért magyar nemes
lehetett, akinek ez volt a vágyódása. Negyedmillióért báróságot vásároltak sok
mai bárói családok megalapítói. Ára van az udvari tanácsosságnak, liferánsi
címnek, a "tiszteletbeli" állásoknak. A pártkassza ette a pénzt. És a
magyarok még inkább szomjúhoznak a különböző címek után. Régi politikusok hagyományai
szerint az asszonyok mohóbbak voltak a férfiaknál. A hiúság országa
Magyarország, ahol mindenki eladó egy fénylő ordóért. Becsületben megvénült,
elhízott és nyugodt lelkiismeretes férfiak megtántorodnak életük vége felé egy
üres címért. A meggazdagodott nagyvállalkozók csaknem az eszeveszettek módjára
hajszolják a királytól eredő kitüntetést, midőn pedig már a csehországi fürdők
sem tudnak segíteni az emésztésükön. A legegyszerűbb polgár is tisztában van a
különböző rendjelek heraldikájával és egyéb jelentőségével. A Ferenc
József-rend lovagjai a nyolcvanas években arról leveleznek egymással, hogy nem
kellene-e valamely hivatalos díszöltönyt viselni vasárnaponkint, mint az
osztrák államhivatalnokok? Csak a hátramaradottak aggódnak, hogy mi történik a
rendjellel a halálozás után. Ügyes szélhámosok és komoly ügynökök settenkednek
a gazdag emberek körül, vajon mit lehetne eladni a pénzzel jóllakott kufárnak
vagy bankárnak.
Így volt ez, míg a középosztályban
lassankint mindenki hozzájutott a maga kitüntetéséhez. Egyetlen marad a
történetben Justh Gyula, aki lemond az excellenciás titulusról.
Napjainkban,
midőn a rendjelek fénylő csillagai, a tölgyfalombos kitüntetések Bécsből,
Berlinből, Szófiából, valamint Konstantinápolyból egyenesen a csataterekre
veszik útjukat, az otthon maradott polgári társadalom már két esztendeje
számítgatja magában, hogy ki milyen rendjelet kap a jutalomkiosztás, a béke
napján. Vannak csalhatatlan tudósok, akik mindenkinek pontosan megmondják, hogy
milyen fokú kitüntetésre lehet igénye a háborúban elkövetett tevékenységéért,
ugyancsak a börtönben töltendő éveket is ki lehet számítani. A polgári
társadalom - a "hinterlandban" - e különös esztendőkben csaknem két
részre oszlott. A társadalom egyik felét apránkint bezárják, a másik felét majd
a mártírok koszorújával ékesítik.
És talán
sohasem álmodtak még Magyarországon annyit a rendjelekkel, mint 1917
januárjában, midőn új király lépett a trónra. Körülbelül úgy tűnik fel a
helyzet, hogy csaknem mindenkinek van valamely álma, amely ordó alakjában
megvalósulhat. A legkisebb embertől a legnagyobbakig igényt jelentenek be a
sorsnál, főispánnál, miniszterelnöknél a kitüntetéshez, amely nézetük szerint
őket megilleti. Kiderül, hogy mindenki vár valamit azon skála szerint, amelyet
még a meghalt Ferenc József életében megtanultak a hivatalokban, irodákban,
fantáziákban.
Miért ez a
mohó várakozás, amely az emberek lelkét eltölti? Az éhség és uzsora éveiben
mennyiben lehet vigasztaló kincs egy kis vagy nagy rendjel? Mit pótolhat egy
kereszt a mellen az átszenvedett fájdalmakért, veszteségekért, nélkülözésekért?
Magyarországon
Ferenc József halála óta egyebet sem kombinálnak a hazafiak, hogy IV. Károly
milyen kitüntetést akaszt a kabátjukra. A hivatalos lapot sohasem forgatták
annyit, és a rendjelesőt a gyermekek karácsonyi reménységével várják szerte az
országban. Papok és tanárok, végrehajtók és alispánok, biztosok és
polgármesterek pontosan megálmodták már a keresztet vagy medáliát, amely útban
van. Még egy-két nap, és már közli a hivatalos lap a listát. Csak meg ne haljon
addig senki az országban.
SZABÓ Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése