A halottakat már nem is tartják számon
Szentlászló, a kelet-szlavóniai ősi, magyar kicsinyke falu mára már legendává vált. A tragédiája 30 évvel ezelőtt történt, akkor szállták meg és törölték el a föld színéről. A 470 házából egyetlenegy sem maradt meg épségben, az épületek 96 százalékát földig rombolták. Az 1878-ban épült református templomát 1991. október 1-jén döntötték le, 1370 lakosa közül 15-nek még ma sem bukkantak a nyomára, a holttestek nem kerültek elő. A falu szembeszállt, megszervezték az ellenállást, a védői 152 napon át harcoltak az ellenséggel.
A kis csapat akkori vezetője, Kocsis István idézi fel az akkori eseményeket.
– Eszék a horvátoknak fontos központ volt, hogy megvédjék, az előtte lévő falvakban kellett feltartóztatni a szerb hadsereget. Nem volt kérdés, hogy harcolunk az otthonunkért. Nyolcszáz éve magyarok lakta település, szerettünk itt élni. A szerbekkel a konfliktusok 1991-re elmérgesedtek. Egyik napról a másikra ellenünk fordultak, akikkel korábban egymás mellett ültünk az iskolapadban. Kiabálták, hogy megölnek minket a „Nagy Szerbiáért!”
November 18-án Vukovár elesett, a szentlászlói katonák csapdába estek, körbezárták őket. Nem volt más lehetőség, menekülni kellett. A parancsnok háromszáz ember életét mentette meg.
– A templomkertben elástuk a halottakat, és mialatt a szerbek este mulattak, ötszáz méterrel a hátuk mögött elosontunk a vasút vonalában, majd a folyón át. A sebesülteket sem hagytuk ott. A szerbek kikaparták a halottainkat, és szándékosan elvitték másik faluba, hogy ne találjuk meg. 25 év alatt kettőt sikerült azonosítani, tizenöt holttestet azóta is keresünk. Milyen fájdalmas egy apának, aki el sem tudja temetni halott fiát!
Valamikor a nyáron került a kezembe az éppen 30 évvel ezelőtt kirobbant délszláv háború két veteránjának, a kolumbiai–magyar katonának, haditudósítónak, Eduardo Rózsa-Floresnek és az idegenlégiót is megjárt vajdasági magyar Földi Józsefnek a helyszíni élménybeszámolóit összegző könyve. A szerzőpáros közös visszaemlékezéseit nyersen feltáró 268 oldalas kötet tiltólistás. A címe: Egy túlélt háború után – MEGHALTUNK és mégis ÉLÜNK.
Az alábbiakban csupán két részletet ragadtam ki belőle, ezek Eduardo mondatai, Szentlászló ostromáról, védőinek küzdelméről szólnak.
A MÁSODIK RÉSZLET
Az első vonal, ahol vagyunk, a keleti front részét képezi, az immár a XX. század legmocskosabbnak tekinthető háborúja egyik „legforróbb” frontjáét. A halottakat már nem is tartják számon, az a néhány idős ember, aki úgy döntött, itt marad ebben a szlavóniai faluban, az éjszakákat az utcákon és a házakban robbanó 82 és 120 mm-es aknavető gránátok számolásával tölti a főleg magyarok lakta kicsiny helységben.
„A magyarok itt a horvátokkal együtt harcolnak a közös ellenség, a szerbek ellen”, mondja a nyolcvanhét esztendős G. István. Mi katolikusok vagyunk, van itt néhány kálvinista, de a szerbek azok egész mások, azok pravoszlávok (ortodoxok) meg kommunisták, a háború előtt békében éltünk velük, de most majd el kell innét menniük, méghozzá jó messzire. Nagyon sokat ártottak nekünk, és ezt nem bocsátjuk meg nekik”, a magyar aggastyán keményen markolja özönvíz előtt Mauserét az óvóhelyen, ami nem más, mint egy öreg parasztház pincéje. Néhány perce kegyetlen, összeont támadást indítottak a szerbek. Előbb aknavetőkkel, majd nehéztüzérséggel. Az aknavetők Adán vannak felállítva, amely néhány ponton mindössze pár száz méterre fekszik Szentlászlótól. Egy lövésárokban a mellettem fekvő gárdista (a HNG katonája) felvilágosít: „A lövés után húszig kell számolni, aztán meghallod a gránát süvítését, és már ki is tudod számítani az irányát, és a becsapódás helyét.” Lőnek, vagy negyven métert hátrább húzódunk, a hátunk mögött a falu aszfaltozott „fő” utcája. Dörrenés, süvítés, robbanás. Látom a fémforgácsok verte szikrákat az aszfalton, aztán hallom körülöttem a „tücsökciripelést”. Később meglátom a krátert az utca közepén: több mint két méter az átmérője, pedig csak egyetlen becsapódás nyoma. Mint minden este, G. István ma is közli velünk önszorgalomból végzett számítása eredményét: négyszázötvenhárom darab gránát nyolc óra alatt.
Az augusztus 31-i „tűzszünet” aláírását követő napokon egymást érték a Szentlászló elleni támadások. Ezek közül a legutóbbi, az egyik leghevesebb támadás, amelyet e tudósítás szerzője valaha is megért a horvátországi háború kitörése óta, tizenkét órás, megszakítás nélküli harcot jelentett. A szerb támadás során mindent bevetettek: aknavetőket, tábori lövegeket, harckocsikat, nehézgéppuskákat és gyalogságot is. Mintegy százötven métert haladtak előre egy kukoricáson keresztül, ott megálltak, ekkor az aknavetőkkel kezdték lőni: szinte az utolsó pillanatba, amikor szerintem a csetnikek már csak kilencven méterre voltak állásainktól, felugattak a horvát géppuskák, alaposan szétzilálva a szerbek sorait. Ott maradt néhány holttest a növények között. Amikor a horvát aknavetőkre kerül a sor, az egyik gárdista, egy magas, erős fiú, minden egyes lövés előtt keresztet vet – „ez majdhogynem keresztes háború, csak mi nem Jeruzsálemet akarjuk meghódítani, hanem csupán azt védelmezzük, ami a miénk”, mondja. A félelmetes jugoszláv T-72-es tankok Palacsáról lövik állásainkat, a fiatal horvát védők arca azonban meg se rezzen, néhányan még mosolyognak is. Nyugalom és biztonság, ez Szentlászló, „Horvátország lövészárkai a szabadságért vívott küzdelemben”, ahogy a zágrábi rádió mondja.
Ugyanez a rádió 17.00 órakor a légiriadó szirénajelzését sugározza. Az azt követő üzenet igen szűkszavú: „Bombázzák Bellyét és Szarvast. Támadást fognak intézni Eszék ellen. A polgári lakosok maradjanak az óvóhelyeken”, ezt az üzenetet többször megismétlik. A szentlászlói lövészárkokban a nemzeti gárdisták tehetetlenségükben összeszorítják az öklüket…
Európa: meddig tart még ez a komédia, meddig a mészárlás? Újabb tűzszünetet sértettek meg. Horvátok, magyarok és szerbek halnak meg továbbra is. Meddig még?
Üzenet a nemzetközi szerkesztőségeknek: Nem vesztettem el a fejem, nyolc hete vagyok Horvátországban, és szerintem borzalom, ami itt történik. Nem tudok tovább iszogatni a kollégákkal a szállodákban. Ez olyan háború, amelyben színt kell vallani. Tollal és amivel csak lehet. Jól vagyok, és a fronton maradok mindaddig, amíg csak lesz front…
Ölelek mindenkit…
Rózsa Flores Eduardo
A MÁSODIK RÉSZLET
Bevonulásom után két nappal Szentlászlóra (Laslovo) küldenek. Tagja vagyok egy harminckét gárdistából álló szakasznak, amelynek az a feladata, hogy segítsenek a három oldalról támadott falu megvédésében. Szentlászló az egyik a két ősi, magyarlakta települések közül Kelet-Szlavóniában. A másik Kórógy, de ez utóbbit néhány héttel ezelőtt lakói és a kisszámú védői kiürítették. Minkét falu Árpád-kori település. A miénk kereken nyolcszáz éves múltra tekinthet vissza…
Első ott tartózkodásom harmadik napján arra ébredünk, hogy körül vagyunk zárva. A minket a szabad horvát területekkel kapcsoló egyetlen utat, a „köldökzsinórunkat” a szerbek elvágták az éjszaka folyamán és az első délelőtt 11 órára már a falu egyharmada a kezükben van. Aztán fokozatosan kitakarítjuk az utcákat a csetnikektől. Van belőlük elég. Padlásokról, magasabb házak ablakairól tüzelnek szüntelen a szerb lesipuskások. A nagytakarításunk után egy-kettő marad is, csak most már tehetetlenek, többé senkinek nem okozhatnak kárt. A náluk talált igazolványok szerint többen tagjai a Drašković-féle Szerb Demokrata Pártnak, illetve a Šešelj-féle radikálisnak…
16:00 órakor Gordan – a parancsnokom – szól, hogy készítsük össze a holminkat. Visszamegyünk Eszékre. Nem is tudom, hogy örüljek-e a hírnek, valami ugyanis kezdett kialakulni köztem és e között az Isten háta mögötti kis falu között, azt hiszem, kezdtünk beleszeretni a három utcájába, a tiszta és takaros házakba, az idevalósiakba. Elkezdődött egy történet, amely, mint minden történet, szomorúság és vidámság elegye.
Én akkor még nem tudom, nem tudhatom, milyen fontos szerepet játszik majd Szentlászló az életemben.
Lejegyezte: Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése