Kórógy elestének 30. évfordulója ürügyén
– Olyan gazdag falu, mint Kórógy, és olyan összetartó nép, mint a kórógyi, nem volt a környéken. A kórógyi nép olyan volt, hogy amikor dolgozni kellett, dolgozott, amikor mulatni kellett, mulatott – mondta az egyik helybeli. A 90-es években kitört délszláv testvérháború azonban mindent megváltoztatott. Már a vérengzés kezdetekor, 1991. június 19-én támadás érte a kis magyar falut. Kórógy volt az első település a horvátországi harcokban, amelyet aknavetővel lőttek: négy gránátot kapott a szomszéd faluból. Akkor Silašról érkezett a támadás, de utána a másik szerb falu területéről, Palačáról is lőtték. Ha a Kórógytól 5 kilométerre lévő Szentlászlót ostromolták, akkor is gyakran Kórógyra hullott a gránáteső.
A helybeli Kel József szerint: Kórógy Árpád-kori település, 1100 éves magyar falu. Nagy múlttal rendelkezik, az első írásos említése 1290-ből való. A két szomszédos szerb falu lakói 1919–1925 között jöttek a kórógyi földekre, őseink földművelésre tanították őket, és az eltelt évtizedek alatt baráti és rokoni kapcsolatok is kialakultak közöttünk. Akkor kezdődött meg a bajunk velük, amikor 91-ben bejött ide a csőcselék…
A kórógyi református templom az 1950-es években
(Forrás: Kórógyi képek, Facebook)
A napokban emlékeztek meg Kórógy történelmének, az ősi magyar falu megszállásának 30. gyászos évfordulójáról. SOHA TÖBBÉ KÓRÓGY KÓRÓGYIAK NÉLKÜL! – olvasom a fogadalomtételnek is beillő mondatot az egyik közösségi oldalon. És persze, tudom ennek a kurta, ám kopogósan kemény ígéretnek az értelmét: arra utal, hogy a falu lakosságát 1991 nyarán, a megszállás kezdetekor (tehát még idejekorán) szerencsésen kimenekítették, magyarországi menekülttáborba költöztették, ahonnan csak a visszarendeződés után térhettek haza az otthonaikba – azok, akik azt hét hosszú éven át várt napot megélhették. Ép ésszel aligha lehetséges felfogni, hogy a falut hét évre kiüresítették, a lakói nélkül árválkodott, és az elnéptelenedett, az elárvult, a gránátok, puskagolyók nyomait őrző, sorsukra hagyott házak ugyanúgy várták vissza az egykori boldog gazdáikat.
Alighanem már halálom napjáig bennem marad az a torokszorító érzés, ami akkor tört elő belőlem és kerített a hatalmába, amikor – életemben először – a kórógyi templom leghátsó padjában ültem. Korábban is jártam már a faluban és a hozzá közeli Szentlászlón is, de az a két évvel ezelőtti varázslatos nap mindenben más volt. Totaliter aliter.
Ezen a nyáron megint lázasan készültem arra, hogy elmegyek. Átmegyek! – így mondtam magamban, és majd ugyanolyan szenvedéllyel kutatom a három évtizeddel ezelőtti szörnyűséges pusztítás megmaradt nyomait, mint ahogy azt a legelső háborús témájú cikkem megírásakor tettem. De ez a buta vírushelyzet, a maga kötelezőnek beállított vakcinájával, áthúzta a tervemet. Hiába készítgettem a lelkemet az újbóli találkozásra. Az én szép kis tervem fölött mind a két ország kegyetlen kényurainak, politikusainak is volt egy hatalmas és piszkos terve. Lélekben azért néha-néha – emelkedett pillanatokban – ott vagyok, lábujjhegyen besurranok a zöldre festett ajtón a templomba, és ott ülök a jobb oldalon, a leghátsó sorban. Ezt nem vehetik el tőlem.
A felújítás után
A távolság nem választja, nem szakítja el az embereket egymástól. Más módon keresem, tartom velük a kapcsolatot. Csak a mai délelőtt folyamán 13 kórógyi születésű, vagy most is a faluban élő embert kerestem meg, és beszélgettünk a rég letűnt időkről, az egykor volt boldog békevilágról, és arról a Jugoszláviának nevezett országról, amelyben születtünk, éltünk, és amely már 30 éve nem is létezik.
A múltidézés azonban nem mindig fájdalommentes, a háborúban szerezett lelki sérülések, a gyógyulófélben lévő sebek, sebhelyek még a leggyengédebb érintésre is érzékenyen reagálnak. Többen azt mondják, hogy köszönik az irántuk való bizalmat, de inkább ne háborgassuk a múltat. Nem kellemes feleleveníteni az átélt szörnyűségeket, borzalmakat. Többen úgy védekeznek, hogy rácsukják az ajtót a múltra. Magukba rejtették, magukban eltemették. Amiről nem beszélnek, az nincs is. Akkor sincs, ha ott van. És ott van. Az emlékek elől nem lehet elbujdosni, nem lehet megszökni. Tudom, hogy ilyenkor hasztalan idézem fel azt a csodálatos mondatot, hogy: A felejtés száműzetés, az emlékezés szabadulás. Nem segít. Hiába érvelek szelíden azzal, hogy a baranyai vagy a bácskai magyarok szenvedéstörténetét nem fogják feltárni, nem fogják leírni sem a horvátok, sem a szerbek – azt nekünk kell megtennünk. Elmondani, felkutatni, megörökíteni. Amíg nem késő, amíg nem vagyunk a temetőben. Ilyenkor mindig megkérdezem: Miért viszik el a sírba mindazt, amit tudnak? Csak a minden kimondott szónál beszédesebb csend a válasz. Tömény hallgatással védekeznek.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése