Az értelmiséginek kutyakötelessége a kritikus szellemű kiállás!
Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna.
Martin Niemöller (1892–1984), német protestáns lelkész)
Illusztráció (Napi.hu)
Olvasom a közösségi hálón az egyik írónk augusztus 9-ei bejegyzését, miszerint „a vajdasági magyar közéletben több kritikus szellemű tanácskozást szerveznek”.
Szerzőnk azonban „megelégszik annyival, hogy kifejezze a hasonló rendezvények iránti rokonszenvét” (sicc!!). – A közelgő svájci utam megakadályozza a részvételemet – írja sajnálkozva.
– A legújabb népszámlálási adatok a vajdasági magyarok drámai fogyásáról szólnak, ez minden bizonnyal sokkhatást idézett elő. Nem lehet tovább hallgatni! Valamit tenni kell, de mit? Félig-meddig tanácstalan vagyok a két évtizeddel ezelőtt kezdődő folyamatokkal szembeni teendőket illetőleg. Ettől függetlenül úgy vélem, hogy a rendezőket megilleti a rokonszenv. Többre nincs erőm, hiszen az utóbbi években csak a könyveimhez kötődő nyilatkozatokat vállaltam – közli.
Hozzáteszi, hogy „távol tartotta magát a közéleti szerepvállalástól, megelégelte (talán: megelégedett?) a naplóírással, így lett annak a korszaknak a tanúságtevője, amelyben tanúnak lenni kellemetlen vállalkozás”. Úgy gondolja, hogy „az aktív szerep inkább az új nemzedékeket illeti meg”.
Noha az „Előre magyarok, majd én hátra maradok!” jelszóval jelölhető magatartás több mint problémás, írónk bejegyzését a mai napig mégis 38-an (!!) lájkolták! Senkinek még csak észrevétele sem volt. Akaratlanul is a megalkuvást, a semmittevést, a kétszínűséget támogatták!
Eddig kétféle vajdmagyar értelmiségiről írtam. Azokról akik – a jobb élet reményében – külföldre távoztak, és azokról, akik itt maradtak, de „félelemből vagy lojalitásból hallgatnak”[1].
A jegyzet alapján azonban (úgy tűnik) van egy harmadik féle értelmiségi is, aki – amikor a közösségért tenni kellene – „félig-meddig tanácstalan”, nem tesz semmit. Fontosabb neki – habár már nincs mit féltenie – a saját neve propagálása, a „könyveihez kötődő nyilatkozatok” adása, mintsem a közösségi érdekért való kiállás!
Amikor állást kellene foglalni, akkor az ilyenek távol tartják magukat a „közéleti szerepvállalástól”. Szerzőnk azonban nem őszinte. Nem vonult ki ugyanis a közéletből, hanem a háttérből – Kibitz módjára – véleményez, okosít, a „temetetlen múltunkról” filozofál, a passzív vajdasági magyar értelmiségieket ostorozza. Ő maga viszont Lovas Ildikónak, a VMSZ fő ideológusának, a mi Mirjana Markovićunknak[2] a meghívását a VM4K-ba elfogadta és rajongva elbeszélgetett vele – a Lovas (szín)darab rendezőjével karöltve.
Szerzőnk azonban „megelégszik annyival, hogy kifejezze a hasonló rendezvények iránti rokonszenvét” (sicc!!). – A közelgő svájci utam megakadályozza a részvételemet – írja sajnálkozva.
– A legújabb népszámlálási adatok a vajdasági magyarok drámai fogyásáról szólnak, ez minden bizonnyal sokkhatást idézett elő. Nem lehet tovább hallgatni! Valamit tenni kell, de mit? Félig-meddig tanácstalan vagyok a két évtizeddel ezelőtt kezdődő folyamatokkal szembeni teendőket illetőleg. Ettől függetlenül úgy vélem, hogy a rendezőket megilleti a rokonszenv. Többre nincs erőm, hiszen az utóbbi években csak a könyveimhez kötődő nyilatkozatokat vállaltam – közli.
Hozzáteszi, hogy „távol tartotta magát a közéleti szerepvállalástól, megelégelte (talán: megelégedett?) a naplóírással, így lett annak a korszaknak a tanúságtevője, amelyben tanúnak lenni kellemetlen vállalkozás”. Úgy gondolja, hogy „az aktív szerep inkább az új nemzedékeket illeti meg”.
Noha az „Előre magyarok, majd én hátra maradok!” jelszóval jelölhető magatartás több mint problémás, írónk bejegyzését a mai napig mégis 38-an (!!) lájkolták! Senkinek még csak észrevétele sem volt. Akaratlanul is a megalkuvást, a semmittevést, a kétszínűséget támogatták!
Eddig kétféle vajdmagyar értelmiségiről írtam. Azokról akik – a jobb élet reményében – külföldre távoztak, és azokról, akik itt maradtak, de „félelemből vagy lojalitásból hallgatnak”[1].
A jegyzet alapján azonban (úgy tűnik) van egy harmadik féle értelmiségi is, aki – amikor a közösségért tenni kellene – „félig-meddig tanácstalan”, nem tesz semmit. Fontosabb neki – habár már nincs mit féltenie – a saját neve propagálása, a „könyveihez kötődő nyilatkozatok” adása, mintsem a közösségi érdekért való kiállás!
Amikor állást kellene foglalni, akkor az ilyenek távol tartják magukat a „közéleti szerepvállalástól”. Szerzőnk azonban nem őszinte. Nem vonult ki ugyanis a közéletből, hanem a háttérből – Kibitz módjára – véleményez, okosít, a „temetetlen múltunkról” filozofál, a passzív vajdasági magyar értelmiségieket ostorozza. Ő maga viszont Lovas Ildikónak, a VMSZ fő ideológusának, a mi Mirjana Markovićunknak[2] a meghívását a VM4K-ba elfogadta és rajongva elbeszélgetett vele – a Lovas (szín)darab rendezőjével karöltve.
Szép kis ellentmondás, megalkuvás. Országnak, világnak mintegy példát mutatott, hogy ezekkel egyetért, örömmel bókol Pásztor István élettársának, a vajdasági magyarság bosszúszomjas „kultúrtantijának”. Így is fog bekerülni a vajdasági magyar irodalomba!
Van az értelmiségieknek egy negyedik fajtája is, aki nem hallgat, hanem bejelenti, „ne számítsatok rám!”
Talán még egyet is lehetne érteni azzal, hogy „becsületesebb elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre.”
Az ilyen, korábban nagyhangú ellenzéki értelmiségiek csak azt hallgatják el kétszínűen, hogy mivel ve(he)tte meg őket a Pásztor Kft. Egyeseknek elég volt egy-két jövedelmező tiszteletdíjas munka, másoknak egy rég lejáratott Híd-díj, vagy a zsírosan jövedelmező munkahelyükön az aljas főnök kiszolgálása.
Van az értelmiségieknek egy negyedik fajtája is, aki nem hallgat, hanem bejelenti, „ne számítsatok rám!”
Talán még egyet is lehetne érteni azzal, hogy „becsületesebb elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre.”
Az ilyen, korábban nagyhangú ellenzéki értelmiségiek csak azt hallgatják el kétszínűen, hogy mivel ve(he)tte meg őket a Pásztor Kft. Egyeseknek elég volt egy-két jövedelmező tiszteletdíjas munka, másoknak egy rég lejáratott Híd-díj, vagy a zsírosan jövedelmező munkahelyükön az aljas főnök kiszolgálása.
Ezeknek is aztán a saját lelkiismeretükkel kell megküzdeni. Egyes értelmiségi munkahelyeken ugyanis nemcsak magánemberekként kell jelen lenni, hanem a közösséget is képviselni, tenni érte és példát mutatni.
Ami a „kritikus szellemű tanácskozásokat” illeti, egyelőre sehol sincsenek. De még véletlenül sem olyanokra lenne szükség, amelyek a letűnőben lévő Pásztor családdal való alkudozásról szólnak.
