A járeki tábor valójában haláltábor volt, amelyben mintegy hatezer személy vesztette életét, elsősorban a számarányuk szerint többségben levő németek.
Nyolc kegyetlen hónap után papírt adtak a megalázott, csontig lesoványodott magyarok kezébe, hogy szabadok lettek, mehetnek, ahova akarnak, csak éppen haza nem, a szülőfalujukba. Ezt a határozatot az akkori Vajdasági Képviselőház hozta meg a belügyi szervek javaslatára.
A Megszállók és Segítőik Vajdasági Bűncselekményeit Megállapító Bizottság, a 2/45 számú, 1945. január 22-i keltezésű szigorúan bizalmas határozatával az akkori zsablyai járáshoz tartozó Csurog község minden magyar lakosát „háborús bűnösnek nyilvánította”.
Másnap reggel – az említett bizottság követelésére – megkezdődött a magyar lakosság összeírása és tömeges internálása is. – Három Sajkás-vidéki falu Csurog, Zsablya és Mozsor – teljes magyar lakosságát kollektív bűnössé nyilvánították, s legalább háromezer embert, a járeki haláltáborba hajtottak – mondta Csorba Béla a kommunizmus délvidéki áldozatairól tartott 2011. november 25-én megemlékezésen a Magyar Országgyűlésben (Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL IX. évf. 268. szám, 2011. november 30.).
A Bizottság idézett számú határozatának kimondó részének szövege vidékünkön valójában meglapozta a kollektív bűnösség elvét. A három falu magyar lakosainak minden vagyonát elkobozták.
A szerb parlament 2011. szeptember 26-án a szerbiai parlament megszavazta a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, majd 2011. december 5-én elfogadta a rehabilitációs törvényt is. A két törvény vajdasági magyar vonatkozásairól azonban ellentétes vélemények vannak.
HATVANHÉT ÉVE TÖRTÉNT
1945. január 23.
Emlékezzünk!
a DÉLVIDÉK,
Szerémség, Drávaszög, Bánság, Bácska…
népellenes és háborús bűnös, vérszomjas vörös csillagos gyilkosok által
meggyilkolt ártatlan mártírokra!
Csurog egész magyar lakosságát –a csecsemőtől az aggastyánig– 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. http://www.keskenyut.hu
Motorbőgetéssel nyomták el a halálsikolyokat
Nagyon fontos kimondani, ami ma már bizonyított, hogy ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével.
Idézet egy háborús bűnös vörös tömeggyilkostól „mint a tigris amelyik megérzi a vér szagát nem tud lemondani róla… „
Szerémség
1. India (Indija)
2. Maradék (Maradik)
3. Ürög (Irig)
Drávaszög
4. Pélmonostor (Beli Manastir)
5. Hercegszollos (Kneževi Vinogradi)
Bánság
6. Versec (Vršac)
7. Nezsény (Neuzina)
8. Nagybecskerek (Zrenjanin)
9. Muzslya (Mužla)
10. Perlasz (Perlez)
11. Törökbecse (Novi Becej)
12. Torontálvásárhely (Debeljaca)
13. Antalfalva (Kovacica)
14. Magyarcserenye (Nova Crnja)
15. Nagykikinda (Kikinda)
16. Oroszlámos Banatsko Arandelovo)
17. Kisoroszi (Rusko Selo)
18. Tiszaszentmiklós (Ostojicevo)
19. Hódegyháza, Jázova (Jazovo)
20. Padé (Padej)
21. Pancsova (Pancevo)
22. Csóka (Coka)
23. Törökkanizsa (Novi Kneževac)
Bácska
24. Titel,
25. Sajkáslak (Lok)
26. Tündéres (Vilovo)
27. Mozsor (Mošorin)
28. Kabol
29. Zsablya (Žabalj)
30. Csurog (Curug)
31. Újvidék (Novi Sad)
32. Palánka (Backa Palanka)
33. Járek (Backi Jarak)
34. Temerin,
35. Szenttamás (Srbobran)
36. Topolya Backa Topola)
37. Verbász (Vrbas)
38. Kúla (Kula)
39. Szivác (Sivac)
40. Veprod (Krušcic)
41. Zombor (Sombor)
42. Gombos (Bogojevo)
43. Sztapár (Stapar)
44. Bezdán (Bezdan)
45. Bajmok
46. Nagyfény (Žednik)
47. Szabadka (Subotica)
48. Csantavér (Cantavir)
49. Bácsföldvár (Backo Gradište)
50. Óbecse (Becej)
51. Péterréve (Backo Petrovo Selo)
52. Mohol (Mol)
53. Ada
54. Zenta (Senta)
55. Adorján (Nadrljan, Adorjan)
56. Magyarkanizsa (Kanjiža)
57. Martonos (Martonoš)
58. Horgos (Horgoš)
Az 1944/45-ös délvidéki események rövid ismertetése
Csorba Béla, Forró Lajos, Matuska Márton
A szovjet hadsereg 1944. október elsején érte el a jugoszláv határt és fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi részeket. Malinovszkij marsall csapatai hamar áttörték a 3. Magyar Hadsereg arcvonalát és a 2. Ukrán Front balszárnya október 8.-ra már Szegedet fenyegette. Nyomában vonultak a titói kommunista partizán alakulatok. Tito rendeletére október 17.-től a bánsági, bácskai és a drávaszögi részeken katonai közigazgatást vezettek be, amely 1945. februárjáig tartott. Ez idő alatt folyt le a véres magyarirtás zöme az Ivan Rukavina tábornok felügyelete alatti területen.
A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonájának mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult.
A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt válogatás nélküli öldöklésbe csapott át, ami sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken.
1944. október 2.-án a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága szerint a hatalmat a Vajdaságban is a Népfelszabadító Bizottságoknak kell gyakorolnia. Ezek legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy saját kezelésbe vegyék az állami tulajdonban lévő gyárakat, kobozzák el a megszállókkal együttműködők vagyonát és a leghatározottabban lépjenek fel az ötödik hadoszlop ellen – itt különösen a svábokat és a magyarokat értették–, akik „megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népünket.”
Nikola Petrovics, a JKP Tartományi Bizottságának tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában egyenesen „történelmi határozatnak” nevezte a katonai közigazgatás bevezetését. (lásd: Tudástár)
A jugoszláv katonai közigazgatás szigorú katonai kontroll alatt engedélyezte a néphatalmi szervek működését és sürgette a népi őrségek felállítását. Szigorúan megtiltotta viszont a kisebbségeknek a népi bizottságok megalakítását. A magyaroknak és németeknek tilos volt az utazás és az anyanyelvhasználat. Sőt, kirívó esetek is előfordultak. A kényszermunkára kirendelt óbecsei magyaroknak és németeknek a könnyebb ellenőrizhetőség végett a jobb karjukon fehér karszalagot kellett viselniük.
A katonai közigazgatás bevezetésére tulajdonképpen azért volt szükség, hogy nemzeti alapon kétségtelenné tegye a terület hovatartozását. Tito szerint: „Azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet a megszállók és az ide telepített idegen elemek okoztak népünknek, valamint a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen.”
Az „ide telepített elemeken” a helyi németeket és a magyarokat értették, a cél tulajdonképpen – ahogyan Ivan Rukavina fogalmazott – „a terület délszláv jellegének megőrzése” volt.
Emellett Tito félt a magyarok esetleges ellenállásától, ezért a megtorló intézkedések egyik okának a bizalmatlanság tekinthető. Az újvidéki Magyar Szó 1990 nyarán Közös Íróasztalunk című rovatában írta Juhász Géza újvidéki főiskolai tanár, író visszaemlékezését, miszerint egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt náluk, s ő a tolmács szerepét töltötte be a jugoszláv és a magyar küldöttség között. A jugoszláv küldöttség egyik tagja ekkor elmondta a magyar küldöttség egyik tagjának, hogy a megtorlást megelőzően egy szerb delegáció kereste fel a főparancsnokot, kérve, hogy hagyja jóvá a magyarok megbüntetését az 1942-es események miatt. Ekkor Tito rábólintott a magyarirtásra.
Nagyon fontos kimondani, ami ma már bizonyított, hogy ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével. Felelőtlen viszont az a kijelentés, hogy ezeket a kivégzéseket csak a hivatalos partizánalakulatok, az ún. „büntetőszázadok” hajtották végre. Számos helytörténeti munka mutat rá arra, hogy sok helységben a civil szerb lakosság is részt vett a magyarok likvidálásában és kínzásában.
A katonai közigazgatás parancsnokául a már említettek szerint Ivan Rukavina vezérőrnagyot nevezték ki, ő Titóval közvetlen kapcsolatban állt.
Isza Jovanovics, aki a Vajdaság megszállása idején a Kommunista Párt tartományi szervezőtitkára volt, későbbi emlékirataiban elismerte, hogy ezekben a gyilkosságokban a katonaság is részt vett és sok ártatlan ember esett áldozatul.
Azok a személyek, akik valamiféle bűnvádi eljárásban vádlottak lehettek volna, gyakorlatilag elmenekültek. Már egy hónappal a megszállás előtt megérkeztek az első sváb menekültek Bánátból. Voltak közöttük magyarok is. Az itt élő magyarság legnagyobb része azonban – polgári lakosság lévén – semmilyen háborús bűnnel nem volt terhelve, azért is maradt otthonában.
A helyben maradó bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetniük főleg az 1944. október-decemberi időszakban. Egyes vélemények szerint ötezer, más helytörténeti kutatások, források alapján több tízezres, összességében akár negyvenezres számot is meghaladó ártatlan magyar – köztük sok nő és gyerek – vált a partizánok áldozatává. Szinte valamennyiüknek azon kívül, hogy magyarnak születettek és magyarnak vallották magukat, más bűnük nem volt. Halálos ítéletnek számított, ha valakiről ezekben a napokban kiderült, hogy tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak (függetlenül attól, hogy az illető bűnös volt, vagy sem), esetleg magyar katonaként, vagy más egyenruhás testületben szolgált és nem menekült el idejekorán. Sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Ezeknek a vádaskodásoknak legtöbbször semmiféle alapja nem volt. A hátteret általában a megvádolt magyar anyagi javainak megszerzése jelentette.
A helytörténeti kutatások rávilágítanak arra, hogy legtöbb helységben heteken át kínozták, csonkították az embereket a kivégzés előtt. A katolikus egyház iránt táplált érzelmeiket a papokon torolták meg. A papokat válogatott kínzásokban részesítették.
A „mentő” rendeletet Ivan Rukavina vezérőrnagy december 1-jén adta ki. A rendelet szövege rendelkezésünkre áll, természetesen szerb nyelven íródott. (lásd: Tudástár)
Az okmány eljutott a katonai közigazgatás helyi szerveihez. A mentő rendelet ellenére folytatódott a kegyetlenkedés, még 1945-ben is voltak nyilvános kivégzések.
A gyilkolások – október-december folyamán – hirtelen felduzzadt száma magát Titót is megdöbbentette. Mivel félt a nemzetközi felháborodástól, 1945. január 27-én rendeletet hozott, amely szerint február 15-ig a hadseregnek mindenütt át kell adnia helyét a polgári hatóságoknak és csak a háborús bűnök torolhatók meg. Ezzel szemben még 1946-ban is voltak nyilvános kivégzések.
Ide kívánkozik, hogy a legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyűjtőtáborokba, akik egy része ott is pusztult. Csurog egész magyar lakosságát –a csecsemőtől az aggastyánig– 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. Több mint ötven tábor volt Jugoszlávia területén (pl. Jarek (Backi Jarak), Szépliget (Gajdobra), Dunabökény (Bukin, Mladenovo), Ðakovo, stb.).
Azok a községek is említést érdemelnek, ahol nem történtek vérengzések, sem a magyar hatóságok, sem pedig később, a szerbek részéről. Itt főleg az egymás iránti tolerancia segített. Ilyen helységek: Bajsa, –ahol a becsületes, jobbérzésű szerbek gátolták meg a vérengzést– továbbá Kispiac, Nemes Miletics (Svetozár Miletics).
A magyar gyermekáldozatok neve és életkora származási helyük szerint:
http://www.vmdp.org.rs/index.php?option=com_content&view=article&id=535:a-jareki-halaltabor&catid=12:csorba-bela-rovata&Itemid=31
Egyházi áldozatok
Matuska Márton
Az eddigi kutatások szerint az alábbi egyházi személyeket ért súlyos atrocitás, halálos kínzás
1944-45-ben a Délvidéken, illetve vetették őket alá súlyos atrocitásoknak, kínzásoknak. (Csak olyan személyek szerepelnek a névsorban, akikről bizonyosan tudható vagy alapos indokkal feltételezhető, hogy magyar híveknek is szolgáltak.).
(Matuska Márton kutatásai alapján)
1. Cservenka Scherer Lőrinc plébános helyettes római katolikus
2. Csonoplya Haug Antal adminisztrátor római katolikus
3. Csurog Dupp Bálint plébános római katolikus
4. Dubrovnik Schmidt József hittan tanár római katolikus
5. Hercegszőllős Faragó Ferenc esperes református
6. Hertelendyfalva Thomka Károly esperes református
7. Horgos Virág István apátplébános római katolikus
8. Kucora Lányi Alfréd lelkész evangélikus
9. Martonos Werner Mihály apátplébános római katolikus
10. Mohol Varga Lajos plébános római katolikus
11. Mozsor Köves István plébános római katolikus
12. Németcsernye Brunet Ferenc római katolikus
13. Óbecse Petrányi Ferenc plébános római katolikus
14. Palánka Schön Jakab teológiai hallgató római katolikus
15. Palánka Unterreiner Károly pápai káplán, hittan tanár római katolikus
16. Palánka Weinert Péter prépost plébános római katolikus
17. Palona Novotny József plébános római katolikus
18. Pélmonostor Klein Tivadar plébános római katolikus
19. Pélmonostor - Baranyavár Friedrich Géza plébános római katolikus
20. Péterréve Takács Ferenc dr. pápai kamarás római katolikus
21. Sajkásgyörgye Böszörményi Mihály lelkész görög katolikus
22. Szivác Plank Ferenc plébános római katolikus
23. Tavankút Berger Antal plébános római katolikus
24. Temerin Kopping Gáspár plébános római katolikus
25. Tiszakálmánfalva Gulyás Károly plébános római katolikus
26. Tóba Varga Endre plébános római katolikus
27. Torántálásárhely Gachal János püspök református
28. Tóthfalu Szabó Dénes plébános római katolikus
29. Újpalánka Müller-Mészáros István plébános római katolikus
30. Újvidék Kovács Kristóf ferences szerzetes római katolikus
31. Újvidék Körösztös Krizosztóm ferences rendház főnök római katolikus
32. Újvidék Weidner ? kapucinus szerzetes római katolikus
33. Ürög Gencel Pál káplán római katolikus
34. Zombor Koppány (Kosztolányi) Sándor tiszteletes református
http://www.keskenyut.hu/page/234/art/350/akt/1/html/2011-februar-25tudjak-onok-mit-jelent-csurogi-magyarnak-lenni.html
http://www.keskenyut.hu/page/234/art/337/akt/1/html/jareki-halaltabor.html
Történelmi igazság csak úgy létezik, ha a tényeket ismerjük!
Dr. Békássy N. Albert helyesbítése
A 34. sorszám alatti Koppány Sándor egykori zombori református lelkész NEM lett a délvidéki magyarirtás áldozata! A repressziót a zombori református egyház egyedüli hivatalosa, a helyben maradt gondnok Dr. Hettesheimer Imre ügyvéd sem kerülte el. Požarevacra, a hírhedt szerbiai börtönbe hurcolta az új hatalom „a nép ellensége”, illetve a „háborús bűnös” kategóriájába sorolva. Az embertelen bánásmód és a kínzások meghozták az eredményt és alig 57 évesen „szívszélütésbe” 1946. szeptember 17-én belehalt. Földi maradványait Zomborban a református egyház kegyeletadásával október 22-én temethette az új lelkész Békássy Zoltán.
Koppány Sándor magyar királyi tábori lelkész volt, aki ifj. Eölvedy Gachal János közvetlen utódja lett aki a lelkészi állást elfoglalta a fölszabadult (a Délvidék visszacsatolásakor) Zomborban. Magyarország összeomlásakor 1944-ben behívták a hadseregbe s így a betört – hódító orosz vöröscsapatok és az okkupációs jugoszláv (szerb), mint a bevonuló katonaság a református egyház minden épületét nemcsak kirabolta, de még a kilincseket, harangláb talpfát, padlás vezérgerendáit, villanyvezetéket, stb leszerelte, elvitte. Az iroda is teljes berendezésével, könyvtárával és irattárával eltűnt, megsemmisült. Így elvesztek, eltűntek az anyakönyvek is.’ Akkor, persze, még nem volt senkinek sem tudomása arról, hogy Koppány Sándor magával vitte az egyházközség anyakönyveit és a kegyszereket is és a Rádayban leadva, átmentette azokat az utókornak. A második világháború után az Alföldön szolgált, Kalocsától dél-keleti irányban 20 km-re, először Hajóson ahol a gyülekezet alapítása http://www.hajosvaros.hu/viewpage.php?page_id=21, nevéhez fűződik és 1949-ig maradt. Hajóson először délvidéki családok jelentették a reformátusság felbukkanását, 1946 végén – 1947 elején országos viták voltak arról, hogy Hajós befogadhat-e újabb kitelepítetteket. A lakosságcsere során betelepített felvidéki magyarok egy része református volt és értük bátran kiállt – 1947. jan. 13-án levélben kérve Ravasz László püspököt, hogy a felvidéki kitelepítettek reformátusait épp Hajósra telepítsék. Kérését nemcsak a Püspöki Hivatalhoz, hanem az Áttelepítési Kormánybiztossághoz is eljuttatta – (Kovács László: Gyülekezettörténet – a Hajós – Császártöltés – Nemesnádudvari Református Egyházközség története, Debreceni Református Hittudományi Tanszék Vallástanári Tanszék 2006. http://www.shp.hu/hpc/userfiles/kovacsl/szakdolg_kepek_nelkul.rtf. Azután még 1953-tól kezdve az Isztiméri Református Gyülekezetben szolgál, Székesfehérvár környékén egy bakonyi kisfaluban http://www.parokia.hu/lap/isztimeri-reformatus-gyulekezet/cikk/mutat/egyhazunk-bemutatasa/. Békássy Zoltán az 1990-es „Református Évkönyv”-ben (Újvidék [1989]. Jugoszlávia Református Lelkészegyesület. 66-67. old.). „Visszapillantó” cím alatt közölt megemlékezést róla és délvidéki szolgatársairól, akiket „a 45 éve befejezett iszonyatos háború vérzivatara nyelt el. Krisztus evangéliuma szolgálatának voltak a részesei és helytelen lenne részünkről, ha feledésnek hagynánk őket”. Áldott legyen emlékezete!
A 34. sorszám alatt Koppány Sándor zombori ref lelkészröl közölt bejegyzés módositásra szorul. Adataimat közöltem Matuska Márton úrral. Dr Békássy N Albert albert@newlights.info
VálaszTörlés