„A szülőföld szeretete hozott haza”

Varga György csúzai református lelkész
háborús emlékei 

Kórógyi házak a háború után (Kórógyi képek, Facebook) 

 

– A szüleimmel Kórógyon éltem, de én már a háború kitörése előtt elkerültem Baranyából, így nem voltam benne közvetlenül a történésekben. 1988-ban kezdtem a teológiai tanulmányaimat Budapesten, és 91-ben, a tanév befejezése után kerültem haza, de aztán ismét elmentem, és 97-ig nem is tértem vissza.

Azt már 90-ben lehetett látni, hogy valami megváltozott, éreztük a feszültséget, de Baranyában nem is annyira, inkább a krajinai területeken. Voltak barátaim, akik figyelmeztettek, hogy nem lesz ennek jó vége – köztük Kopácsi Kettős János lelkésztársam is –, de számunkra ez még hihetetlennek tűnt. Sőt: az idősebbek sem hallgattak az ilyen intelmekre. Akkoriban Újvidékre kerültem, a két helység között nem nagy a távolság, csak 150 kilométer, mégis meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora különbség van a nézőpontok között. Ehhez nagyban hozzájárult a média, amely eltérő módon közvetítette az eseményeket, nem ugyanazt mondták Újvidéken, mint Zágrábban vagy Eszéken.

Én is próbáltam a szüleimet figyelmeztetni, de ők nagyon bíztak az akkori Jugoszláv Néphadseregben, hitték, hogy az majd megvédi őket. Persze nem így történt, és – úgy gondolom, hogy – augusztus folyamán ez már mindenki számára világos volt. Akkor űzték el a kórógyiakat a szülőfalujukból. Az én szüleim is a Balaton melletti zánkai gyermeküdülőbe kerültek. Az itteni emberek sok év munkájának köszönhetően megteremtettek maguknak egy egzisztenciát, amit a megszálló csapatok néhány hét alatt megsemmisítettek. Mindent szétlőttek, tönkretettek – az a nemzedék ezt tragédiaként élte meg. Aki életben maradt, az is megszenvedte.

Kórógyon végeztem az elemi iskola öt osztályát. A diáktársaim közül a legtöbben részt vettek a honvédő háborúban, néhányan meg is sebesültek. Két olyan férfi esetéről tudok, akik már a háború után követtek el öngyilkosságot, mert nem tudták feldolgozni az átélt traumát. Az egyik késsel, a másik pisztollyal vetett véget az életének. Milkovics János volt az egyik, ő Szentlászlón élt, a másik pedig Gyöke Elek bácsi fia, sajnos a nevére már nem emlékszem. Úgy tudom, hogy a másik fia is meghalt, ő még a harcok idején, Eszék közelében vesztette életét.

Sok háborús történetet hallottam. Személyes jó barátom volt Eduardo Rózsa Flores, aki részt vett Szentlászló védelmében. Azt hiszem, hogy a szerencsén múlott, hogy nem lett több áldozat a falu ostromakor, többen is, 80-an, 100-an is meghalhattak volna. A halál pedig mindig stresszel jár. Nincs háború, de most is rengeteget temetek.

Engem a szülőföldem szeretete hozott haza. Az a célom, hogy a régi háborús sebeket orvosoljam és begyógyítsam. Nem könnyű feladat.

Szabó Angéla