Eljött az ideje az igazi magyar ellenzék megszerveződésének. Nem csak a „drámai” népszámlálási adatok miatt – ahogy a bejegyzésben áll –, hanem a Pásztor István vezette Vajdasági „Magyar” Szövetségnek az elmúlt két évtizedben a magyar közösség hátrányára, leigázására és megalázására történő katasztrofális politizálása miatt is. Soha még nem voltunk ilyen kevesen és ilyen (törzsi) despota feltételek között.
(Blog)írónkon a tanácstalanság lett úrrá, amikor jövőt, távlatot kellene nyitni!
Ami a „kritikus szellemű tanácskozásokat” illeti, egyelőre sehol sincsenek. De még véletlenül sem olyanokra lenne szükség, amelyek a letűnőben lévő Pásztor családdal való alkudozásról szólnak.
Eljött az ideje az igazi magyar ellenzék megszerveződésének. Nem csak a „drámai” népszámlálási adatok miatt – ahogy a bejegyzésben áll –, hanem a Pásztor István vezette Vajdasági „Magyar” Szövetségnek az elmúlt két évtizedben a magyar közösség hátrányára, leigázására és megalázására történő katasztrofális politizálása miatt is. Soha még nem voltunk ilyen kevesen és ilyen (törzsi) despota feltételek között.
(Blog)írónkon a tanácstalanság lett úrrá, amikor jövőt, távlatot kellene nyitni!
„Magyarország 1944-es német megszállását követően a hazai zsidó közösségek vezetői (is) feloldhatatlan dilemma előtt találták magukat: működjenek együtt a németekkel és a nácibarát magyar kormánnyal, vagy válasszák az ellenállás útját?”[3] Mi most működjünk együtt a VMSZ-el, vagy álljunk ki egy jobb, élhetőbb és emberibb társadalomért? „Sorstalanság”[4] után most már – írónk szerint – megszülethet a tanácstalanság is!
Petőfi is mondhatta volna, hogy neki most fontosabb a verseskötete nyomda alá rendezése és nem a közösség ügyei! A közösségnek most útmutatásra van szüksége, nem megalkuvásra!
Petőfi is mondhatta volna, hogy neki most fontosabb a verseskötete nyomda alá rendezése és nem a közösség ügyei! A közösségnek most útmutatásra van szüksége, nem megalkuvásra!
Az értelmiséginek, a tudomány, a kultúra és a művészet méltó képviselőjének kutyakötelessége a közösségért és a szabadság(ok)ért való, az igazságtalanságok és az önkényuralom elleni kritikus szellemű kiállás!
Pásztor István és a klikkje nem alhat nyugodtan. Reméljük, a hatalmuk leáldozóban van!
Pásztor István és a klikkje nem alhat nyugodtan. Reméljük, a hatalmuk leáldozóban van!
Ellenzéki, értelmiségi kiállás nélkül nincs jövő, se megmaradás!
BOZÓKI Antal
__________
[1] Eltűnt a vajdasági magyar értelmiség!?
https://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Jegyzetek, 2023. július 23. 10:40;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15668, 2023. július 23., és
https://szmsz.press/2023/07/24/eltunt-a-vajdasagi-magyar-ertelmiseg/, 2023. július 23. 7:20
[2] Bővebben lásd A mi Miránk c. írásom. https://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Jegyzetek, 2023. február 18. 15:44
[3] Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság - A zsidó vezetés Magyarországon és a Holokauszt, 1944-1945. https://www.libri.hu/konyv/veszpremy_laszlo_bernat.tanacstalansag.html
[4] Kertész Imre Nobel-díjas regénye, 1975.
https://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Jegyzetek, 2023. július 23. 10:40;
https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15668, 2023. július 23., és
https://szmsz.press/2023/07/24/eltunt-a-vajdasagi-magyar-ertelmiseg/, 2023. július 23. 7:20
[2] Bővebben lásd A mi Miránk c. írásom. https://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Jegyzetek, 2023. február 18. 15:44
[3] Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság - A zsidó vezetés Magyarországon és a Holokauszt, 1944-1945. https://www.libri.hu/konyv/veszpremy_laszlo_bernat.tanacstalansag.html
[4] Kertész Imre Nobel-díjas regénye, 1975.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése