Egy csantavéri tartalékos katona története
Mikor hordták a rukkoló cédulákat, heteken át nem mutatkozott a faluban, el se hagyta a házat. Annyira félt attól, hogy őt is elviszik a Horvátországban dúló háborúba – a kollégáját a gyárból, a gép mellől hurcolták el –, hogy éjjel nem is aludt az ágyában, hanem kint az udvaron, a szalmabálák között készített magának fekhelyet, búvóhelyet. De három hét után már nagyon elege lett a rejtőzködésből meg a rettegésből, és mintha ezt tudták, megérezték volna azok, akik jöttek érte – két helybeli rendőr.
A feleségével éppen kint voltak, a jószág körül foglalatoskodtak. Dermedten néztek a kapun belépő egyenruhásokra. Azt mondták, hagyjon csapot-papot, azonnal velük kell mennie. Nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak annyit kért, hogy legalább megfürödhessen, ne úgy piszkosan, porosan vigyék el.
– Egy kis huzavona után beleegyeztek, és mind a négyen bementünk a házba – mondja József felesége. – A két rendőr mindvégig szemmel tartotta a fürdőszoba ajtaját, egyikük egyszer be is nyitott, hogy ellenőrizze, a férjem nem szökött-e a ki az ablakon. Ez idő alatt engem sértegettek, csúfoltak, gúnyoltak, de el kellett viselnem, nem szólhattam semmit. Jóskát magukkal vitték, és három hétig nem is tudtunk róla, hova került, mi van vele…
Mindez 1992 tavaszán történt Csantavéren. A kétgyermekes édesapa a túlnyomórészt horvát és cigány lakosságú Torjancitól (Torjánc) alig 5 kilométerre levő Novo Nevesinje (Botond) nevű faluba került. Ennek a kicsinyke szerb településnek akkoriban 115 lakosa volt, csak 8 magyar élt a faluban. A Dráva és a magyar országhatár közé ékelődött Torjanciban történtekről már hallottak, ugyanis ott voltak heves összecsapások még 91 szeptemberében, az igazi tragédia azonban 92. április 3-án történt. A horvátok reggel fél 5 tájban tankkal támadtak a szerbek állásaira, az egymástól mintegy 300 méterre levő bunkerekre. A 11 óráig tartó harcban 20-an életüket vesztették, köztük vajdasági magyarok is – kishegyesi, bácsfeketehegyi, kúlai és sziváci tartalékosok. De a horvátok oldalon is lettek áldozatok, 19-en elestek, 85-en pedig megsebesültek.
– Amikor a férjemet elvitték, apám éppen a kórházban volt, válságos állapotban. Nem volt elég, hogy miatta aggódtunk, hanem még a párom életéért is rettegnünk kellett – folytatta a történetet Teréz. – Miután apám állapota javult, kissé megnyugodtunk és úgy döntöttünk a fiammal, hogy átmegyünk Baranyába, felkeressük, meglátogatjuk az apját. Akkor még nem tudtuk, hogy mire vállalkoztunk. Ahogy Bezdánnál átkeltünk a dunai hídon, mindenütt kihalt falvakat láttunk és csak katonákat meg tankokat. Nem is tudtuk pontosan, hogy hol járunk, mert a helységnévtáblákat vagy kidöntötték, vagy szétlőtték. Ekkor ijedtünk meg igazán. Mondtam a fiamnak, hogy ne menjünk tovább, forduljunk vissza, addig, amíg lehet, de ő folyton csak azt ismételgette, hogy látni akarja az apját. Volt is meglepetés mindkét részről. Jóskában szinte meghűlt a vér, amikor meglátta a kocsinkat, alig akart hinni a szemének, de persze nagyon örültünk a találkozásnak. Minket pedig azzal fogadtak, hogy ezer szerencse, hogy nem egy nappal korábban jöttünk, mert itt tanyázott Arkan is az embereivel, és az egyik kocsiból, amelynek utasai szintén látogatóba érkeztek a katonákhoz, kirángatott egy 12 éves fiút, mondván, úgy látja, ez a fiatal már megérett a harca, be kell állnia katonának. Arról is beszámoltak, hogy az egyik falu magyar lakosaiból néhánynak dróttal összekötözték a kezét és láncra fűzve vezették őket végig az utcán. Sok ilyen történetet meséltek.
– Attól féltünk, hogy mi is a Torjanciban megölt magyar tartalékosok sorsára jutunk, de nekünk szerencsénk volt, harcokban nem kellett részt vennünk – mondja József.
– Volt egy tiszti házféle, én csak annak neveztem, engem oda osztottak be. Ha a tiszturakhoz vendégek érkeztek, azokat ki kellett szolgálni, kávét főzni nekik. Miután már valamennyire átláttam a helyzetet, örültem is ennek, mert legalább a táborhely körül maradhattam, nem kaptam más feladatot. Nem kellett menni például tisztogatni. Igaz, hogy az olyasmit nem is tartalékos katonákra bízták, azt leginkább az önkéntesek végezték. Persze nem lehetett mindent megúszni. A fegyverek szétszedését, összeszerelését velünk is gyakoroltatták, és kellett segíteni pakolni, rakodni is. Emlékszem, egy alkalommal Hercegszöllősre mentünk, az ottani borpincéket, présházakat kiüríteni. A tisztek szóltak az ismerőseiknek, akik kamionokkal hordták el az ott szerzett holmit… Láttam, ahogy egy rakodóállomáson terelték fel az állatokat a tehergépkocsira, némelyiken gránátok okozta sebek, sérülések voltak… Ottani magyarokkal mi nem kerültünk kapcsolatba… Alig vártam, hogy vége legyen. Miután hazajöttem, több alkalommal is találkoztam az egyik rendőrrel, aki annak idején elvitt. Mindig nagyon nyájas volt, kezet rázott velem, felhozta azokat az időket, én meg csak annyit mondtam, hogy hagyjuk, az már elmúlt, az a fontos, hogy életben maradtam.
A megpróbáltatásaink azonban nem értek véget, sokáig háborgattak, zaklattak bennünket a szerbül beszélő, ismeretlen éjszakai telefonálók. Azt kérdezgették, hogy hol, merre jártunk Horvátországban és ott mit láttunk. Sosem tudtuk meg, hogy kik ijesztgettek bennünket. A feltételezésünk szerint az autónk rendszáma alapján azonosíthatták a családunkat, mert szinte senki nem tudta, hogy a feleségem és a fiam felkeresett engem Horvátországban… És időközben a fiunk is megkapta a katonai behívóját. Megint volt min idegeskedni.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése