Börtönélet
Vicei
Károly azt írja a Délvidéki
Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom
hónapi vizsgálati fogság után Vukovics
Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a
betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a
két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat
hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek
neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket
arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek
kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el
akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra.
(Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt
utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán,
Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”
Vicei Károly
Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.
Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.
– Tíz esztendőn át
szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy
letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam
csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve,
immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni
Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi
tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra
sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt,
hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a
fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is,
melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a
tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át
tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a
vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már
bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára
kiengedtek.
Kiderült-e,
hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében?
– A titói szerb nacionalizmus.
Azt
is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki
volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a
lavinát?
– Nem
foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a
háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon
József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki
más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.
Tagja
volt Ön a kommunista pártnak?
– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.
Térjünk
vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen
volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett
„bűneiért”?
– Rózsa
Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog
elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy
fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más
módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés,
amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással
fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor
meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.
Látogatót
mikor fogadhatott először?
– Az első száz napban szinte semmit nem
engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott
matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is
tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le
először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam –
és akkor jöhetett be hozzám először anyám.
Rajta
kívül meglátogatta-e még valaki?
– Nem, senki.
Milyen
cellatársakat rendeltek Ön mellé?
– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem,
számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel,
betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember,
hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk
nem zárnak börtönbe.
(Meg)tanul-e
az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?
Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet
szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt
lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint
tisztázódik a helyzet, kiengednek.
Másokat
nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját
magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak
jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi
éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’!
– olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden
kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus
rendet.”
SZABÓ
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése